sebtolvaj

Egyszer rég valaki,
nagyon megijesztett,
az anyám volt talán,
de ez még csak a kezdet,
mert azt is mondta még,
hogy megijedni jobb, 
az otthonkáját néztem,
azt ahogy megkopott.
Aztán meg este lett, 
az ablakon a lámpapfény,
lustán beszüremlett,
a kicsi test a dunna alatt,
figyeltem, hogy reszket,
de nem volt az félelem,
inkább csak, hogy látszat,
és jó volt csak tudni azt, hogy
egy gyerek ingyen is fázhat...,
és jöttek is nagy nyarak,
és kiégették a fámat,
kérdeztem: ez őrület?
de aszonták, csak a bánat.
A vállamat megvontam,
néztem az új hársakat,
az egyikre felmásztam,
nadrágom szétszakadt,
Egy kutyát is megdobtam,
és ültem csak fent a fán,
hallgattam hogy puffan
a kavics az oldalán.
Nagyokat nyűszített,
vagy az élet sikoltott
megörülve annak,
hogy valamit megoldott.
És volt még ott egy nő,
egy piros ruhában épp,
ha ő most itt lenne,
neki elmondanék
mindent, vagy legalább is,
azt amit úgy hiszek, hogy
lehetne a minden,
később csak a kezét láttam,
pihent a kilincsen.
És jött az égi zaj,
félelmes nagy moraj,
és csíkot húztak az égre,
nem tudtam elolvasni,
figyeltem hát a gépre.
Hát valahogy így vagyok,
én bizonyos jelekkel,
csak akkor mozdulok,
ha azt érzem: nekem kell.