A haja, hátul könnyen, csak könnyen összefonva, amit most gondolok, a tollaimba mondja.Nézek a szemébe, a szemébe látok, a szárnyammal befedek, egy sosem volt világot. És akkor kimondom, kimondom; nem lehet, kitárom a szárnyaim de érzem, hogy, nem szeret. A képzelet délután a kertben röpteteti, az agyára mennék, de meg se kottyanok neki. Hallgat a szemével, csak hallgat a szemével, csöndjeimbe burkolva, magát föl nem ismeri. Hogyan mondjam máshogy, hogyan mondjam másnak. Most érkeztem épp meg és máris indulásnak kellene jönnie, egy percre sem vagy vele. Kertjében nyomot hagyok, és őt meg elviszem, hurcolom, várva csak, hátha csak játszik velem, de nem öl meg végül, s a helyembe szédül.De elkapom persze én, magát meg ne üsse velem, egymásra nézünk talán, s azt mondjuk nem volt ilyen. Nem volt soha ilyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése