2004. július 15., csütörtök

Azt mondja, mi lenne ha nekilátnál jelenidőbe tenni magad. Megvonom a szemöldököm, és azt kérdezem tőle, akkor most te ki a franccal beszélsz. Érzi, megvagyok bántva és jól tudja, ha megbánt akkor fogom magam és nem válaszolok. Azt mondja, sokat elgondolkozik rajtam, hogy miért van ez velem. Mert neki határozottan az az érzése, hogy nekem a jelennel van bajom. Most, hogy engedékenyebb hangot ütött meg, és nem engem hajlok arra, hogy válaszoljak. Gondolkodok és fújtatok és van nekem egy olyan idevaló nézésem (legalább is azt gondolom, hogy ide való), és akkor ezt úgy használni kezdem. Azt mondja - s közben a szemembe néz - hogy oda van írva a múltam, az összes volt éveim. Kérdezem hova kellene írni. Nem tud válaszolni. A szemébe nézek és úgy kérdezek, azokkal a múlttal átitatott szemeimmel. Azt kérdezem, akkor most legyőztelek? Úgy értem, kétvállra fektettelek.
Azt szeretném, hogy most azonnal menjen el innen, hagyjon hátra, nem akarom, hogy ezek a szokásaink ránk dermedjenek. Nem akarok győzni én, azt akarom, hogy ne kelljen győznöm.Félnek, hogy ezek mindennapjainkra rákozmálnak, és olyanná válnak mint a reggeli kávé és a cigraretta (néha az aszpirin). Megkérdezi azt, hogy komolyan gondolom e, hogy menjen el. Aztán nagyon halkan mondom, hogy: nem

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése