sebtolvaj

Ül velem szemben és lebeszélne róla, azt mondja nem ő lesz, aki engem vált valóra, és akkor mondom neki, használja az ujját, igen a mutatót és keressen valaki mást, De persze nem keres, mert neki nem ez a dolga most, szerintem azt sem veszi észre, ha egy virágra rátapos. Most gonosz vagyok persze, mert hogy is ne venné észre, emlékszem elmosolyodott, amikor egy halott lepkére, hivatkoztam én ott, a kerti lépcsőn az ázott szőnyegen, szóval nem olyan ő, de azért nincs jelen. Abban az értelmeben, gondolom én mindezt, hogy biztos nem ő lesz, majd az aki inthet, hogy akkor indulás, a lábnyomod se lássam, várnak már a fonott hajak, és nem az elmúlásban fogod majd meglátni legvégső arcodat, és azt is fogja mondani, hogy bent az alkonyat, személy szerint tetszik is, de nem ő a szereplő benne, de érzem a hangján azért, hogy szívesebben menne. Mondom,hogy menj tehát és fözök még egy teát, aztán elengedem,a kezét és az illatát...Nem lesz majd ez sehogy, vagy talán épp hogy így, végül is mindegy az, hogy mi lesz mi szétfeszít, köztünk egy kicsiny teret, helyet csinálva annak, akinek a szeme helyén is naprendszerek vannak.