Szabályosnak kellene lenni, vagy legalább formásnak, úgy értem, ha meglenne a forma akkor akadna tartalom a kaszni fiókaljából, vagy pontosna hát nem is tudom hogy honnan, de valahogy így képzelem. Mindent egybevetve tehát, mégis csak az van, hogy nem én röptetetm a képzeletet, hanem viszont, ennek meg nemulass is lehet a vége. Az is mondhatnám, hogy jól alkalmazkodom (ez nem igaz), de az némileg érvényes, hogy a tótágas, mint olyan ráhúzható mindarra ami körbevesz. Elbújt bennem az altruista, vagy kiveszett, ha volt is. Félretehető és félreérthető, de vagyok. Most ezzel kell beérni, és sürgősen megfelelő indokokat találni erre és arra. Persze magamra gondolok itt, csak ilyen erre-arra-zásokkal, nincsen ennek akkora súlya. Kísérlet tétel a távolmaradásra, ha már a közellét, a jelenlét olyan döcögős.
Már rég kellett volna egy jó kis indok, vagy nevezzük mentségnek, mert hát ma reggelre már azzá szelídült mindez, mentséggé. Az ember mindig a kesztyűs kezét fordítja maga felé, a másik kesztyű meg elhagyva rég ott hever a sárban, és jön mindig, mert mindig jön majd valaki, aki azt hiszi dobva van. És hadobva van, akkor azt is hiszi hogy itt most valami küzdelem akar kibontakozóban lenni, de nem. Küzdelemért tessenek előfizetni jurosportra, itt olyan küzdelmek már reményeim soha nem lesznek. Hogy az ember azzal, hogy minden reggel fel kell és megy kenyérért meg tejért, azzal bizinyítana, vagy igazolna valamit. Lehet, hogy ez általában így van, részemről inkább azonban, inkább csak tudomásul vevése annak ami van, ilettve hiányként van jelen. És hogy ezt megszokni, azt amiről már fogalmaim sincsenek, hát még kimondható szavaim.
Jönnek ilyen olyan visszajelések. Mert jönnek. A rosszakra haragszom, a jókban kétkedem - nincs több lehetőség. Sebtolvaj szerint a világ. Nem mondanám ezt az érzelmek barokkos burjánzásának, még nagyon nagy duhaj jóindulatomban sem. Lüktet a fejem, és érdekelne, hogy mi csinálja, hogy melyik manó, és hogy mit akar. De, ha csak egy ér begörcsölt és attól van, akkor is szeretném tudni, hogy melyik ér diszfunkcionál. Mondják sokat nekem; nem kell mindig érteni, és részben igazuk van, csak hogy akik mondják, azoknak meg van az a másik felük, és köszöni szépen jól van. Most ezt megint néhány mondantban leírni lehetetlen. Ketté lehetünk osztva valójában, értőre és érzőre, de miért van az egyiknek prioritása a másikkal szemben. Most olyan mint ha, azt kérdezném egyébként, hogy ugyan mondd már, mi értelme annak, hogy reggelente felkelünk, tejért és kenyérért megyünk, ha csak az nem, hogy ha ma nem tesszük meg, akkor holnap sem ehetjük, avagy a másik, hogy holnap már a kell sürgető erejével, kell majd. Tenni. Akarni. Tudni. Ilyen szavakból van ácsolva egy börtön, tágasnak látszik, de csak az optikai tuning miatt, jó ez a kék tapéta a felhőkklel. Hihető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése