2004. július 15., csütörtök

Fáradt akarok lenni, és az öledbe fúrni a fejem, majd hajóra szállni az Üllöi úton, kikanyarodni a körútra, és nézni amint a hatalmas óceánjárónk, gyógyíthatatlan sebeket mar a forró nyári aszfaltba és amit magunk mögött hagynánk az olyan lenne mint egy lehuzott villámzár(cipzár), és igyekezne be mindenki a nagy kabátba, bele a puha sötétbe. Mert mi akkor kitalálnánk, hogy a puhának és sötétnek egyaránt van keletje, piaca van, és részlegesen büszkék is lennénk arra, hogy mi minden előzetes piackutatás nélkül is felmértük, hogy amiben most leginkább szenvednek hiányt a magyarok, az a plüssszerű, puha és bolyhos, anyameleg setét. Amikor már a Lánchíd-hoz érnénk Budapest lakossága eltűnne alattunk és a kapitány meg rám nézne, hogy akkor most, hogyan, nem válaszolnék én, csak biccentenék és felmásznék veled az árbóckosárba és jól magamhoz vonnálak, hogy le ne ess. A mellkasomon érezném a lélegzetedet, ahogy az élet mocorog benned, és tán a szemedben az volna valami jelként, hogy de jó hogy életre keltem. Így, eként gombolnánk a világot ki meztelenre, s hogy mit cselekszünk, arról mit sem sejtve, elég volna az ahogy a testünkben az erek és az izmok tennék a dolgukat. Minket csak a mozgás érdekelne. Meg az alattunk felfeslő kabát, ami alatt, ti ott mind tennétek a dolgotok, csekket adnátok fel a postán és elhinnétek, hogy boldognak lenni csak akarni kell. Aztán mi el, végleg el, erről a horizontról, mert számos kabát vár még arra, hogy szétszakítsák, kizsebeljék, és mi komolyan el hinnénk akkor ott, hogy jót cselekszünk. Néha majd visszanézünk, hogy akad e dolog, hogy a kabát alatt, a gyomor miként korog, vagy beszél hozzánk nagy sérdödőttségében, és persze titeket is megnéznén, abban a nagy meleg sötétben, s azt mondanánk; magyarok ti, jajj ti magyarok, és aztán meghasadna a szívünk.Ott fent az árbóckosárban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése