sebtolvaj

Mondják, na nem..., nem mondják, ezt én mondom magamnak; nincs mitől félni. Csak szeretem azt sejteni, hogy mondják. Magamnak nem hiszem el. Egy ideje. Nem alvás volt, nem álom, rám bíztak valamit, el kellett vinnem valahova. Nem tudtam mi az, de mondták vigyázzak rá...sérülékeny küldemény. Kutassak fel valakit (célszemélyt), fel fogom ismerni, neki kell odaadnom. Megtaláltam, egy pincében álltunk, csöpögött a víz. Átadtam, elejtette. Nem álom volt, csak egy kép, az éjjel. A képekről meg eszembe jut, hogy talán az enyém az első nemzedék, akinek a televízió volt, hol az első, hol a második anyja...és eszembe jut Csőrike és Szilveszter a macska. Meg a Gyalogkakukk és a Prérifarkas. Egy egy epizódban egy életre elegendő pofára esést tett le nekem a vizualitás asztalára William Hanna és Joseph Barbara. Rosszul néztem én azt ott, az érdekelt, hogy jöjjön már, hogy bip-bip, az sms archetípusa, mint a kommunikáció masztodonja, és őszintén szólva, ha karóval jöttem volna a világra, akkor sem tudnék már számot adni arról, hogy a farkassal hogyan is volt. Mert ott semmi sem üthettet ki annyira balul, hogy egy olyan fal adja a másikat, ami mögött van egy újabb, minden magáért volt, semmi másért. Tetszett, hogy az a derék ragadozó milyen konok, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy talán ostoba, a számban édes massza volt.Zizi.