sebtolvaj

Átmenet. Átmenet. Rágcsálom, csócsálom e szót. Ki sem köpöm, le sem nyelem. Vajjon azt értem e alatta, hogy átmegy rajtam a saját életem. Nem olyan értelmben persze, hogy megélem, nem úgy, hanem, hogy végig nézek amihez van is közöm meg nincs is. Vagy csak félrebeszélek. Talán félek is, bár ez nem látszik rajtam, csak ha akarom, és most pont nem akarom így. Jut ezsembe van egy ország, rólam van elnevezve, vagy jobb esetben is egymásról, aztán elmegy oda déltengerezni, és amikor megy akkor se szó, se beszéd, mondja is, ő most déltengerezik. Én hülye meg azt se mondom, hogy jó utat, és azt se, hogy vissza is várom. Egyáltalán nem mondok semmit, annyira evidens, hogy visszajön. Az aki elmegy. Magamból indulok ki persze, mert ha már magamból indulok ki, akkor nyilvánvaló, hogy vissza is kell jönnöm, olyankor Sebtolvaj tesz egy két kanyart, cikázik mint a fecske a levegőben egyet, aztán azt mondja; én a magam részéről épp úgy, épp olyan minőségben szeretem a szárnyaimat, mint a gravitációt. Nem tudok dönteni tehát. Ezért elvétem. Finomítva a dolgon, a lélel potméterén; rühellek dönteni, úgy, hogy fogalmam sincs arról, hogy mi lakozik a másik fejében, a sajátomról nem is szólva. Meg aztán van ez a nő is - aki szerintem holland, igen,...persze...a tulipánok miatt - , de egyébként meg norvégmintás és ezzel is jól összetud zavarni, pedig hát én összezavarodásra teljesen önerőből, minden segítség nélkül is képes vagyok. De ez már így marad, ahogy kinéz, jól fog mutatni a privátmúzeum formalinjában, mint lehetséges verzió, 10 az xazennediken, hogy azért ez se legyen olyan egyszerű. Mondom én ma. Ma mondom. Mi van akkor, ha látom, hogy összefüggéseiben hogy is van ez az egész és jól sejlik az is hogy miként simulnak egymásnak a komponensek, de megette a fene, ha ez nem a racionalitás talaján áll. Az a fa amibe én vágtam ugyan a fejszémet, de már réges rég nem a fa miatt, és nem is magam miatt, mindössze már,...csak a mozdulat miatt.A vágás miatt.