sebtolvaj

Birkózunk a langyos iszapban, valahogy ezt érzem, hogy ez egy iszap. A show része. Hogy meg lesz magyarázva, hogy minden döntés kérdése csak, és ha semmi nem változik, az az én döntésem. Öszönözve leszek arra, hogy ezt nekem el kell fogadnom. Indokok indok hátán. Én meg majd deffenzív módon , mondom, hogy a vonzalom az nem úgy van..., kedves. Hogy abban a döntés, az a legkevesebb - és nem mondok szerelmet. Készakarva, egy kézt akarva, na jó csak inkább szeretve. Mert azt azért tudom, hogy aki szerelmet mond, az mondjon bét is, Diabétis. Aztán így múlik el a nyár, aztán így múlik el az ősz. Minden évmillió így múlik el. Bennem. Tán legendává válok (szigorúan a saját szememben), és elképzelem, ahogy tollfosztás közben, az asszonyok mondják, hogy Kádár Kata és Sebtolvajjal, így meg úgy - és tévedni fognak. Behúzok lassan mindenkit a csövembe, de egyáltalán nem tudok örülni neki majd. Úgy lenni halhatatlannak, hogy közben nem félek eléggé az élettől nem lehet. Ez döntés kérdése. Aki rám vár, várt, hiába várt, egyszer - felsejlik - mondva lett az is; veled csak egyedülebb vagyok. Akkor még azt hittem, hogy jó, ha az ember egyedül hagyja a másikat, aztán azt is, hogy ez lehetetlen. Tudni, tudni, tudni, de egészen mást érezni - ilyen döntések és a langyos iszap. Jó piszkos leszek, annyi bizonyos.