Játszom. Bújócskázom. Elbújok, aztán azt mondom ne keress, de persze bent meg jól megtermett bizakodással azt gondolom, hogy dehogy is nem, hogy de hogy is, keresni fogsz mert nem bírod ki. Az arcizmom sem rándul, könnyed vagyok, talán kecses is ahogy elvonulok ebbe a kényszerből választott illegalitásba, és persze ostobán azt hiszem, hogy pont te vagy akinek rám kell találnia. Ipi apacs 1..2...3. Az ostobaságom is könnyed, avagy hát kecses, és várom, hogy a nagy fejemet lehajtom és olvasni kezdesz belőle, valami számomra is nehezen értelmezhetőt. Ezer évek telnek el, a búvóhely, a rejtek, lassan válik csak veremmé, nem tudni, hogy ez azért van, mert tényleg nem látsz, (mondjuk, így; nem akarsz látni és tudomásul venni, higy ami van, az van), vagy csak a pókoktól félsz, meglehet, rólam is azt hiszed már, hogy az vagyok. Hát fonásban, szövésben jó vagyok, hanem, hogy a zsákmány elejtéstől, valahogy elment a kedvem. Így játszok én csak bújócskát, azaz félig vagyok elbújva is, utálnám ha nem találnál meg, utálnám nagyon. Így rontom el a játékot, az én játékom, a te játékod. Nem, egyszer sem a mi játékaink.
Olyasmi van bent, amikor egy jéghegyről egy jókora darab leszakad, és elindul az egyenlítő felé, rendezni a vélt vagy valós adóságot. És olvadás van, és érezni ahogy egyre fogy(sz), és meleg van és nyár van, és téboly van, és ezek így együtt mind-mind szépen egyberendezve. Egy temetőben érnél partot, várnának az őslakosok, és látnák, hogy én ott is idegen vagyok. A kezükben , ásó, kapa, és nagyharang lenne. Eltenni télire a nagy jeget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése