Az anya és a fiú egy villamoson utaznak. Még mindig azon, amelyik elkanyarodik egyszer csak, és aztán megcsapja az orrukat gázszag, és olyankor elmosolyodnak. Évtizedek óta utaznak ezen a vonalon, egyfolytában - de nem beszélnek erről már sose -, elszomorítaná az anyát és nem kevésbé a fiút. Pedig senkinek nincsen egyforma gázszaga, mert az valami nagyon személyes dolog. Az, ahogy érzed. És van a szaghoz alkony és fénylő felületek és ellenfény. Az anya az első kocsiban ül, a fiú már az utolsóban, valahogy hátrakeveredett. A középső kocsiban nincs senki. Persze ezt az avatatlanok hiszik csak így, az anya és a fiú jól tudja, ott azok vannak, akik régen el vannak felejtve.
Az anya felhívja a fiút, apa van a vezetőfülkében, ő csenget egy kicsit.
Az anya tehát az első kocsiból telefonál, lábánál kölyökmacskák játszanak gombolyaggal, és ez megszépíti az anyát, jelentéstartalma lesz tőle, még akkor is, ha erről ő aligha tud.
A fiú pedig felveszi a hátsó kocsiban a telefont, de nem változtat a testhelyzetén, ugyanúgy áll a leghátsó kocsi leghátsó ablakánál, és néz. És az anyának el kell olyankor mondani olyan mondatokkal a látványt, amiknek felkiáltó jel van a végükön. Az anya él-hal a felkiáltójelekért.
A fiú valamiféle médium, igazolás a megtett útra, sosem a jövendőre.
És persze a fiú - ezt az anya nem tudja - nem mindig azt látja, amit néz, ebből következőleg nem is azt mondja, amit lát. Így megy a villamos a vakvágányra. Az anya kérdezi a fiút, hogy milyen. A fiú, mondja, hogy fáradt. A fiú is kérdezi az anyát, hogy milyen. Azt mondja fáj. Az anya eszméletlenül sokat tud arról, hogy milyen az, amikor fáradt. A fiúnak fogalma sincs a fájdalmakról.
Az első kocsiban menetrend szerint az megy most, így mondja, hogy most az megy, hogy a csontok a lábakból mennek elenyészni. Hogy ez valami divat itt, fiam, így mondja, és azt is hozzáteszi, hogy nem tudja, ki miatt van. Hogy ez a Gyurcsány lehet-e az ok, vagy talán az Orbán, hogy ő teljesen össze van ebből kifolyólag keveredve, de csak annyi biztos, hogy hasogat. És ez nem jó, mert ő az ünnepek előtt nem szokott összekeveredni, se hasogatni, hiszen ismerem.
Aztán megint kérdezi, hogy mit látok. És egy álmot látok, de úgy látom az álmot, hogy közben nagyon is tudom, hogy az, amit látok, az nem valóság. És vagyok olyan esztelen, hogy mégis a valóság babzsákját tömjem ki vele. És amikor megérzi, hogy ez babzsák, akkor örül, mert óvodában dolgozott, és akkor ott neki az is volt a dolga, hogy a tesis foglalkozás előtt ő előkészítse a babzsákokat. Ez jó rég volt, hogy a Henyei Piroska is milyen nagy kurva lett - ezt mondja.
És a fiú meg csak néz ki a leghátsó kocsi leghátsó ablakán, és nem azt látja, amit néz.
Látja a valamikori kisdobos sípját, és azt gondolja, te úristen, hogy megöregedett. Aztán mérhetetlen szégyent érez, hogy egyáltalán mert ilyesmire gondolni.

Pharma hack#02
 

A madárinfluenza elleni egyetlen hatásos gyógyszer.

 

 

Gyógyszernek nem minősülő placebo-készítmény.

Az jutott eszembe, hogy gyógyszeresdoboz designernek kellene lenni. Egy ződ téglalap ide, egy kék amoda, és aztán lehet hátradőlni. A köszvény az nem esztétizél, se a depresszió. Elevezgetni a földi bajok farvízén.
Felhívna egy szép napon valaki a Gikszer Gedeontól, hogy lennék szíves rajzolni három darab téglalapot, x magyar forintért. És én rajzolnék, ilyen egyszerű ez.

Pharma hack#01:

Akut vagy krónikus borsznobságban szenvedőknek.

Nemzeti érzelműeknek, elsőrendű sávlekötő tulajdonságai mellett gátolja a macskakőképződést is.

Elsősorban azoknak ajánlott, akik haladni szeretnének a korral. Fabricius Gábor e szernek köszönheti, hogy az, aki. Réz András kedvenc csemegéje. Gyakorlatilag mérték nélkül szedhető.
Mellékhatásai nincsenek, vagy ha vannak is, akkor azok felületesek.

 

Titusz megkapta a karácsonyi ajándékát. Mókuskerék, naná, egérfekpad égen földön sincsen.

Többségnek nem jó lenni. Azért nem jó, mert a többség nem tiltakozhat. Elvben ő a főáramlat. Ő a történések okozója és egyben elszenvedője is, nem mutogathat másokra.
Pédául akik békávéznak, mert vagy autóra sincs egy kanyi vasuk, vagy még bicóra se, vagy lusták.
Ők nem tiltakozhatnak, nem ellenkezhetnek, ők a fősodor. Fülledhetnek reggel-este, eltaposnak és eltapostatnak. Pedig milyen jó volna, ha időnként a többség is tüntethetne, áramolhatna bele a közvéleménybe, önnön önmagába bele.
Úgy lehetne, hogy békávé massz. Egy csomó ember összegyűlne a budai bazi nagy buszgarázsnál, és sorba tolnák be a buszokat a puszta kezükkel. Végig a nagy forgalmas csomópontokon, hogy egyáltalán értelme legyen az ő ellenkezésüknek. Mert ha senki nem látja, akkor tüntetni fabatkát sem ér.
Az Andrássy úton már fele-fele arányban lennének az utasok és a fotósok, a zindex meg percről percrézne feszt, ahogy szokott. Az emeleti lakásokból pedig nagykontyos nénik néznének le elkerekedett szemekkel, az uruk után kiáltanának, hogy ugyan nézze meg ő is. A Kodály köröndnél lenne két hatalmas nagycsövű ágyú, és az egyikből kilőnének az égbe egy csomó átszálló- meg szakaszjegyet, a másik meg persze a bérleteseké volna. De olyan ügyesen volna ez az egész eltervezve, hogy amikor hullana alá a sok bérlet és jegy, akkor az égre kiíródna, hogy Ikarus Forever.
És ezután a díszes csapat, ha lassan is és verejtékszagúan is, de odaérne a Hősök terére. Szépen sugáralakban a központi oszlop körül felsorakoztatnák az autóbuszokat.
A trolik áramszedőjére felkapaszkodnának a gyerek, és kacagnának.
Aztán elcsendesülne a tömeg, és várnának egy jelre. És jönne a jel. Egy nagyon fontos ember elkiáltaná magát, hogy békávéééééé, bele a pesti légtérbe, és akkor mindenki felemelné az ő saját békávé ellenőrét a magasba. Azt, ami jutott. És utána mindenki hazamenne. Éjjel pedig megjelennének az első traktorok, felszántanák ezt az egész hóbelebancot, és bevetnék sóval.

Az áltisiben én hittem a legtovább a Mikulás létezésében. Szilárdan védelmeztem a doktrinát, olykor nevetségessé váltam. A Magyari Andreáék szülei mindig jártak ki olaszba, valami olaszba szakadt rokonokhoz. És a szülei mindenféle magazinokat hoztak. Ezeket a Magyari Andi megtalálta, és ellopta az iskolába. Ezekben egy télapó sem volt, ellenben pucér nőktől hemzsegett minden A/4-es ív.
Volt persze szöveg is a képekhez, hogy legyen valami történetiség, de mi azt nem értettük. Az egyik úgy kezdődött, azt hiszem, hogy "come tutte la matine". Tetszett ez a mondat, ritmusa van, még akkor is, ha helytelenül olvassa az ember. Márpedig én helytelenül olvastam. A Magyari Andi mindig hozott ilyet december elején az iskolába, a lány wc melletti kis vakajtóban közszemlére tette, és azokkal a fiúkkal, akik a téma iránt érdeklődtek, csereberélés módszerével kötött üzletet. Ha valaki rábökött egy konkrét oldalra, azt kitépte, és filctoll készletek, körzők, szagosradírok ellenében ráruházta a pucérnős képek tulajdonjogait a vevőre. Egyszer, egy decemberben szintén hozott ilyet, kiterítette az újságot, és rá a pucérnőkre egy csomó mikulásos matricát tett, olyanokat, amik irtóra csillogtak. Két Mikulás között kikandikált egy telt ajak. Azt hiszem, innen datálható, hogy a női test több, mint esztétikai élmény számomra. És attól az évtől kezdve már többé soha nem hittem el, hogy a Mikulás létezik. Minden nyereség egyben veszteség is.

Na, te konzummagyar. Tetete...., konzummagyarom legeleje, nincsenek rád szavaim. Mert neked mohács kell, meg völgyhíd, meg világ leghosszabb villamosa, és most már keresztül kasul karácsonyi díszkivilágítás, meg a faszom. Csak legyen betekerve valamivel, ami világít. Fotontuja a kertibudi mellé, sőt bele konkrétan a budiba is, hadd lássák, hogy díszbe van öltözve a te szíved, és sugárzik belőle ki az, aminek ilyenkor sugároznia kell. A langymeleg szeretésed. Tekerd be a nagyit sztaniolpapírba, szerelj rá ledeket. Lássák csak, hogy a tied, meg aztán az is lehet, hogy elviszik az ufók. Tegyél mindenhova lámpát, villogjon, zenéljen, lüktessen benne mindaz, ami életedben már sohasem fog. Öltöztesd neonba az összes frusztrációd, és jól szorítsd össze a szemed, hogy meg ne vakulj, amikor magadat nézed. Na, te konzummagyar, én mától, ha kell, gyertyavilág mellett írom a blogot, hogy véletlenül se keverjenek össze veled. Irtózom tőled, undorítasz, de azért szép fényes vagy, annyit meg kell hagyni.

Az örök konfliktusforrás. Hogy ma este kell e jönnie, vagy holnap reggel - megint más szokások szerint, hogy holnap este. Aztán, hogy úgy kell e készíteni, hogy alkatrészenként, egyéni igényeknek megfelelően, vagy az előre gyártott is megengedett.
Most is így töredeznek, akik töredeznek. Az egyik válogat a sportszeletek között, a figuráknál tejbevonó kontra ét, a másik meg puff bele a kosárba az előregyártott hermetikusan zártat aztán már caplat is tovább. Észre sem veszik egymást, az egyik elmerül saját iszamós gondviselésében, a másik pedig siet valahova. Az eredmény ugyan az lesz, mindkét út ugyanoda fut ki: öröm és hála lesz és fogszuvasodás a vége. De mint ha ez az utóbbi levágná a kanyart, annyira siet és ez nem fair. Akkor sem, ha majd 10 év múlva ezt a mostani időt levezekli iPodok, nagyonsokadik generációs mobiltelefonok formájában stb, csomagküldve.
Az ember legrosszabb tulajdonsága éppen az aminek a létét köszönheti. Mindent meg tud szokni.
Rosszat jóvá szelidít - bár ettől a rossz még rossz marad - levágja a kanyart , aztán hátranéz győzedelmesen.

Félálomnapló#02

Lecserélem a brosst a pdf abrosz fején, mert háttal kell állni a forgalomnak a zebránál, azt mondja a pdf. Kész a pdf, legfeljebb majd kicsit pormentesítjük, hogy tudj nekitámaszkodni, ne koszoljon össze a buszon.
Tudja meg a pdf, hogy mi a dinamikus tartalom istene!

Ellopták a slágerdalodat. A hazugságdalt, a kommunista slágert. Volt bizonyos tulajdonfeszültség, de már elmúlt.

Kineveztek. A krómgyárban auditálom a fényességet. Nyáron a sötét szobában nem esik jól a fény az ágyakra, és én ellenőrzöm, hogy elég fényesek-e. Nincs sok, kb. napi tíz darab.
Hoznak ételt is, tegnap szappanos erdőleves volt. Finom volt.

El van hanyagolva a budapesti klubkorlát sorsa. Nézegetem, de én ezt már láttam. Úgy értem, a nyugdíjas korlátot. Mutogatják nekünk mint intő példát.

Tanyára vágyok. Arra, hogy ugyanannyi állat, vagy még több legyen körülöttem, mint most, csak más minőségűek. Egyszerűen vágyom a tanyára, minden sallangos, belemagyarázós romantika nélkül.
Nincsenek is illúzióim magammal kapcsolatban. Pocsék betyár lennék. Keresztül kasul, mint a fergeteg, őrült lennék, és nem lenne bennem rendszer. Ez lenne az én viszonyulásom. Nem lenne bajszom sem, és puhány lennék, az anyámasszony katonája, egy gyászhuszár. Közgyógyra felíratnám a gyógynyerget, hogy ne törje ki a seggem a ló. A betyárság javarészt ülőmunka ugyanis, csak azért nem irodai, mert viszonylag kevés a papírmunka.
Lenne egy sennheiser  sportkorbácsom, és azzal akusztikailag rémisztgetném a tanyavilágot. Azon röhögnék, aki mindettől megijed. És állandóan csendőrök, zsandárok lennének a nyomomban. Néha hagynám, hogy elkapjanak, mert ha mindig megmenekülnék, akkor baromira nem halmozódna fel semminemű kultúrkincs, népdalok formájában, melyek arról szólnak, hogy vasba verve lesek ki a megyeháza börtönjéből. A vége mindig az lenne, hogy megszökök. Talán egyszer nem, de arról én már nem is tudnék. Tanyára vágyok. Innen ide vágyni ugyanis lehetetlen.

Isten hozta önöket a Déva Plázában. Az üzletet Kelemen főigazgató úr fogja személyesen megnyitni. Elvágja a szalagot, megnyomja a gombot, aláírja a passzust, parolázik és maguk már özönölhetnek is. Teljes egy napig.
Mert mi megérezvén az idők szavát, nem akármilyen épületet terveztünk Önöknek.
A vásárlóközönség igényei szerint vagy reggel, vagy este, de 24 óránként minden körülmények között, vagy azok dacára leomlik. Igyekeztünk, hogy üzletünk hasonlítson Önökre, tehát eldobható.
A 250 000 ezer négyzetméterbe több tetszhalottat építettünk bele. A kirakakatokat megalázottakkal és megnyomorítottakkal díszítettük fel. Kellemes vásárlást, reméljük, holnap ismét eljönnek az átadásra!

Félálomnapló#01

- Lauter Ruténiának igaza van.
- Mit mond?
- Hát hogy rutin. Azt a metódust amiben annak van a nagyobb érvénye, ami nem látszik. Pl: ha nem látod a napot, akkor persze, hogy azt várod, hogy lásd.
- Rutin?
- Le kell vetkőzni. A rutin sok esetben rossz. Pl: ha van egy intézet, leszedjük a tetejét, hogy piramisra hasonlítson. Na az már rutin.

- A műkedvelő mit műkedvel?
- Bármit, kis négyzetet, nagy kört, vagy esetleg kiskutyát.
- A műlovarnő olyan furcsa, hogy meghalt végülis. De nem teljesen halt meg, csináltak róla egy képet, és az mint egy kocsonya, az ő mozdulatlanságát veszi körbe.

- Legközelebb én veszem az indikátort.
- Milyen indikátort?
- Ami megmutatja az embernek, hogy mennyire szereti a tavat. Mert behortad a sarat és én elvitettem a tavat és most kéményt építettem a helyére. A füstbe nem lehet belelépni. Zongorát is lehetett volna venni, mert egy hangközbe se lehet belelépni, de a zongora drága és nem is lehet például az ablakon keresztül jól látni. Ezért majd én veszem az indkátort és akkor már minden rendben lesz. Nagyon fontos, hogy az ember biztosan tudja, mennyire is szereti azt az adott tavat.

Szkud Nyulaz szigete. A fesztiválon különböző lépcsőket mutatnak, emelkedő olajszinttel. Ez a hídi szauna. Dandan. Ő csinálta.
- Ő milyen, dán?
- Azt nem mondják meg soha az ilyen esetekben. Minden egyforma, csak más más nagyításban látjuk, 25 és 50-szeresben. A középületeket 50-szörösben. Minden ugyanakkora, csak más más nagyításban látjuk.

Elfen hercegnő, defektusában harapdál. Nutilon a herceg, barlangban lakik, összekeveri a sajtokat az ásványokkal. Van egy Kratofill típusú tolla, ami nagyon híres, azzal amit leír rögtön valósággá válik. Engem is ő írt le.

Rebeka 135 - csápízű italpor

Szappan mellé ajándék ekcéma, és a joghurt ami hidratálja a nyelvet és a szájbőrt. A légmell négyszögesítése van még hátra. 2023-ban fel fogom találni a kézírást.

Ami velem kapcsolatos az én vagyok, amiben részt veszek és amit szemlélek az velem kapcsolatos.

Hátplét upgrade.

Lenne egy vállalkozásom. A külső kerületekből hoznék be hón alatt nagyobb kiterjedésű, erős ruhaszennyezési faktorral rendelkező tárgyakat, és a belvárosban a tetszőleges kukába hajítanám. Csak olyan útvonalat vállalnék, ahol legalább háromszor kell átszállni, és az útvonalnak legalább tartalmaznia kell egy olyan közteret, ahol sok a hajléktalan, és azok megköpködhetnek.
Nem feltétlenül a súly a fontos, olyan tárgyak lennének a kedvenceim, amelyeket nehezen lehet tartani, nincs rajtuk fogás, és/vagy gyenge papírcsomagulásúak. Makacs foltokat okozó tárgyak esetében általában maszatspecifikus kedvezménykonstrukciókat dolgoznék ki.
Ha az adott tárgy - még a fentebb említett szempontokon felül - randa, és valamely alkatrész hiánya miatt használhatatlan, a teljesítés ingyenes.
"Mindenki lehet 15 percig hajléktalan" jeligére.

Mi a faszt keres a hónom alatt egy hot plate? sorstarsak.hu kategória. Hát tkp. alá rakták ezt a hátplétet, de rakhattak volna alá kockás plédet is, plüss üllőt, cserépkályhát. Azt is hagytam volna. Olyan fajta vagyok. Csak emelgetem a szárnyamat, aztán sutty, már alatta is van, amit alá akartak rakni.
És akkor minden régi szép tárgy megcsúnyul, és mondani is kellene valamit, leginkább azt, hogy hát izé, nem, köszönöm, elég jól elverdesek, de nincs már igazán kinek, meg nem is jön a számra.
A Balaton Vendéglő neonja is leszakadva, ha hunyorítok, még látom hol volt a kék és hol volt a sárga, és előtte az a meztelen női szobor, na az is mintha felszedett volna némi felesleget. És a hátplétből elindul kifele az avas olaj. Rá a hajra, be a bőr alá, be a gyerekkor alá, mindenhova beférkőzik és bűzlik. Szétrágja belül a szépet.
Aztán meg fáj, és nem úgy fáj, ahogy egy fog, vagy nem úgy, ahogy egy tályog. Úgy fáj, hogy az ember készületlen azt elmondani, mert nem a fájdalom mértékegysége a fontos, hanem a milyensége. Amikor hátplétet dugnak a szárnyam alá, hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy angyal vagyok, és goromba leszek.
A hátplét egy szimbólum, egy mauzóleum, de csak az látszik, hogy viszem magam a saját hónom alatt, és konkrétan azt jelenti, hogy ha valaminek hátat fordít az ember, akkor maradjon is úgy.
Lebegjen abban a baszott nagy semmiben, amit üres óráiban feldíszit ezzel-azzal.

Úgy néha nem ártana, ha nem csak közigazgatási reformok lennének, hanem egyéb, általános, mindent érintőek is.
Minden górcső alá lenne véve, ami benne foglaltatik a nemzetnek a ő szép testében.
Így az összes kollektív mondat, amit álmodból felkelve is. Ott dolgoznék a Kollektív Mondatügyi Hivatalban. Egy nap mit sem sejtve bemennék, és ott várna az asztalomon a Himnusz. Cirkalmas betűkkel lenne ám, ahogy illik, meg bazi szép sárga papír is. Könyökig meg lennék hatódva, és még a bajszomat is megpödörném, de addig azért nem mennék el, hogy azt mondjam, hogy ripityom. Árnyalatokat ismerő közhivatalnok lennék. Aztán felhívnám Emmácskát a Hazugságügyről, hogy ugyan ők küldték-e át. És akkor Emmácska mondaná is nekem, de úgy ám, hogy suttogva is egy kicsit, meg megszeppenve is egy kicsit, hogy igen, ő küldte át személyesen, de nem saját jószántából, mert neki amúgy sincsen olyanja, de Turul elvtárs szerint már nem tűr halasztást az ügy. Nem lehet tologatni a dolgot, most már be lett ígérve, hogy akkor most aztán minden tisztába lesz téve. Épülnek az emeletes autópályák, közvetlen Malév járat Etelközbe, ilyenek. És akkkor az osztályvezető, az Engelszné szólt neki, mármint Emmácskának, hogy tolja át az aktát nekem, és találjak benne valami megreformálni valót.
És én találnék is, úgy nekiesnék a Himnusznak, mint a balsors. Azt a mondtatot reformálnám meg, hogy itt már meg van minden bűnhődve, előre és hátra, vica és versa. És neki is látnék, mert ugye az világos, hogy a múlt az egyáltalán nincsen megbűnhődve, hiszen állandóan az van, hogy jelenidejűleg történik a bűnhődés, más se történik, de nekünk az se nagyon megy, nem fűlik hozzá a fogunk. Apáink vétkeiért vezekelni nincs bennünk hajlandóság. A jövő - amit egyébként javasolnék, hogy Úniósan is legyen hungarikummá nyílvánítva - az meg ott lenne felejtve Ázsiában. Igen, a kurva besenyők miatt olyan gyorsan kellett a csapatmozgásokat végezni, hogy ottfelejtődött, pont az. De ugyan ki is tudhatta akkor még, hogy kellhet az egyáltalán. Senki se mondta, mire kell, mire lehet használni, annyit lehetett tudni, hogy van, és nekünk ennyi elég volt. Akárcsak ma.
Nem mellékesen az se biztos, hogy az egyáltalán a miénk volt valaha is.
Ezért aztán úgy látnám jónak, hogy jobb ha meghúzom a Himnuszt. Viszont így meg nem volna ki az A/4-es terjedelem, ami azért egy valamire való ISO 9002-es Himnusztól elvárható lenne. Ezért aztán a következő sorokkal pótolnám az elaggott sorokat: "Az Országgyűlés elnöke szerint akár elkerülhetetlen is lehet egy
pártkongresszus. Bízik benne, hogy a Zuschlag-ügy elszigetelt jelenség." Picit döccenne a prozódia, nem mondom, de Bartók és Kodály országában elvárható lenne, hogy ez ne jelentsen gondot.
És ekkor átküldeném Emmácskának a javítást. De ezt is mondaná, hogy nem lesz ez jó, mert közben Turul elvtársat menesztették, és báró von Marx lett Hazugságügyi miniszter.
És akkor kezdhetném az egészet elölről.

Egy villamoson ülünk. Valamikor. Nyár van és kora este, nagy és nehéz szagos este, talán augusztus. Egy villamoson ülünk, anya meg én. Nem az én anyám, hanem az anya. A kanyaroknál egyszerre táncol az összes kapaszkodó, és mi is úgy biccentjük a fejünket, velük együtt. Mi vagyunk a vendégek. Tartunk. Valahonnan valahová. Anyám a fiát nézi, nem engem, hanem a fiút. A fiú pedig látja, hogy anya szép, a haja frissen ondolálva, arca tükröződik a szerelvény ablaküvegén, és az az ottani arc, ha lehet, még szebb mint a valóságos. Hosszú az út, és egyszer át is kell szállni a közvágóhídnál. Közben tél lesz, vacak betonváróban reszket az anya és a fiú, a hófelhők közül nézi őket a szentlélek. A fiú rugdossa a jégcsapokat egy villanyoszlopról, és közben elolvas egy odaragasztott hirdetést. Özv. Sóváry Elemér táncórákat ad. A vágóhídon marhák kontúrjai látszanak, szürke és fehér felhőket lehelnek, világít a szemük, ha elmegy egy autó. A fiú olyankor hunyorít. Aztán már megint egy villamoson ülnek, az anya és a fiú. A fiú az anya arcát nézi, és néz egy másik arcot is. Amelyik tükrözödik az ablakon, egybe is olvadna a kinti világgal, de az csak átrohan rajta.
Anya tükörarca szép, kissé kócos, de frissen van festve, újabban őszül.
Átrohan anya arcán a Fővárosi Húsipar, a Fegyver- és Gázkészülék Gyár, a XX. kerületi közkórház, egy postahivatal, az ismeretlen katona emlékműve és egy zöldséges bódé. És az anya hagyja, hogy ez rengeteg dolog átmasírozzon rajta. És akkor a fiú az egész út során először szól az anyához.
- Emlékszel, hogy a kanyar után mindig gázszag van?
- Igen.
Azelőtt, azóta sem beszéltek erről. De mindketten tudták ezután már mindig, hogy közösen fogják várni azt, hogy mi lesz a kanyar után. A gázszag lesz az a pont, amikor a legközelebb lesznek egymáshoz. Egymásra néztek ilyenkor, de soha sem beszéltek. Néha volt úgy, hogy elmosolyodtak.

Szertenézek és nem lelem. Bármennyire is meresztem - hol a seggem, hol a szemem -,  akkor se.  Pedig jól csak a seggével lát az ember, már annak okán is, hogy akkor van háttal. Az isten se érti, sőt, van az az érzésem, hogy ő se leli. Nem problémáznék én ezen, mert elfogadom, hogy lehet ilyen is, hogy természetszerűleg nincsen az a lelnivaló. De nem erre rendezkedtem be, hanem arra, hogy szertenézek és lelem. Akárki akármit mondott, mond és fog mondani. És nem is biztos, hogy szertenézést követő lelés esetén érteném, meg hogy mondanék valamit.
El van veszve az a lelnivaló, és én is el vagyok veszve abban az elveszettben.
Honkérdések gyötrenek, és szerintem ez magamra nézve is nevetséges. Másik lakás kéne, tágasabb, Etelközi panoráma, nyereg alatt puhított életérzés, finnek és ugorok megbonthatatlan nihilizmusa. Emese rosszat álmodott. Lazán, lazán, szerinte nem.

A rendszerváltás befejeződött. Végre. Honfitársaim, rókafiak, megérte a sok türelem, végre lehet kapni nitromangalicát.(A homárkrémleveshez meg remélem adnak  erőspistát)

Egyszer átkísértem egy vakot a zebrán. Amikor elbúcsúztunk azt mondta: viszlát! Ezt a nyelv tapintatlanságának fogtam fel.

A Muhar Feriben az volt a jó, ami egyben a rossz is. Az, hogy ő volt az utolsó. Minden tekintetben. Már mindenki bevezettette a gázt, ő nála volt egyedül sparhert. Politikai alapon.
Egy délután alatt képes volt elinni a nyugdíját. Látens tisztelet övezte emiatt. Az összes cipője olyan furcsán félre volt tapodva, hogy úgy tűnt, mintha azok a cipők igenis röhögnének. Ez persze nem bizonyítható. Szórólappal fűtött. Folyton elfeküdte a haját, úgy festett, mint egy nyugalmazott cirkuszi kakadu. Trágárul beszélt, és teliköpködte a Lenin teret slejmmel. Most már Kossuthnak hívják és pártsemleges park van benne. A Muhar Feri biztos meghalt azóta már, valahol a világban van vagy hat pár röhögős cipő.

...szimbolizmusa mindössze metaforikus volt...

azt az angyalos gecit nem tudom soha megjegyezni. Melyiket? Hát ezt mondom, hogy nem tudom megjegyezni. Még a címét sem. Valami angyal van benne, aki ezt azt csinál. És azt kell majd tényleg vizsgára? Igen, de nem jut eszembe a neve. Valami angyal vagy tündér eszik benne, meg alszik. A Bóbita? Az, hát a faszomba, ez sose jut az eszembe. Csak így tudom mondani, hogy vacsorázik, meg van benne valami malac is, de ha én azt kapom, akkor megmondom a tanárnak, hogy ne is strapáljuk magunkat.
És a vonatkupé neonja csak úgy vibrál az óvónőképzősök arcán.

én nem cserélnék senkivel, és mondjuk én magam se lennék

Nála mindig enni kell. Zsírosan főz, egyébként ízletesen. Ha szeret: etet. Ha utál: etet. Így fejezi ki magát. Etetéssel. Nem érdekli a kűlcsíny, csak a belsőre koncentrál. A pacal a kedvence. Képtelen megérteni, hogy létezik ember, aki szájába nem vesz ilyesmit.
Átalszik minden délutánt. Olyankor újrafogalmazódik minden. Este nyolcra már helyre is áll a rend, ugyanaz lesz ami volt. Hajnalban ébred és nyolcig a konyhában ül. A talp alatti részen ki van kopva a linóleum egy kis darabon. Ez az ő huszonéve tartó performansza. Van egy másik is, de az kevésbé sikerült.

ott ültem a Lunaparkban egy csészealjban, az a másik pedig a földön feküdt és habzott a szája

Minket nem érdekelt az, hogy termál vagy sima a vize. Egész délelőtt az elmúlt évek beli nőklapjákat ollóztam. Ő meg főzte a csírízt, és beletette valami kistálba. Montázst csináltunk, csak ő ezt nem tudta. Mert nem tudott semmi ilyet. Csak azt tudta, hogyan kell csinálni.
Aztán a ruhák közül kiszedte a 20 filléres félfamentest, és ragasztgattunk.
Ebédre túrós csuszát ettünk, meg vizet húztunk a félelmetes kútból, és elindultunk a strandra.
Amikor a Gyóni utcába értünk, mellette kellett maradnom, mert cigányok lakták. Nem tudta azt ő, hogy ez, amit mond, az rasszizmus, mert ő semmi ilyet nem tudott.
A strand utcájában aztán már előre szaladhattam. A Tökfilkó kocsma előtt volt egy csomó nadragulya, de sose mondta meg mit lehet kezdeni vele.

a rezsi a Magyarok istene...és mitagadás, volt is ebben valami

Nem mi vagyunk elveszve, hanem ez a város, és az is amiben benne van. Egy spirál és néha belénk sikít a centrifugális erő. Ha úgy akarom, akkor még szerencse, hogy halljuk.
Lesz mit agyongondolkodni.

Azért ez így már sokkal jobb. Így már sokkal elviselhetőbb az egész. Tudva, hogy magának Marx Károlynak is ilyenje volt, rögtön más megvilágításba kerül ez az egész. Az eldugott testrészek, azok. Biztos végleg összeomlottam volna, ha Arisztotelész, Montesquieu, Nietzsche, Tzara, Lenin vagy Csoszogi, az üreg suszter lenne a kórtestvérem. Most, hogy így kiderült, hogy mégis Marx az, akivel gennyazonosságban levedzem, megkönnyebbültem. Kábé úgy is érzem magam, ahogy ő érezheti magát ma. Sötétben tapogatózik a tudomány. Az is vigasz, hogy legalább ez a sötét az én sötétem. Nem vigasz ez persze, hazudás az egész. Majd az lesz, hogy mondok valamit, és persze azt fogom mondani, hogy nem én mondom, hanem mondatom. Kitalálok valami hülye nevet és a szájába adom, hogy mondja helyettem. Legyen ő a beteg, ne én.
Az endoszkópos doki tisztára úgy néz ki, mint aki pléjsztésönözik, a vastagbél kanyarulatainál még a fejét is billenti, nagy beleélést tanúsít, ha nehezen is, de beveszi a hajtűkanyart. Pedig nem is ettem már hajtűt ki tudja, mióta. Jövőre új verzióval jövök ki, és cd-n viszem magamhoz a cheat kódokat. Engedjétek hozzám az ügyeletet - hanyatlási félóra 10 percben.
A monitoron meg nézem, ahogy szellemvasutazok saját magamban. Utazás a gyomorszáj körül, kicsit olyan, mint Jósvafő, csak rózsaszínesebb és szerintem páradúsabb.
A testem csupa titok és izgalom, ahogy távoznak belőle a lélek gőzei - nincs a levedzésben vesztes, csak én.

Kékmókus és Gélzafír felkeltek egy derűs reggelen. Kékmókus egy nagyot, öntudatszagút böfögött. Szokása volt. Tenyerestalpast játszottak délelőttönként a pincelakásban, tíz nyert játszmáig ment a móka. Pontegyenlőség, testvériség. A frászmester néha abajgatta őket emiatt. Szuterén joguk, szokta volt mondani Gélzafír, kidugva fejét a pincelakás ablakán. Autognóm személyiségek vagyunk.
Ha elütötte a delet a nagyharang, elindultak az Ásókapa vendéglőbe, menzapauzázni.
Napos délutánokon elmentek a Majdnem szigetre és nézegették a vízen úszó manzárdteknőcöket. Kenyérbelet dobáltak nekik, hogy ne mondják folyton azt, hogy nyafi-nyafi.
Aztán megnyomtak egy gombot a padon, és lement a nap. Meghúztak egy kart, és feljött a hold.
Átmentek a folyón, fel a fiktív rámpán, a Tesógazdasági Hivatalnál jobbra, az Éva Butiknál meg balra, aztán az Álomadóssági Inézetnél meg egyenesen. Úgy értek haza, mint aki nagy, hosszú útra indul, de elalszik a készülködés közben. Mint amikor becsúsztatja a borotváját az ember a bőrönd aljára, és közben eltelik negyven év.

Árpádsávos jó reggelt. Kik maguk? Mink e? Maguk há'. Mink vagyunk a tüntetők. És mié' tüntetnek? Há' me' azt szeretnénk, hogy legyen munkaszüneti nap a taxisblokád.
A Tíbor az járt künn Amerikába, az is aszongya, ott is van olyan, hogy tákszidrájverszdéj, nekünk is kell. A valentindéj is hogy begyűrűzött ide a sok színes lufijával, na ugye. Munkásparasztértelmiségileg.
És mi a terv? Hogy mi e? Ja, amit csinálnak, az törvénysértő, hovatovább emberellenes. Hőte, de hát én is ember vagyok, és nehogy azt tessen hinni a közméltóságú báró zászlóselvtárs úrnak, hogy én a saját magam ellenében állom el a saját helyemet. Ádogálok itt, aztán utána mehetek is a műszakba, délutános vagyok. Há' maga dolgozik? Naná, majd állónap a zászlómat lengetem. Azt hiszi, abból élek?
Frászkarikát, építem a négyesmetrót, hűtöm a fúrópajzsot, ha felhevül. Négy ceglédi kannával. Egyedül én tudok ilyet az országban. Látja, maga is látszat alapján dönt, azt hiszi, hogy én a Béla meg a Tíbor nekimegyünk a törvénynek. De ez csak promóció, azt szeretnénk, ha az emberek a földalattival közlekednének. Menjenek a föld alá, oda, ahova valók. Majd megtetszik látni a közméltóságú báró zászlóselvtárs úrnak, hogy milyen beszívható lesz onnantól a levegő. Olyannyira, hogy tisztán ki fog rajzolódni a történelem ama íve, ami most még belelóg a szemünkbe.

Van, ami borzasztóan egyszerű. Például ilyen a szösz is. A szösz az olyan, hogy röpdös gondtalanul a légben, és majdnem mindig egy férfizakó vagy pulcsi, esetleg háromnegyedes kabát vállát választja ahhoz, hogy megpihenjen. Egy női blúz, vattakabát vagy pulóver erre valamiért alkalmatlan a számára. A szösz persze azt hiszi, hogy választásai esetlegesek, de látni való, hogy egyáltalán nem azok. Valójában a szösz egy aljas dög. A szösz lesújt. Ne üljünk fel a könnyedségének, a szösz gonoszabb, mint az országunk összes kórházi portása együttvéve. Normális férfi úgy fél tőle, mint egy normális liberális a turulmadártól. Amikor a szösz már kiválasztotta a vállat, és kimeríti a textilbe kapaszkodás minősített esetét, akkor ér oda a nő. Innentől két eset lehetséges:

1. A nő ismert, a találkozó hosszas egyeztetés utáni szárbaszökkenés módszerével foganatosítva, ismert köztéren történő sertepertéléses technikai elemek választékos alkalmazásával. A férfi alig várja, hogy elmondja, egész álló nap töprengett valamin, nem hagyta nyugodni a dolog, világnagy titkok közelébe akart dörgölözni, és lám, nem is volt ez hiábaság. Jutott valamire. A férfi nekilát, és ahogy mindig, hibát vét, elkalandozik, eszmefuttatásai elcikornyásodnak, nem jól ragadja meg a tényvalót.
Mondandója szétfolyik, unalmassá válik. A nő tekintete kapaszkodót keres, egy kicsit balra és egy kicsit le. A vállra.
A férfi nem sejti, hogy veszélyben van, a szösz mindig alattomosan támad. A nő hunyorogni kezd. Már-már fókuszál. És amikor a férfi ott tart, hogy: és ebből az következik egyenesen, hogy... Ekkor elindul a nő keze, és azt mondja - miközben megragadja a szöszt,  hüvelyk- és mutatóujj közt sodorgatva - , hogy aha. Azt hogy, aha, vagy méginkább ahha.

2. A nő nem ismert, csak összesodorta  vele a metró szele a férfit.  A Moszkva tértől kezdi el fixírozni. A férfi semerre néz, egyrészt mert metrón nem ismerkedik, csak feszeng, hogy olyan felületet találjon, ami nem reflektál. A Batthyány térnél látni lehet, hogy a nő már ideges. Az Astoriánál fantomszösztelenítő mozdulatokat tesz az ujjaival, a retikül takarásában. A férfi a Blaháig utazik, felefelé a lépcsőn eliszkol a szösz. Keresi a következő áldozatát. 

Az egész álló nap csak a szürkeség. Egymerő. Minden szürke már, az ég, a föld, ami közte van. Én is, a Veressné is, a bérszámfejtő a másodikról, az is szürke, pedig látszik rajta első ránézésre, noha asszony már vagy féltucat esztendeje, és meg is van asszonyosodva, itt ott ereszkedve, de látszik rajt', hogy hüvelyileg nem kínozza semmi nemű altáji péháérték elégtelenség, és még ő is úgy megvan szürkülve.
A hónaljam, a nyakhajlatom, a vállam, a cipőm, a gatyakorcom, a hajam, a tomporom: szürke.
Az udvaron a Majoros főmérnök elvtárs bambatekintetű, de bézsbe hajló Moszkvicsa is szürke, a visszapillantó tükrön a keresztre feszített Jézus, a kalaptartón a szent család három királyostól, jászolostól, az is az. A műszerfalon elterpeszkedik puhán a finom por, beeszi magát a hátsóülésre dobott fekete műbőrkalapba. Olyannyira szürkék vagyunk mi itt, hogy borúsabb napokon nem is látjuk egymást, csak a köszönésünk hallik néha, de az se jellemző, el vagyunk már szokva az elevenségtől. Nekünk már nem sokat jelent az, ha valami antropomorf. Nem téveszt már meg bennünket, amikor az emberség nem minőség, hanem inkább jelleg. Ha például az ember napközben sokat nyel be a szürkeségből, örül, ha a műszak végén odaáll a háromnegyedes sablon elé, felköhécsel egyet, nemhogy még köszöngessen. Mondjuk azt, a műszak végén külön elszámolja az Iharosné, de abba se sok a köszönet, annak már a szemére is ráment. Úgy néz olyankor az emberre, mint egy leselejtezett komód egy bontásra váró PIÉRT raktárban. Aztán azt viszik a festőüzembe, be a járásba, Szutyinkára, szilárdságoptimalizálás és törésteszt után.
A töréstesztet a részeges Rózsi meg az ura csinálja, kapnak két demizson kannás bort, aztán elkezdenek azon veszekedni, hogy mi hogy volt a múltban, de sose értenek egyet, és el is kezdik egymáshoz vagdosni a mintadarabokat, olyankor csak ragyog a Majoros főmérnök arca. A Rózsi meg az ura már kék és zöld, de a mintadarabokon meg még csak egy kis csorba sincsen.
Amúgy nem rossz, csak ez a fenenagy szürkeség ne lenne. Kapunk valami különlegesen kezelt tejet - állítólag fehérít, de nincs sok látszatja, legfeljebb a talpam világosodik ki vasárnapra, de azt meg úgy se látja a tisztelendő atya a misén, szóval közömbös. Tisztálkodásra meg valami hedendsóder sampont, hogy legalább a hajunkba ne ragadjon bele. A fiam elkéri, és azzal mos hajat, azt mondja, neki jobb, mert diszkószaga lesz tőle. Hát miféle beszéd ez.
Hétfőn szentigaz egy kicsit tovább kell bent maradni, mert akkor jön a heti cementszállítmány, portland, meg minden, de azért néha a Majoros főmérnök azt mondja: nyugodtan beleönthetünk két hobok perlitet, a németek úgyse veszik észre, legfeljebb át szól Szutyinkára, hogy vastagabb ecsettel hordják fel a Trinátot.
Egyszer volt egy olyan vállalati ankét, hogy a festő meg az öntő üzem megkapta a kultúr hátuljában a kertet, a gurítós tekepálya mellett. Akkor láttam először olyan kerti törpét, ami nem szürke. Odatették az asztal közepére, olyan volt, mint egy marcipán figura. Légykék kabátban.
Lyukat fúrt magával a szürkeségünkbe, istenöcsém - mondtam is ezt a Bogdán Magdának a festőrészlegből, de azt mondta, ne pimaszkodjak, ő férjes asszony, aztán elkezdte húzogatni az anyagában mintás, szürke jersey szoknyáját. Összesúg mögöttünk a kertitörpeüzem.

Pecsenyés Lajos - kisbeni zöldséges - eltitkolt gondolatai:

... hogy sütögetem e a pecsenyémet? Sütögetem. Miért, ki nem sütögeti? Naná, hogy. A pecsenyesütögetés az nem úgy van, hogy az ember akarja. Inkább csak valami formán az igénye, de hogy az akarat lenne az alapja, azt aligha hinném. Meg aztán valamivel ki kell tölteni háromnegyed évszázadnyi ürességet, na ugye. És akkor mi baj a pecsenyesütögetéssel. Miért azzal van pont baj, hogy konkrétan pecsenyesütögetés. Ki vallást alapít, ki zoknit stoppol. Tudom, mire megy ki a játék, ez ilyen morális kérdés most a Láp utcai piacon. Irigylik, hogy Forddal megyek a nagybanira. Mondva van: ember embernek Barkasa. Kérem, az élet nem mindenkinek fenékig aktívia. Kinek így, kinek úgy, hogy mit ne mondjak.
Szóval sütögetek. Most ne jöjjön nekem azzal, hogy a tűz, és hogy hajdan lopott volt a gyufa. Maguk folyton folyvást azzal foglalkoznak, hogy mi volt. Nem lopott a gyufa, van úgy, valami senkié és aztán valakié lesz. Így volt ezzel is, és az enyém lett.
Hogy mi? Hogy ha már pecsenyasütögetés így meg úgy, akkor miért az aranytojást tojó tyúkot? Kérem, én éhes vagyok, nem ornitológus. Tudom, hogy maguk is csüngenének az élet csecsén, csak nem fejlődtek ki magukban bizonyos reflexek, és ezt most rajtam kérik számon. Megvan a magam baja nekem is, teszem azt, savas vagyok. Tudják egyáltalán, mi az a sav? Fogalmuk sincs milyen az, amikor hajnalban arra ébrednek, hogy felböfögik az univerzumot és az a töménytelen időt, ami eddig volt és még csak eztán lesz, és kibuggyan a szájuk sarkán. A mindenség koszosfehér habja. Csak itt papolnak, fogalmuk sincsen arról, hogy az emberben mi lakik belül. A pecsenye legalább elnyomja azt a sok méla ízt.

Az a lényeg, hogy gyorsan és hosszan kell mondani. Harmincas etapok. Úgy, hogy peregjen az embernek a nyelve közben.  Jobbfarpofa,balfarpofa, egy levegővel hármat-négyet, de ki lehet, sőt ki kell tapasztalni. Légzéstechnikai alapon. Mint minden, ez is jobb, ha ketten játszák, olyankor az alsó szólam csak annyit mond: jobbfar, balfar és erre jön rá a fenti. Munka után, hanyatt fekve. Úgy a legjobb, de hason és stabil oldalfekvésben is ki lehet próbálni. "a mi keresztünk a hab a tortán..."

Volt a Máli néni. Egy testes cigányasszony. Második szomszéd. B L-ék helyére költözött be, akik az idől szavát meghalva mentek a panelba, bele az összkomfort kellős közepébe. És Máli nénit kaptuk helyete. Vele együtt Lajost a férjét, a valószerűtlenül sovány bányászt, akit utcán sosem lehet látni a barna svejcisapkája nélkül. Egy nap kétszer lehetett látni, egyszer amikor munkába ment, egyszer meg amikor hazajött. Kerékpárral járt és nagyon lassan tekerte a pedált, olyan volt kicsit mintha élvezné a mozdulatot, bár tekintete közönyről árulkodott, nem is az utat nézte, hanem valami nem létező pontot maga előtt. Keveset beszélt, mondták a szomszédok, hogy talán néma, de én egyszer a Máli néniék ablaka előtt hallottam, hogy azzt mondta egyszer, hogy az isten bassza meg. Lajos, amikor haza fele jött, akkor két klecnire rákalapácsolt egy ácskapcsot, és a bicikli csomagtartójára tette keresztben. Erre mondták azt, hogy bányász diplomata táska.
A Máli néni az első héten jött át először hozzánk, kis falkon kupakja volt a kezében és anyámtól kért némi wu2 sampont, nem sokat, csak egy hajmosásnyit. Aztán így ment ez minden vasár és ünnepnapokon. Máli néninek volt egy lánya. Bizton állíthatom, hogy az összes nők között akiket valaha láttam a legrondább. Mégis valami különös oknál fogva csak úgy dongtak körülötte az ivarérettek. Főleg akkor voltak a házvégében a legtöbben amikor alkonyodott. Máli néni pedig olyankor kikiabált az ablakon, hogy Iriiiiinke. És Irinke olyankor eldobta a cigarettát és haza ment.
Olynkor azt mondta a Máli néni még, hogy ez a lány nem bír a picsájával. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelent. NEm értettem mi dolga lehet egy kamaszodó lánynak önnön picsájával. Aztán tényleg Máli néninek lett igaza, mert egyszer az Iriiinke egyszer a kert végében töltött pásztoróra után úgy maradt. De ezt senki se tudhatta meg. Máli néni különös lebernyeges ruhákba öltöztette Iriinkét. Sokáig semmi nem változott. Vasár és ünnepnapokon jött, de már azt mondta nem kér drága wu2-t, tud ő ultrával is hajat mosni, hanem ha adnánk neki néhány darab savanyú ubrorkát azt nagyon megköszönné.

Egyszer azt mondta valaki, akkor amikor éppen messzire merészkedtem, hogy nekem hét olyanom lesz ami akkor a fejemen volt. Pukli amiből kénköves genny jön ki és fáj, rettenetesen fáj. Nem igen hittem én az ilyesmiben, egyrészt nem vagyok valami transzcendens, másrészt ha valamim fáj, akkor csak arra tudok figyelni, csak azt figyelem, hogy miként fáj, hogy miként közelít és hogyan megy el. Ám a dolog úgy áll, hogy most járok a hatodiknál, azaz hajlok arra, hogy egy még - ha akarom, ha nem - hátra van. Mindenhol belém kóstol a kórság, megharipdál, olykor nyammog. És aztán? Mi van aztán, ha meg lett a hetedik, aki én magam leszek? Aranyló aurám lesz és megüdvözülök, reggelente hajlongani kezdenek a fák és előre köszönnek, a békák kussba maradnak a csónaktalan csónakázó tó partján amikor a kórházba megyek, anyám ritkuló csontjai szempillanat alatt összesűrűsödnek, a bronhitiszével majd szélmalmokat hajtunk meg (európa meg van mentve), apa fejében az erek spontán kidugulnak és Tódi macskának elmúlnak a bibircsókok az ínyéről? Mindenki rám vár, rajtam a világom szeme, csak éppen én nem látom. Azt, hogy hova akar kilyukadni az ami bennem van és miért rajtam keresztül lyukad ki?

Mindenről le lehet szokni. Mindenről le is kell. Az írásról is, csak olyankor meg eszembe jut, hogy mindig az utolsó nap a legjobb. Akkor a legjobb amikor már szekrényeket elvitték és soha nem látott falszakaszok kelletik magukat a kongó szobában. Már csak az ágyak vannak és visszhangzik minden amit beszélünk, olyan erősen vagyunk jelen - még így utoljára - hogy beleremegnek a falak.
Tehát eltéveszteni se tudjuk azt, amikor mondani akarunk valamit. Olyan élesen ember nem érezheti saját jelenlétét, mint akkor. Abban a nagy ágyakkal feldíszített ürességben. És az utolsó estében még az is jó, hogy mire felébredünk van lesz abból ami volt és évtizedekből összetapadt paplanokkal lehet egész éjjel takarózni. Érezni ahogy rálapul hátra, vádlira, rüsztre az idő, és az akkor jó. Persze elromlik ahogy minden, megvacakul, de akkor ott abban az üres sötétben, ami hagyja magát kisajátítani akkor jó. Nézni a falat ott ahol valaha a szekrények álltak és világosabb ott most minden, látszik ahogy elrontotta a szobafestő a henger mintázatát.
És aztán reggel lesz és mi visszanézünk és ökölbe szorul mindenünk amink van, amink lesz még ezután. Viszlátot akarunk mondani, de csak az jön a szánkra, hogy változás. Azt mondjuk olyankor egyre, hogy változás. Olyankor lemondunk arról ami lehetett volna és beérjük azzal ami lesz.

Golyó és Pihe. És Bátor a kutya, akit a gazdája éppen hogy azért, mert gyáva. És Józsi is aki a  sertéstelep mindentudója, még akkor is az amikor vérereket rajzol a sört a retinája alá. Minden véreret elhiszek neki, még akkor is ha nem tudom az okait. És akkor ezt lehet venni valamiféle egésznek. És ahol van egész ott van rész is. Lehetsz te is, bárki lehet. Az ember mindig tanul, ha nem akar akkor is, és ez némileg árulás. Egy telerakott hűtőszekrény ami olyan gondosan van komponálva, hogy csak az romlik meg benne aminek meg kell romlania. Mennyei a háttérvilágítás.
Az ég meg folyton halványosul, olyan az egész, mint valami kozmikus visszaszámlálás. Becsukott szemem között számolok én is, jóleső semmit zubogtatok a számban, a tömésre váró jobb alsó akárhányas mellet. Tájjellegű még szájíz is. Az, hogy egyszer mindennek vége van az persze eszembe sem jut, én így csinálom az örökké valóságot. Olyan mint ha nem lennénk, és nem lenni jó.
Olyan fajta művésznek érezheti magát az ember, aki tudja már, hogy mindenre képes, még arra is hogy semmit ne csináljon és él vele. Hogy a semmit kezdje magával. A passzivítás a műve, egy végső mozdulatba merevedés. Az úgy maradás. Minden mozdulat ilyen: állás, nyugalom, egymásutániságuk figyelembe vétele okoz zavart - mozdulatnak véljük, belekáprázunk.
Bor, búza és békesség, az utóbbi azért csak módjával, mert azt hiszem az tunyít a legjobban.
Bolhák alapítanak rajtam kolóniákat, majorokat, szívják ki a vérem. Tehát még élek, beszélek ki magamból két vakarózás között.

Amikor este már nem bírom kinyitni a szemem az jó. Akkor van az utolsó körülnézés. Beleharapni abba a valamibe ami én vagyok és nem azért mert ízlik, hanem azért mert tudom, hogy el kell fogyasztanom. Megadás. Ilyenkor bele lehet hallgatni az időbe, mint egy sosem volt rádiójáték előzetesébe egy falióra révén. Bevág az utcáról a lámpafény, letörli a hengerelt falat. Újrarajzolja a bútorzat kontúrjait, átértelmez, segít most szokni a szokhatatlant. Megint beleharapok abba a valamibe ami én vagyok, nem az íz miatt, tudod, hanem a satöbbi, a járulékos.
Most jön a finis, az utolsó körök.
Tegnapi mondatok veszítik el tragikus hirtelenséggel az élüket, elolvadnak az óra tikktakkolásban, úgy ahogy az utolsó kávéban a mokkacukor. A kávéfőző krómján holdvilág pihen, nagyanyád fogsorán, egy metszett kristálypohárban apró buborékok bandáznak, megpihenve a peremeken. Ilyen itt nyaranta a pezsgés.
Két piros vájling között nagyot sóhajt egy habverő, összerezzenek a tojások a frigiderben, pattogzik a lavóron a zománc, sosem volt igazán fehér. Az ajtófélfában a szú a másik oldalára fordul, erjed az üvegben a csipkelekvár. Elbódítja a lombok suhogása az asztalfiókot, hangosan horkol a turmixgép, a fakanál, elájul a seprű cirokja.
Ilyenkor az egész világon már csak én vagyok egyedül ébren.

A legbensőbb szélsőségek. Törökülésben ugyan, de az első sorban egy koncerten. A halál faszán, de igaziból Belemagyarázni azt, hogy ami most van, illetve akkor volt, az egy kicsit belőlem is ki van szakadva, hogy részem volt, része vagyok. Máshogy: egy kicsit belőlem is kiszakítatott. A sok egyet akaró mindig gátja az egyirányú változásnak és ez emberi ésszel felfoghatatlan, érthetetlen és értelmetlen, mindenkor. A hallgatóság külön- külön autonómiák kiváncsisága, nyíltsága vagy nem nyíltsága, leginkább félelme. Nem csak a rossz oszt meg, a jó is. Talán még fájdalmasabb, hogy nincsenek útjai, nincsenek csatornái a jónak. Szubjektivítás van. Az is úgy, hogy viszonylagosságba itatva. Így sose lesz megvilágosodás, irányultság, megváltás, ahogy mondani lehetne. Így csak céltalan befogadás lesz és a végén sírás, de azt meg senki se bírja. Szóval, locsogni fogok. És akkor az van, hogy elviselhetetlennek érezhetem magam - egyfelől. És várom azt, hogy magammal is ellenkezve, de elviseljenek. Az ilyesmi mindig elhasznál. Semmi öröm nem jön belőlem ki. Ezt érzem hetek óta. Olyan vagyok mint egy gép. Pokolian el vagyok fáradva és olyan üres vagyok, hogy hét mennyország is elférne bennem. Ha idegenekre nézek, az jut eszembe, hogy semminek semmi értelme. Ha magamra, akkor még ennyi se.
És ez minden amit jelenpillanatban adni tudok.

Egy matróz vagyok. Az Ulászló 2. (néhai Vöcsök 1) hajón. Nem iszom vizet, csak bifiduszos rumot. A vasutasok se eszik meg a sínt. Nem sejtettem, hogy Csel e patak, aztán tessék. Három tenger mossa az önérzetem, vértől az óceánig. Ezt tévesen hiábavalóságnak értelmezem. Rozsdás mondatokat mélyesztek bele az iszapba. Keresem a gyökereimet. Tasmacska. Huba zmeg. Szundi, Morgó, Kuka, Álmos. Álmos én vagyok.

Amikor kinyitod a szemedet pont akkor oltod el a lámpát.

Az abszolút következetlenség az az amikor zsizsiket sugároz a tévé.

Lao Seb

Ide figyelj te blog. Elfelejtelek.
Véged van. Az ilyesmiben nem ismerek strófát.

Na, itt vagyok doktor úr. Hoztam a leleteimet, röntgen felvételeimet. Bontsa ki azt a borítékot és elő a farbával. De ne szépítgesse a tényeket, ne kozmetikázzon itt nekem, hanem mondja az igazat.
Mert tudom én, hogy azokon a felvételeken semmit nem fog látni, mert úgy lesz minden, ahogy néhány hónapja mondtam Önnek, a felvételeken nem lesz semmi. Csak a kontúrjaim fognak látszani, anatómiailag térelválasztok, de ezen felül aztán tényleg semmi egyéb. Minden úgy lesz ahogy mondtam. Na látja, tessék. Nézze meg, a koponyám majdnem teljesen üres, egyetlen Fender Precision basszgitár található benne, az is milyen kopott már. Aztán menjünk lejebb, a baloldali giccslebeny alatt a mellkasomban, ott van némi fű ami zöld, sirály és naplemente, na de hol a tüdőm, tessék nekem megmondani. Most ne kérdezzen olyanokat, hogy mióta voltak ezek a tünetek, mert úgy se tudok rá válaszolni, az ember a kiüresedést nem képes felfogni, mert valójában soha nem üres, az azzal való foglalatosság, amellyel az ürességet próbálja fogalmazni, az tölti ki. Ezért az ember ilyet soha nem érezhet igazán. Legfeljebb sejti, bár megmondom magának, én a kezdetektől gyanús voltam magamnak. Mindig is az voltam és most is az vagyok. A gyanú árnyéka is én vagyok, érti. Komolyan mondom magának, hogy én a felnőtté válást eleve úgy képzeltem el, hogy ráül az ember gyerekként a vécécsészére és felnőttként áll fel róla. A szorulás a világ mozgató rugója. Az, hogy nem elég a hely. Nézzen ide, a vese helyére két nyárömleny települt be, milyen jól megtapadt rajtuk a hurut, osztálykirándulások formájában. A hasamban pedig néhány meg nem született lélek szállásolta el magát, abban a tévhitben ringatva magukat, hogy közöm van hozzájuk.
És a csontok, nahát azok is sehol, ugye mondtam, csak ecetfák ágai és buja növényzet. Csak tudja azt nem nagyon értem, hogy ha szívem sincs, mert hát láthatja hogy nincsen, egy doboz gombfocicsapat van a helyén, igen jól látja, az van, nem egyéb, akkor szívfacsarásom meg hogyan lehet. Na ezt mondja meg nekem drága doktor úr, vagy ha maga nem is tudja, mondja meg a tudomány. És én akkor - ezt kérem higyje el nekem - megfogok békélni vele. Mert nem az üresség ténye zavar, hanemaz, hogy nem tudom honnan jött, merre tart és hogy mi is az ami belém költözik időnként. Ha már ismerem, nevet adhatok neki, lehet hozzá viszonyom. Hívhatnám Űrcsinek, számba venném erényeit és hibáit. Talán még meg is kedvelnénk egymást. Legalább is én őt. Mert láthatja, nem vagyok többé más, mint határolóelem, jelzem valaminek a végét. Az ilyesmit meg nem igen szereti az emberi természet. Semmit nem szeret, ami önmagára emlékezteti.

Kétsörös

Most én is pisilek, kedvet kaptam tőled,
nincs semmi esélye így a vesekőnek.

A helyem. Szeretném, ha megtalálnám. Vagy mit tudom én, elébem toppanna egy televizelt utcasarokon és felfedné kilétét nekem. Úgy ahogy másoknak is. És megkötném vele a sajtát kis piszkos alkuimat, amit majd később megengedően kompromisszumoknak neveznék ha társaságban vagyok. A kezemet a szám elé téve, mint aki sejti, hogy hazudik. Úgy mint mások.
Esetleg jönne Fortuna és az addigra már nagyon is összeizzadt homlokomra nyomna egy csattanós nagy csókot, és azt mondaná: ez sós. Úgy mint másoknak.
És reggel munkába indulnék csomóba rándult gyomorral, nagyokat nyelnék és elharapnám a szavak végét egy hentes üzletben a sorban állva. Úgy ahogy mások. Úgy harapnám el a szavakat, ahogy mások is harapják ezt a világnyagy világemlőt, olyen erővel, hogy még csak annyi erejük sem marad, hogy böffentsenek egyet a végén, azaz leokádják magukat. Így szeretném, ezt szeretném.
Úgy mint mások, de úgy ahogy csak én vagyok rá képes. És közben elfogyna a sor a hentesboltan előlem, szemtől szemben ott állnék a mészárossal. 2 kg étkezési epét lesszives - mondanám neki. Ne kérdezze - maradhat. Ne nézzen így - férfiv agyok, erősnek lenni, az a dolgom dosztig. Más se.
Aztán hirtelen röhejessé válik minden aztán meg szomorúvá és ha leszegem a fejemet, akkor is csak magamat látom.
Lent, jól lent, alig észrevehetően. Zsugorodom. Egyelőre csak magam előtt, de aztán majd ezt mások is észreveszik.

Féltelky bácsi, azt tessék még elmesélni amikor betegnek tetszett
lenni és elment a plébánushoz a faluba, mert már végig a Kandó Kálmán
utca azt susmorogta, hogy nem tetszik egyáltalán templomba járni.
Azt, hogy magának volt egy papírja, azt tessék elmesélni. Hogy igenis a
Gyenes doktor úr tényleg adott magának egy okmányt, hogy a Féltelky
bácsinak a kórisméjében szép dőlt betűs kézírással az állt, hogy a
Féltelky bácsinak igaziból krisztusallergiája tetszik lenni. Tessék
csak bátran elmondani, hogy először a Kaszás-dűlői pléhkrisztusnál
tetszett először rájönni a roham a Féltelky bácsira és mindkét válla
olyannyira begörcsölt, hogy aztán már nem tudott keresztet vetni. Soha
többet és egyáltalán. El is tetszetett kerékpározni a körorvoshoz, aki
meg állapította, hogy felsőtesti szimmetrikus görcse van a Féltelky
bácsinak és ingatta a fejét, fel. És tessék csak nyugodtan azt is
elmondani, hogy a Gyenes doktor úr nem átalotta ezt a Féltelky bácsi
féle betegséget magáról elnevezni és, hogy aztán évekig pereskedtek
ezen, de aztán végül mégis gyenesitisz maradt a kórságnak a neve, mert
ez a világ, még ha nem is igazi , de ilyen. Még a fókusz is kiszállt
magukhoz és igazán csak azon múlott, hogy nem sikerült egy rendes
riportot leforgatniuk, mert az operatőrüknek hosszú haja és arcszőrzete
volt és az már akkor volt amikor a szimmetrikus görcs mellé
aszimmetrikus káromkodások párosultak. És ne tessék elhallgatni azt
sem, hogy később már úgy elhatalmasodott a betegsége, hogy Féltelky
bácsi feleségének a Bori néninek csak azért kellett otthagynia a
Szalonnádi hímzőkört, mert a keresztszemes terítőtől is szimmetrikus
görcse tetszett lenni a Féltelky bácsinak.

Féltelky bácsi tessék beszélni, nekünk, itt a szövegben létezőknek
sose lehet tudni, hogy mennyi időnk van még hátra, aki a billentyűzetet
püföli talán istent akar játszani, meghalasztja magát, az elbeszélőt,
vagy meghalaszt engem, a hallgatót és akkor nézhetjük a magunkat, hülye
félbemaradt történet maradunk, leszünk. Fragmentumok, már ha helyi
értéken mond ez a szó Féltelky bácsinak valamit is. Az ilyenekkel sosem
lehet elég óvatos az ember. Az ilyeneknek csak írásuk van, írástudatuk
nincsen.

Ezért nagyon kérem, tessék elmesélni még azt is, hogy A Féltelky
bácsinak félnek tetszik lenni a lába, mert otthagyta a háborúban, és
amikor ezt előszőr tetszett nekem beszélni akkor még úgy volt, hogy
majd vissza tetszik menni érte egyszer az ominózus lábelhagyás
helyszínére. Azt is mondja el, hogy maga mindezért nem az istenre
haragszik, mert istenre egy láb miatt nem lehet haragudni - így
tetszett mondani még régen - mert Féltelky bácsi sokszor elmondta, hogy
istennek is valószínű hogy fél lába van. És a Féltelky bácsi is neki a
saját képére van teremtve.

Féltelky bácsi! Érző idegek, izületek, bőrkeményedéses ujjbegyek
játékai vagyunk. Koppanás vagyunk egy klaviatúrán. Látja, ilyen az aki
most minket ír, sebten elintézi néhány perc alatt a maga 78 évét és az
én 40 évemet. És látja, az már 118 - és még az ilyenek mondják, hogy
értik az életet. Dehogy értik. Ezek szart se értenek. Az ilyenektől nem kell beszarni - az ilyenek azt sem érdemlik meg.

És mondja még el azt is, hogy a krisztusallergiájának a
csodájára járt az egész világ. Csodadoktorok adták egymásnak a
kilincset és közöttük is a legokosabb azt mondta, hogy az  a baja a
Féltelky bácsinak, hogy nem tudja mi lakik belül és a belsőt csak úgy
lehet megismerni, ha maradásra bírjuk. Ezért el is adott a Féltelky
bácsinak két évre elegendő ánusztapaszt. Lassan már kifogy a készlet, a
szimmetrikus mellkasi görcs ugyan megmaradt, de tény, hogy másfél éve
az udvar győpét nem karistolta fel a szippantós kocsi barázdás kereke.
Tessék ezt még elmesélni. Utoljára.

Az évszázados melegrekord azt jelenti, hogy hét év alatt ez volt a legmelegebb nap. Leg kell a népnek, ezt minden valamire való központi égitestnek tudnia kell. Égitest elemi, harmadikos tananyag. Amelyik meg nem azt móresre kell tanítani. Mivel van a te fejed tele fiam? Héliummal?

Kedves Szülők!

Mikor ezt a levelet olvassák, már bizonyára sejteni fogják, hogy miért rejtettem Béluska alsónadrágjába. Eltudom most képzelni Önöket, de egyúttal bízom a lelkierejükben- higyjék el; az én életemben is volt számtalan hullámvölgy, bár nehézségek árán, de átvészeltem mindet. Mint azt tudják, Béluskát az Old Firehand Óvódába íratták be - erre is csak azért emlékeztetem Önöket, mert úgy repül az idő. Sose felejtem el ahogy először láttam meg az Önök, akkor még olya kicsiny termetű Béluskája orra alatt a fénylő kis taknyot, ahogy a a huncut szeptemberi napsugár megpihent rajta. Régi szép idők, három éve sem volt, bár olyan mint ha eltelt volna vagy tíz esztendő is.
Nem tudom Önök hogy vannak vele, de az én emlékezetem úgy működik, hogy mindenhez hozzárendel egy eseményt, aztán ezeket jól összebogozza. Ezért az emlékezetemet gyakran hasonlítom különös ihletettségű keleti szőnyeghez, de ilyesmivel nem nagyon szívesen untatnám Önt, azaz téged, kedves Böbe. Annál is inkább mert most biztos a konyha kövezetét bámulod és a tőled megszokott lejtéssel zokogsz.
Mikor Béluska elérte a középsős szintet, a szülői népszavazást követően intézményünk úniós óvoda lett. Nagyon sokat nem kellett bíbelődni az átállással, a táblákról a gondnok Ernő bácsi is könnyedén letudta kaparni a szovjet előtagot, a neje lengyelpiacos körömlakklemosójával. Böbe, emlékszel ugye, te is azt akartad, hogy Béluskának jobb legyen, mint neked volt. Ne kelljen suttyomban lezabálnia az óvódai fenyőkről karácsonyonta a gránit keménységű konzumszaloncukrot, mert látja, hogy a többi prolikölkek is azt csinálják. Meg zabálnia azt a rohadt hungarikumnak számító pilótakekszet - ami egyáltalán nem krémes. Nem, tudom te hogy vagy vele, de szerintem a magyarok számára a krém valami idegen anyag, két ezer év alatt sem éreztek rá a csínjára, nyereg alatt puhítás ide vagy oda, a magyar néplélek nem tudott közel férkőzni a krémesség attributumaihoz.
De lehet, hogy csak a levegő teszi, hogy itt minden olyan állagát vesztetten fojtó.
Az óvadában az úniósítás után új szabályok léptek életbe. A te céged kreatívjai kapták meg feladatként, hogy új játékokat, új mondokákat, új anyánapi műsort találjanak ki. Rendesen dolgoztak. Rendesen fizettünk. A könyvelést a a tulajdon számmal rágtam papírrosttá és nyeltem le.
Nagyszerű gondolatnak tűnt az, hogy beszüntettük az indiánosdi játszását. Sok baleset volt belőle és a mai anyagi helyzetben a totemoszlopok rendes évi karbantartása sem volt babapiskóta, nekem elhiheted Böbém.
A cigánykereket etnikai kikezdhetősége miatt száműztük a testnevelés foglalkozásokról, ez is a ti ötletek volt. Kötelezővé tettük az óvónőknek a szoláriumot, a hajfestést, havi hidrogénpénzt kapnak, negyedévente pedig új mellett. A dajkák pedig csak gumikesztyűben simogathatták meg a gyerekeket.
És most értem el levelem megírásának tulajdonképpeni okához. Tudod Böbe, amikor az javasoltátok, hogy az indiánosdi helyett csak vállalkozosdit, és menedzserezsdit játszhatnak a gyermekek, akkor nem gondoltunk arra, hogy ennyi gond lesz a bitbullokkal. Azon is meglepődött a gazdaságis - tudod a Haczukáné, az Ida, aki egyszer ott volt a Halászkertben amikor találkoztunk. Szóval az Ida is azt mondta, hogy nem volt ennyi fegyverviselési engedély kalkulálva és már szóltak is le fentről, érted fentről, onnan ahonnan eddig még soha.
A gyerekek olyan jól érezték magukat, így azt gondoltuk, hogy jó ötlet ha az Ida mégiscsak meghamisítja a nyilvántartást. És szép is volt minden, jajj, te Böbe, láttad volna a fiad Don Béluskát ahogy a Mózer LAcika szájába tömi egyben a brióst a vesénrúgása után - hát majd megettem, az olyan aranyos volt. Én akkor - és ezt most nem emelkedettségből, vagy hízelkedésből mondom neked - azt gondoltam, hogy ebből a gyerekből egyszer még miniszterelnök is lehet, de valami féle olyan tudod, aminek köze van istenhez. VAlami olyan, ami nem képez vitaalapot. De - és ezt te látod most legjobban - Béluska nem lesz miniszterelnök, fáj nagyon ezt így kimondani: az se lesz. Béluska eleven volt. Böbe, ne tudd meg, hogy hányszor kellett plasztikai sebészhez mennem, mert kibökte a szilikonzacskókat a mellemben a stopliscipőjével, amikor Ronaldhinosat játszott és mellbe rúgott. Én se vagyok az a savanyú picsa, de a műköröm nekem is pénzbe van, ne érts félre nekem is tetszett az ötvehatosos vallatós játék, de a te Bélusod nem tudta soha, hogy hol a határ. Engem nem érdekel, hogy a Magyari Petit elásta a homokozóba és a vízmű rekonstrukció után találtak rá mumifikálódva. Az a Magyari Peti, de én én vagyok. Szóval - és ezt most már minden kétséget kizárva tudhatod - a sapkát nem azért adtam rá mert mumpszra gyanakodtam, hanem levágtam mindkét fülét, és legodarabokat tömködtem bele. A kabát alatt pedig nem a tornazsákja domborodott, hanem a bele. A szemét nem az álmosság miatt nem tudta kinyitni, hanem azért mert kinyomtam ezzel a saját két kezemmel. És ha most óvatosan a mellkasára teszed füled akkor valami olyasmit tudhatsz meg, amit még soha. Ugye? Te Böbe, nekem mióta eltűntetek az Auditokkal az utca sarkon egyre csak ezen jár az eszem. Azt képzelem el végtelenítve itt Hegyeshalomban, ahogy a mellkasára teszed a füled és zokogsz. Istenem, milyen szépek is lehettek. Persze te még most nem sejted amit én már tudok: szabad vagy.

Szabjás Nikolett - Niki - Niki néni
óvónő

Te hova mész nyáron? Én olaszba. És te? Én franciába. És te? Én Horvátba. És te? Én Görögbe. És te? És ti? Mi spanyolba. És te? Én Portugálba. És te? Az usába.

Na és te? Én a retkes faszomba vagy a büdös picsába, még nem döntöttem el. 
Hogy úgy mondjam, senki sem szarik egyformán büdöset. A hangsúlyt az egyformára tettem.

A mi családunk követi az univerzum ritmusát. Tágul. Tegnaptól 6 db tévé
található a lakásban. Ebből csak 2 ami üzemképtelen, de érzelmi okok
miatt a tőlük való megválás aggályosságokat vet fel.
És tényleg, szomorú látványt nyújtanak a kuka mellett kibelezett televíziók.

Horizont
Ebbe a korszakba születtem bele. Remekül lehetett a szomszéd Rózsika
nénivel Civil kutya kalandjait nézni vasárnap délutánonta, csoki és
vanília pudingok sormintában történő fogyasztása közben. Reszketni
lehetett előtte a Mazsola és Tádé előtt.
A Horizont tévén láttam először idegen nő fedetlen keblét, nevezetesen
Bordán Irénét, hála neki, azóta is. A Horizont tévé képernyőjén
költözött az örök vadászmezőkre az NDK zenés ajándékkosár, és tűnt el
végleg a televiziós műfajban meglehetősen különösnek tetsző SZÜNET
felirattal operáló televíziós blokk. Ez utóbbi nagyon érzékletesen
tette érthetővé mibenlétünket.
A Horizont tévé doboza, még fából készült, virágokat és findzsákat
lehetett rajta tartani. Akkoriban még nem voltak findzsa filmek, de
belső igényünk az ilyesmire bizonnyal. Hogy a design kellékek, ne érintkezzenek a
tévészekrény, tévesen nemesnek hitt fa felütével, oda terítőt kelletett
rakni, négyzet alakút, negyvenöt fokos szögben elforgatva a
tévéképernyő síkjához képest. Így valóban jobban festett, bár a
képernyőre lógó csücsök minden egyes tévénézés előtt felhajtást
igényelt és akár azt is lehetett érezni, hogy a műsorszórást a magunk kis szerény eszközeivel, de mégiscsak előremozdítottuk.

Videoton
Az első színes tévénk. Az első ami eszembe jut, az az olalszországi
foci vb (akkor ez 1982), és vele Eder, a brazil bombázó, akinek a bal
lába 190km/h sebességgel volt képes megrúgni a labdát. Ezen jelent meg
először a bágyasztó zenéiről emlékezetes képújság, a Mezzoforte Weather
Reportjának egy 30 másodpercés részét lehetett hallgatni 5 percen át
végtelenítve, igaz mindezt áfa mentesen. A képújság, az ekkor még nem
valami hardveroldali alkalmatosság volt, a a műsor szerves részét
képezte, akkor még remeknek tűnő grafikai elemekkel téve élvezetessé a
hírek olvasását . Szádváry Gabriella tévébemondónő, a mi Videotonunk
alatt került a nép ajakára - bizonyos források szerint (szomszéd margit
néni, élt 83 évet) végletekig kínos kabátlopás történt a Corvin
áruházban. Sádváry Gabriella utolsó arca a mi Videoton tévénkbe van
bennrekedve. Ez egy csoda.
A Videoton tévén jöttek be először olyan csatornák, hogy Sky és Super
Chanel, később az MTV. Visszafelé történtek a dolgok egy videoklipben,
fogalmam sem volt, hogy miért, de tetszett.
És Robert Smith lustálkodott az ágyban, meg sírt egy szobor Madonnának.
A Videoton tévén mosolygott rám először - és ezen élményt a mai napig
őrzöm - Hugo Egon Balder, a Tutty Frutty szpíkere az RTL-ből. Nem
emlékszem nagyon, hogy mi volt a cselekmény, nők vetkőztek benne,
legyen ennyi elég. És akkor ez elég volt.

Videoton kistévé
Az első éntévém. A csak az enyém, fekete fehér adások vételére
szakosított. Igazából be lett ígérve, ha tanulmányaim kedvezően
alakulnak, talán. A szülők következetlensége, valamint realitásérzetük
teljes hiányában tették felém ezt az ajánlatot. Szerintem mindenki
tudta már az elején, hogy értelmetlen ilyen teljesíthetetlen
kitételekhez kötni a médiajavakhoz való jutásomat - és persze a végén
megsajnáltak.
Késő Brezsnyevi Junoszt utánérzés, némileg barátságosabb kezelő
szervekkel, első hét után letörő antennával, piros színben. A
kis Videoton renyheségre csábító műszaki eszköz, az ifjú tulajdonos ez időben szokik
rá az ágyból tévézésre. Táviránytója nem lévén, az ágy végében tűnt az
elhelyezése ésszerűnek, így az elálmosodás tényének megjelentekor nagy
lábujjal meglehett nyomni, a mérete folytán erre nagyon is alkalmas
ki-be kapcsol gombot.
A Videoton tévé bűnre csábít, egy csomó olyan műsort lehet megnézni
rajta sutyiban, amit előtte egyáltalán nem. Lődözőseket, ciciseket. A
Videotonkistévé, az ördögtől kapott fizetetlen szabadság, melyhez
tulajdonosa a méltányok megkerülésével jutott.


Philips
Balul sikerül karácsonyi összeesküvésajándéknak mondanám. A
titoktartást a család számos tagja több helyen is megsértette.
Kollektív titokká avanzsálódott már az ünnepkör előtt hetekkel.
Becsületére legyen mondva, távirányítóval rendelkezik, megteremtve így
a befogadó kifogástalan nyugalmát. A csatornák beállítása az idősebb
generációkat már leküzdhetetlen kihívás elé állítja.
Érzelmi szálak már nem fűznek hozzá. Nincsen közös történetünk.

Toshiba
A Horváthmama hagyatéka. Egy combnyaktörést követően jutottunk hozzá. A
hozzánk kerülése okának folytán nem tapadt hozzá semmi eufória, plussz
időnként szalad a kép és nincsen kék szín. Furcsa, hogy valahányszor
néztem, mindig arra gondoltam, hogy most a nagyanyámnak kellene eszembe
jutnia. De sose jutott. Csak az, hogy miért ne ő jut ilyenkor eszembe.

Mivel ez is távirányítós készülék, nem nagyon kell magához a
tévétesthez hozzáérni - takarítani meg mi elvből nem takarítunk tartós
fogyasztási cikkeket. És akkor az foglalkoztat néha, hogy ennek a nagy
tévéfelületnek hány százaléka az amihez még utoljára a nagyanyám ért
hozzá.
Ecce homo.

Ismeretlen
Még nem láttam. Még nincs hozzá viszonyom. Anyám újságolta a telefonba,
hogy bővült a család. Olyan lelkességgel tette mindezt, mint ha húgom,
vagy öcsém született volna. A tesó olcsó volt, indokolta, félreértette
hallgatásomat, amely nem a csodálkozásnak, mindösze a saját
álmosságomnak szólt. Lelkesedését érteni véltem, legalább egy gyerekük
legyen amiben örömüket lelik. Egyúttal elmondta, hogy a csatornák nem
úgy és nem
ott vannak ahol szeretné (és akkor már tényleg lehet, hogy testvér,
hiszen kb velem szemben is így érezhet), szóval úgy is mint legnagyobb
fiúra számítana
rám a családi médiahelyzet tarós megoldását illetően. Bár tökmindegy,
mert úgyis mindenhol szar a műsor - tette hozzá. Így mondta konkrétan:
szar. Hanem a Spektrum az
most 29-ik, amit tarthatatlannak tart, a hangjából kitapintható
remegéssel fájlal. Számít rám.

Legközelebb a frigiderekről.

Mint ha magamat látnám.

Tudod apa én egy csomó dolgot elhittem neked. Azt, hogy nincsenek olyan mikulások akiknek az egyik csizmácskájuk zöld, a másik meg lila. Látod emlékszem, pedig 30 éve mondtad, persze nem nagy ügy, figyeltem rád. Utána már sose rajzoltam kétszínű csizmájú mikulásokat. Sőt mikulásokat se nagyon. Nem a te hibád, a mikulások sajátja ez, elmúlnak a hülye csizmáikkal együtt. Azt is elhittem, hogy a bicók kormányában tényleg egy dió van, rendes igazi dió csak fémből, ahogy mondtad és abba kap bele az a hosszú , fényes nagy csavar. Szinte láttam, pedig csak tudtam róla. Figyeltem.
Álmomból felkelve is, hogy sárgabarackra nem iszunk vizet, mert vérhasunk lesz vagy mink is, és megint lehet menni velem a kórházba. Ha éjszakás vagy nem hagyom benne a zárban a kulcsot, oké. Papp néninek nem mondjuk azt, hogy papsajt, még akkor sem ha megengedi, ha még buzdít is akkor meg pláne nem. Ebédelni lassan, szépen ahogy a csillag cipőpasztába meg nem nyúlunk kézzel bele. Egyáltalán nem kotorászunk a cipős asszeszoárok között, tiszteljük a mások tulajdonát.
A pucérnős römikártyából nem szedjük ki a szőkéket. Előre köszönünk, nem feleselünk, időbe hazaérünk. A centrum áruházaban nem engedjük el szüleink kezét, de ha mégis megyünk a hangosbemondóhoz és mondjuk a nevünket, jönni fogtok értem. Jöttetek, tényleg. A szalonnáról nem ér leenni a húst és zsírosát visszatenni a hűtőbe. Tej nem savanyú, hanem aludt. Ha nem ízlik az ebéd, tegyünk bele cukrot. Vagy sót. A kórházi látogatás nem rohanok ki utánatok orrmandula nélkül pizsamában az utcára, hanem megeszem a nápolyit az ágyamban amit hoztatok és a jövő héten már szomszéddal fogtok hozatni, hogy ne legyen megint hiszti. Azt is elhittem, hogy ilyet, lehet. Hogy az ilyesmi szabályos, eszembe sem jutott, hogy nem az.
Hogy a Kisgyermekek nagymesekönyvének az egyik lapját a Jézuskának segítő angyal szárnya gyűrte meg, nem is gyűrődés tehát, hanem valódi szárnylenyomat. És persze azt is elhittem, hogy belőlem egy van és hogy fontos vagyok meg szép is, csak hát pimasz és engedetlen és lusta.
Egy csomó mindent tőled tudok jól-rosszul, apa. Tele mindefélével a fejem, és te is benne vagy ebben a mindenben.

Azt hiszem idegesített, hogy te annyi mindent tudsz én meg annyira semmit. Hogy minden magabiztosság a tied és nekem nem marad egyéb, mint a kétkedés.

Te viszont nem tudod azt, honnan is tudhatnád, hogy az a villanykörte nem azért tört szét a fürdőszobában mert az ominózus hidegvíz mintegy véletlenül rá a forró üveg felületére. Nem. Én törtem szét, méghozzá direkt, azzal a nagy nehéz szabó ollóval, tudod. Arról nem beszéltél nekem soha, hogy az milyen amikor egy villanykörte szilánkjaira fröccsen és én nagyon akartam tudni. Látod egyre okosabb vagyok. Azt is tudom, hogy vannak tarkacipőjű mikulások, ha akarod majd egyszer megmutatom neked őket.

(kimentaháza zablakon dallamára) 

A Kátayék kukája
ki van rakva az utcára. ›››

Szeretem a hasamat. Mert a has - erre régről emlékszem - alkot és gyarapít. Persze idővel változnak a szokásaim. A tápláléklánc szamárlétráján araszolok felfele. Vagyok, aki leszek. Araszolgatok, fehérjedúsan. Régen még egy ominózus cet gyomrában laktam, bár ne ivott volna az a jószág keserűvizet, nem spárost, mert az szar - de ezt mindenki tudja (azt beszéli már az egész spáros). Akkor még most is ott lennék abban a  bélbolyhos cetmelegben, és az már közvetőlegesen az óceán. Az baszki, az tényleg az - erre most mit mondjak. Csokiból csak belga. Kolbászból kerítés. Pecsenyéből persze nem a fatányéros, zöld vagyok vagy mi a fa. Szeretem a vadhúst, abból is az olyat ami nem rajtam nő. Csak ökoszóját vagyok hajlandó a számba venni, előtte beletunkolom jól a bifiduszos biolibazsírba. Régen, amikor még kilátszott a seggem a nadrágból, minden évben ettem etióp banánt, karácsonykor. Szentül megvoltam győződve arról, hogy a banánnak köze van a kereszténységhez. Mondjuk tényleg olyan fojtogató amikor lenyeli az ember, szóval vannak ebben még rejtett áthallási tartalékok. Ma már - hála az istennek, vagy kinek - kizárólag magyar narancsot fogyasztok. A borból nálam kizárólag az ó jöhet szóba, sokputtonyos. Zsömléből, gondolatból, csak a magvas és a saját sütetű. Lisztből - hogy el ne felejtsem - a teljes őrületű. Társaságban kizárólag görög fügét mutatok. Szusiból meg a kósert eszem csak, a többit lazán a tál szélére pöccintem a halkéssel, azzal. Gasztrokulturálisan elvagyok hízva. Mentális és intellektuális térfogatomat helyzeti előnynek értelmezem. És mivel gourmand vagyok, egyszer meg fogom magamat kóstolni.

Az életem - és ez egyáltalán nem vicces - olyan mint egy asztal. Jó, jó, az egyik lába valóban rövidebb, jól látod. Igen, a bal lábam mutató ujját rakom alá, azzal ékelem ki, biztosítva a tojásrántotta, a tojásrántottánk, a tojásrántottáink (...) egyensúlyi helyzetét. Ezért van az, hogy nem mindig szeretek neked mesélni, mert akkor az van - és ezt te is nagyon jól tudod- , hogy tágra nyitod a szemeidet, megkerekszik a tekinteted, felsűrűsödik, elöblösödik a lényeglátásod, előre könyökölsz és egész az testsúlyoddal elkezdesz figyelni, mit nekünk aurafittnesz. És olyankor tartok attól, hogy ha túl érdekeseket mondok, akkor majd te egy kicsit  még jobban előre fogsz dőlni, hogy jobban hallj, a lábaidat óvatosan, nagyon lassan elemeled a konyha kövezetéről. És akkor én elvörösödöm és abban a minutumban tragikussá válok. És azt te is nagyon jól tudod, hogy én nem szeretem amikor a mondataimnak a sinusgörbéje így lefele konyul, mert az nem elegáns, korszellemileg, abból pedig, ha akarom ha nem én is felszippantottam egy irreverzibilisnyi adagot. Pedig ugye majdnem mindig van nekem ez a görbém, már megszoktuk, szinte szeretjük is, ha megfeledkezünk róla. Már teljes súlyoddal az asztalon vagy, és akkor én félkövér,48 pt nagyságú, dupla sorköztávú, véraláfutás színű betűkkel kezdek el ilyenkor beszélni. A végére, a végemre akarok érni. Azt szeretném, hogy érdektelennek tarts, unalmasnak, visszahőkölj a székre, arcodra üljön ki az én ennél többre számítottam eltéveszthetetlen csalódásának jelei, a verbális pír, úgy a plafonnézés, a kínos szemkontaktiális traffic jam. Amikor te hátradőlsz, akkor én az elvörösödött arcom mögül, a sajgás lobjaitól övezve sóhajtok egy öblöset. Erre te azt hiszed, hogy te gondoltad rosszul, hogy még nincs vége, nem akartalak unalomba, az unalmamba fojtani, csak ügyesen elnyújtottam a kezdetet. És akkor megint előre dőlsz, egyre közelebb, elkerekedett szemekkel figyelsz. Várod a vérkifejletet.

Fölötted a föld, alattad az ég, benned a tótágasra való hajlam.

Fölötted az ágy, alattad a plafon,
benned a kérdés: miért nem fekszel hason?

Mentschváry Zebulon feltaláló volna. Ifjú korában még olyan , némileg könnyű kis dolgokat eszelt volna ki, mint az eltéphetetlen mozijegy - évekkel később a mozit is -, a röphernyó, a szoknyagalamb, a lottószelvényen az x jel, vagy a szavazási fülke, a globális felmelegedés vagy a talponálló. Azt mondani nem lehet, hogy ezek mind értelem nélkül valóak lettek volna, de különösebben nem figyelt fel volt rá a szakma. A kollektív tudattalan valami nagyobb, zsírosabb falatra vágyott, törzsfejlődési értelemben.
Hanem Mentschváry Zebulon 1905-ben, egy álmatlan éjszaka után, felkelvén volna a tajtékos ágyból lerakta volt az élet alappilléreit. Izgatottan járkált volna fel alá, mint aki tudja, nagy titoknak dörgölődzhet most neki és az már majdnem olyan volna mint istennel smárolni. Heteket, hónapokat töltött volt a szobájában, kövér gyertyacsonkok mellett, hogy szabadalmának minden apró részletét a végletekig kidolgozza volna. Hatalmas ívpapírkon számítgatta ki az élet algoritmusait, bájos bárány és rózsahimlőket tervezett bele volna. Sokáig vívodott magában azon, hogy tegyen e bele hátra felé lövő lovasokat, de végül kihagyta volna. Feltalálta volna a beszédhibát, a tüsszentést, az ásítást, az alanyt és az állítmányt, a hazudást magát. A szifiliszt és a középfülgyulladást, a teagőzt és a színes tintákat, végül a posztmodernt volna is feltalálta. 
Feltalálta a holdat és a napot is, a kolbászt is. A nap annyira jól sikerült, hogy több nap is lett volna. Az utolsón megpihent volt. A hetediken. Az ő maga volt volna.
Mindent kitalált jó előre volna, mindent kitalált ami van volt és volna. Elvitte volt a szabadalmi hivatalba.
Bevették volna. Nézhettük magunkat volna.
1958-ban halt volna meg egy villamosbalesetben, Recsken, amit ő fedezett fel, levágott feje egy csatorna fedeléig gurult, úgy ahogy eltervezte.
Van egy életnagyságú szobra a Mentsváry- ligetben, azt is ő találta ki, egy csatorna fedélre mutat húsos mutató ujjával. Egyesek szerint a jövőbe.

Fölötted az ég, alattad a föld, benned a lejtő.
A létra elviselhetetlen könnyűsége.

Mit tudom én. Nem tudhat ilyet az ember. Azt hiszem velem egy idős, és az is lehet, hogy belőlem való, velem egy lényegű. Ha egy idős is velem, nem vettem észre, hogy születésemnél jelen lett volna, pedig ott kellett lennie.
Elsőnek nagyanyám vette észre, még akkor amikor a hetedik pár cipőmet sem nyűttem el. Ő vette észre, a temetőhöz vezető úton, egy koszos kis kőhídon. Magához hívott és azt mondta letörli az arcomról azt a bigyó-t. És letörölte onnan, az arcomról. Kértem mutassa meg, elkértem tőle. A bigyó kicsi volt és könnyű, megtévesztésig hasonlított egy dinnyemagra. Elpöcköltem egy a bigyót.

Irgalmas Istenem adj egy fehér limuzint, 
hogy a trolin, villamoson ne izzadjon rám az ing.
Halleluja, halleluja.

Este van. 10 óra után. Már vakon heversz el az ágyon, a lábszáradat (vádlis oldalával) a hideg falnak nyomva.
Már rajtad van az ájulat, már vártad. A kinti zajok bentiekkel keverednek, plusz még a cirkogejzír kattogása kontra tücsökcsorda. Már rajtad van az ájulat, már csak szűrt tartalom juthat beléd. Lebegsz. Az utca túloldalán, a Balaton vendéglőben rázendítenek a zenészek: Szeretném bejárni a hölgynek minden segglyukát.
Már alszol. Már fel is ébredtél. Már meg is fésűlködtél. Már meg is mosakodtál.
Már meg is öregedtél. Konyhakész vagy. Már csak két dolog foglalkoztat, van e isten, és ha igen, szokott e reggelizni.

A Szabó Laciék fia, a Szabó Laci romlott fasírozottat evett a vámosgyörki utasellátóban. Így mondták. Én soha semmi olyat nem tudtam elképzelni, hogy a vámosgyörki utasellátóban veszélyben lehet bárki is. A nagykonytyos, töredezett körmű nők, akiknek rúzsálló mosolya konkrétan törtfehér színű fogakat rejtett, egyáltalán nem azt sugallták a pultok mögül, hogy az élet az valami véges dolog volna. A boros tégelyek horpadt alumínium tetejének kocódása is elevenség volt, a bordó metlakidarabkák (nova) burjánzása is inkább az életigenlés évtizedes mocskát zárta fugái közé. A trafik kirakátaban is műanyag fröccsöntött Mazsolák lógtak sormintában Tádéval. Szabó Laci mégis meghalt rá egy évre.
Azt mondták, hogy a fasírt miatt. Hogy nőtt benne, a Szabó Laciban valami vadhús - így mondták, és ennek a vadhúsnak bizonyosan köze volt a romlott fasírozotthoz.
Hiába falu, hiába a hiányos infrastruktúra, okokat mindenhol keresnek. Ment is a család Putnokra a tizenegynegyvenessel, a halottlátó asszonyhoz, aki megidézte a Szabó Laci szellemét. Meg is mondta kerekperec, mindennek a romlott fasírozott az oka.
A Szabó Laci 19 évesen halt meg - és ezt csak azért említem, mert minden történetbe kell halál, és ha van halál akkor van életkor is, a jobb fogyaszthatóság kedvéért teszem bele csak a romlott fasírozottat. A Szabó Lacinak a nagyanyja, akkor volt 68 éves, mert 1908- ben született. Az én nagyanyám a Szabó Laci nagyanyját januhárnak becézte, de inkább csúfolta, mert a szemébe soha nem mondott ilyesmit, nekünk is tiltva volt. A mi családunknak különös érzékei vannak az emberi kapcsolatok árnyalásához. A januhár azért kapta ezt a gúnynevet, mert teljesen esetleges módon csempészett, az avatatlanok számára is tisztán kivehető néma h-kat a szavakba. A Szabó Laci esetét az egész falu sajnálta. Ki azon bánkódott, hogy ki fogja eztán azt a nagy szép szőlejüket permetezni, másoknál pedig az verte ki a biztosítékot, hogy nem elég a számtalan kórság, pandóra szelencéjének aljában még maradt némi fasírozott morzsalék is, ami ellen egyáltalán nem vagyunk felvértezve.
A Szabó Lacinak volt egy vadonás új piros MZ-je, azt minden vasárnap - a mise után kitolta a kis közbe, ahol mi a tyúkokat legeltettük. Mellé tett egy kis piros vödröt, amiben egy nagy szivacs volt és felhőnyi habokat vert ultrából. Az a motor olyankor úgy csillogott olyankor, hogy még a tyúkok se mertek a közelébe menni, pedig aki látott már tyúkot közelről, az tudhatja, a tyúk egy kiváncsi, tolakodó és pimasz állat. Ugyanakkor muja is, mert ha átvizelsz a kerítés lécei között, akkor nem megy odébb, hanem vár, nem érti mi történik vele és ázik. Helyben.
A Szabó Lacit eltemették, szép kis sírkövet csináltattak neki, még olyan ovális porcelán is volt rajta amin az ő fotója volt, és érettségi öltönyében mosolygott ránk. Papsajttal* néztük meg a friss sírkövet. Amíg ő a virágokat rendezgette és szipogott, én - a 9 éves - azon gondolkodtam, hogy mi lesz eztán azzal a nagy piros MZ-vel, és csigákat szedtem a sír fonákján.
A Czinka Panna utcában - pedig van az vagy 600 méter hosszú is - azóta az idősebbek közül senki nem eszik fasírozottat. És egyre több a motorkerékpár.

Papsajt ( vagy Papp néni) állítása szerint volt a temetőben egy sírkő, amire az volt írva kegyeleti fülszövegként, hogy: Itt nyugszom én, olvasod te, bár olvasnám én, nyugodnál te. Gyakran kértem tőle, hogy mutassa meg, de valamiért soha nem találtuk meg. Kópé.

Szeretnék írni egy mesét. Amit később megfilmesítenének, aztán pedig a megfilmesítést is megfilmesítenék. Úgy kezdődne, hogy menne egy részeg vakond az erdőszélen egy bazi nagy jachtal (földijacht) és egy csipkebokorba pöckölné a csikket, amitől a csipkebokor sokat sejtetően elkezdene lángokba borulni, mint ha valami kezdet lenne ez, dramaturgiai origó. A közelben lakó csiga előbújna a házából és szóvá tenné mindezt, de a vakond felhúzná a napszemüvegét a homlokára, lazán és secperc vesén rúgná a csigát, mert tudná, naná, hogy tudná, hogy csigát le nem fejelünk - a szarvak miatt , tudod a szemüveg az meg gucci. A jelenet végén azt is mondaná, hogy fákk. Így többes számban.
Szeretenék írni egy mesét. De csak elkezdeni tudom, befejezni nem. Mondjuk, nem tudom mi legyen a bokorral, vagy a jachtal. Talán túl kicsi az az erdő, vagy túl nagy, meg aztán sose jártam még benne és ahogy ez itt kinéz már nem is nagyon fogok. Naná, hogy az egérnek a templomban a helye.

Van úgy hogy az ember vérzik. Nem kívül és nem belül, csak valahogy érzi, sejti a vérzést, maga sem tudja, hogy miként. Csinál ezt azt, egy rakat közepesnek is alig mondható akármit, szöveget vagy képet és a végén meg azt mondják rá, hogy jó, de azzal is csak úgy lehet lenni mint a vérzéssel. Úgy van, hogy nincs, illetve nem lepleződik le a létezése, vagyis a vanása, mert nincsen tünete, nincsenek a szem számára értelmezhető színeváltozásai - ilyen vérzésre kell gondolni. Aztán meg lesztározódik, de azt sem úgy, nem médiailag, egy simán jóleső perszonál lesztározódásról van itt szó - de akkor is, mindig van az érzet, hogy nem az van ami van és ebből miért éppen én lennék a kivétel - nem hogy az abszolut. És hogy akkor én se vagyok az ami vagyok. A vérzés az valami ilyen. Önkéntelen szivárgás a nem tudni honnanból, a nem tudni hovába. Így persze remek, bár némileg  csonka szabadság is egyben, a vérzés helye az szerencsés esetben megválasztható, a mértéke viszont soha
Mert mi van, ha a rakat akármi az nem érvényes - könyörtelenebbül: hiteltelen. Ha csak adott viszonyrendszerben, és úgy ahogy találja meg a helyét. Nem jön alá a világ, márpedig a mozdulatlanság az a természetes alapállapot.
Hátha nem is az aminek látszik, hátha csak botrányosan tétova és/vagy triviálisan tehetségtelen, nem mellesleg dermedt.
És akkor ez tényleg olyan mint egy szivárgás, amikor éjjel a visszahajtogatott takaró háromszöge alá bebújik ez az ember a bermuda nadrágjában, hogy megoldjon egy rejtélyt és reggelre elfelejtse.

A Duna nem hogy nem fecseg, hanem hogy egyenesen büdös. Semmi romantika, semmi dinnyés áthallás. Úgy csinálunk mint aki nem veszi észre. Nem akarunk hinni a szemünknek - az orrunkig sem látunk. Én hanyatt fekve, becsukott szemekkel kotrom a kavicsokat. A feladat: alakról következtetni a színre. A fehér a legkönnyebb. Mindig az a legkönnyebb ami fehér. Nehezen lesz a legkönnyebb, de végül az lesz. Ez most olyan vigaszféle a vélt vagy valós fehéreknek (egyúttal magamnak) ezektől a szoláriumoktól terhes időkben.
Aztán perceket kezdek el számolni, hogy mennyi időm van még hátra. Munka hadának a lépte fog dobogni - akkor ott azt nem sejtem, hogy át is menetel majd rajtam. A munka dada. Olyan jól dolgozom vasár és ünnepnapokon, hogy a végére még én keveredek adóságba és akkor eszembe jutnak a kavicsok. Azókból is a fehérek. Mert a fehérek azok már kézbe simulnak, annyira le vannak kopva, nincs bennük semmi ellenkezés. Nincs már meg bennünk a kövek makacssága, istenhez is alig van már közük. Hevernek a parton és azt várják, egyszer csak valaki megszánja és visszadobja őket, oda ahonnan valók, abba a valamibe amire már ők maguk is alig emlékeznek.

Állítólag erőszakolnak meg állítólagos rendőrök állítólagos lánykákat. Állítólag, az egyik ott sem volt. Vagy, ha igen szunyókált, állítólag. Állítólag kicsit odébb cigit csempésznek és állítólagosan embert is rabolnak. Állítólag földön fekvő emberekbe is bele rúgnak állítólag. A tévén is mutatták állítólag, de az lényegében az a hazaszeretet kicsúcsosodásának képi megjelenítése volt, állítólag. Aztán most fejek hullanak állítólag.  Állítólag az ellenzék tette ezt velük. Állítólag nagyon is, hogy nem, sőt ellenkezőleg. Állítólag ez nem két - kórtüneteiket tekintve - termetes pszichopata párbeszéde. Állítólag többé. Állítólag ez most egy intézkedés sorozat, mert a nép szereti a sorozatokat.  Állítólag nagy a kapkodás. Állítólag mindenki ura a helyzetnek. Állítólag a jövő a tét. Állítólag a múltat eltöröltük. Állítólag Gergényi cimborál Pintérrel. Ezen állítólag a társadalom apraja-nagyja fel van háborodva, mint ha nem lenne hamvas lelke felkészülve arra, hogy itt minden egyes állítólagos idiótára van a nemzettestnek egy állítólagos ellenbarma.
Állítólag az ilyen bonyolult élethelyzeteket sosem lehet a megélés pillanatában megfejteni. Állítólag szerintem ez kurvára igaz.
Állítólag ez egy ország. (most épp zárójel(em)ben, de ország)

Szoktak e olyat álmodni a pultosok(...), hogy nagy kövér cseppekben egyszer csak elerednek a kávéskanalak és hullanak alá az égből?

Nem az a kérdés, hogy mi lakik bennem. Még csak nem is az, hogy lakik e bennem valami. A kérdés az, hogy miért nem jön ki belőlem az aminek ki kellene jönni. Lépjünk most túl a szoruláson. Mert az olyan elegáns. A túllépés az maga a korszellem.
Nem az a kérdés, hogy mi vagyok. Még csak nem is az, hogy vagyok e valami. A kérdés az, hogy lehetek e az aminek lenni kell lennem. Lépjek most túl magamon. Mert az olyan elegáns, hogy olyankor írok postot, amikor a kutya sem olvassa. Végsősoron a blog lényege ez. A világűrbe tüsszentett közlés. Mit állítok? Azt, hogy tüsszentek és nem azt hogy közlök. Mert közlés - tessék észrevenni - nincsen.

Okleveles epilógus. Ez akkor most úgy mint egy szakma. Epidermia/epilógia szakon végezve.
Az epilógus egy olyan film kockáit őrzi a szeme alatt, amit sosem fog senki leforgatni. Van képe hozzá. Jó tett helyébe jó képet vág, vagy valami hasonló. Az epilógus a záróakkordban nagyon erős és a hullámzó tájban. (felettük felhők). Az epilógus után kinő a fű, ha letapodja kiegyenesednek, mindketten, ő és a fű.
A zenei aláfestés fontos - az a kapaszkodó. Egy vonaton. A táj hullámzik, az epilógus pedig hunyorog - ez a tökéletes munkamegosztás. Magába engedi a tartalmat, de nem érti. Ez néha fájdalmasan bántó. Szépen hajlong a gabona, igazán életszerű, isten jó az actionscriptben. Az a nagy lágyságnak látszó valami odakint, nos az nem igazi, de éppen lehetne az, ez voltaképpen a lényege. Az epilógusnak határozottan szokott az az érzése lenni, hogy neki soha sem lesz vége, hogy ő egy végzetes kivétel (egy fatal error) és a végén azok a filmkockák egyszer csak egymás mellé rendeződnek, értelmet nyernek. Helyette is.

Bözsi néni nem tudja Szattyángörözdön, hogy ő micsoda. Nem definiálta még magát - olyan ráérősen van vidéken minden. És azt se tudja, hogy csakis úgy maradhat ember az ember, ha jól meg van körvonalazva. A városi huncutok bezzeg tudják az ilyet, általában vastag ironnal dolgoznak, nem önironnal. Bözsi néninek nincsen ideje ilyesmire, a jószág nem várhat, az ura meg pláne nem. Ezért aztán nincsen hülye színű bukósisakja se, csak virágos fejkendője, egyentáska helyett meg csak hálós szatyra. - abban nem fülled be a meleg kenyér. A jószágnak bicóval hoz tápot, fér rá keresztbe egy egész zsák. Nincsen hülye színű bukósisakja, egyentáskája, Bözsi néni van bele csak a világba bele. Önmagára vonatkozóan alulinformált. Mondhatni magányos harcos.
Holott ő maga a megtestesült ökogladiátor, csak még nem szólt neki a városi szamurájok legeleje.
Amíg ez meg nem történik, mindaddig  úgy fog kinézni Szattyángörözdön egy kritikál basz, hogy aznap több száz - felvirágozott - talicska kerekének vidám nyikorgása hallik egész végig a Petőfi* utcán. Nem tudtak jobbat kitalálni, hogy különbözzön más egyéb napoktól. Próbálkoztak eleinte lóval is, de azok mindent összeszartak. 

*Azt hiszem nincsen olyan település Magyarországon, ahol ne lenne Petőfi utca és ez is sokkal inkább az országot minősíti, mint a névdonort.

Megy a hasam. Így szabadulnak fel a bennem rejlő lehetőségek. Kiolvasok két vímes dobozt, egy toilett kacsát közben. Ennyiben áll a tehetségem. Szarok magamra.

Most még elnagyolt közellenség. Inkább sejlik mintsem van. Tényleg nem különösebben nagy, olyan mint egy legóvárosi kalózkapitány, annak viszont pazar. Nem válogat az eszközökben, de nem is az a baj vele. Az a baj, hogy nem az innenső oldalon áll - még nagyon is szigorúan onnan nézve. Majd édesgetve lesz. Meg lesz találva a módja. Seggrepacsniában élünk, navégre. Egy mindenre képes, zavart pszichéjű bárhol és bármikor jól jöhet. Tarcsiba, ha ezek a mostaniak kikopnak. Médiaképessé kell tenni. Nem kis meló. Talán megnyeretik vele a Ki tud többet a holdról szuperprodukciót az ertéelen 2014-ben, abszolút sms fölénnyel meg is nyeri Yodat megelőzve. A teleshop ismét kínálatába helyezi a bomberdzsekit ezúttal flitteres kivitelben, na bumm.
Nem az eszközeivel van bajuk, az irányuk az érdekes, pályára kell helyezni őket és úgy már mehet. Megtért népnemzeti Ludas Matyit kell belőle csinálni, ha fene fenét eszik is. Alapítsa meg a Döbrögi Kft-t, legyen neki jó, titkolja el az evezőtollakat a szárnyasokról az Apeh elől, nem számít... Minden vele való verbális foglalatosság a legitimitás felé löki - pofámat befogom.
2089-ben már Rúzsa Sándor mellé ő lesz a b tétel az érettségin.

Egy angyal vagyok - annak ugyan kancsal, de angyal vagyok. A legdühösebb fajtából való. Ezt el sem tudod képzelni. Na jó, nem lepődök meg. Mindenbe beleharapok. Mindenbe bele is törik a fogam, én így áldozom a dentológiának. Estelente úgy vár a paplan hogy háromszög alakban vissza van hajtva a fejnél való rész, színtiszta aranymetszés. A bebújást elősegítendő, ezen ellágyulok, de tudomásul veszem, hogy van, hogy létezik ez a háromszög ami az enyém, noha nem jár nekem. Más egyebem nagyon nincs is e háromszögön kívül.
Ánégyzetpluszbénégyzet, sokszorosan szublimált Pitagoras-tétel. Egy angyal vagyok. Az ilyenek halnak meg ideje korán különös természetű rákban, vagy akármiben. Mert mindenbe beleharapnak és mindent ki is köpnek. Az ilyen csak forgatja a szájában az ízt, de sose lesz az övé. Képtelenek az emésztésre, csak rágnak. Egy angyal vagyok. Annak is tróger. Szar helyzetekbe keveredek, szar évtizedeim vannak, szar melóim vannak, mondhatni szar mindenem van. Ugyanakkor olyan angyal vagyok aki azt is tudja, hogy minden nem lehet szar, mert akkor nem lenne az a háromszög a paplan sarkán estelente. Egy Pithagorasérzékeny angyal vagyok. Egy angyal vagyok akinek nem nőttek szárnyai - szégyen. Egy angyal szárnyak nélkül. Nem nehéz belátni - nem vagyok angyal. Egy angyal voltam. Lehettem volna az. Az angyal, aki egyéletű, és nem tud vele mit kezdeni, hogy ilyen végzet nélkülien egyéletű, hogy ilyen végzetesen szárny nélküli.

Sosem tudom igazán, hogy amit leírok az elviselhetetlenül bánt, vagy akaratom ellenére is éltet.

Sok lúd disznót főz.

Lao Seb

Aludni. Aludni. Aludni.

Reggel van. Felébredni rossz. Valójában nem is felébredni rossz, felkelni, kikelni, ott hagyni az ágyat, a koponyád által kipréselt bombatölcsért a párnán. Azt ami vagy és már nem lehetsz többé. Az ébredés azért mégis jó, bár reggelre meghűlik a szoba. Az ébredés még az, amikor a dunna alól megszámolod a két ablak közé rekedt legyek tetemét a két ablak között, őszről maradtak ott. Még mindig kilenc, fájlalod ezt a befejezetlenséget. Húsvétkor lesz egy nagyobb takarítás, ablakmosás, a temérdek ágynemű kimosása, házfal becsinálása, ott ahol megvássa majd a tél, de azt előre nem lehet tudni, mindig máshol rágja meg a vályogtapasztást. A teatűzhely elején elolvasod a nikkelezett sűt/főz táblát, azt hogy Salgótarjánban készült. A tegnapi füst szaga keveredik az éjjeli testszagokkal. Lepereg az életed, pedig alig éltél.
Úgy tettél csak, mint ha, bár reménykedsz benne, hogy legalább azt jól. Kétperces menedékeket kérsz magadtól, először a lábad fejét dugod ki a fűtetlen szobába. Felülsz, az ablakon át látod, hogy az udvaron nagyapád fát hasít. A kutya felcsavarta a karóra a láncát éjjel. Megint. Ez a kutya sose tanulja meg hol van a helye. A kutyák ilyenek. Miért nem vagy te kutya?
Nagy üstök felett fehér gőzök tekergőznek, húsok fortyognak. Az ablak tévéképernyővé lesz, időnként megjelenik benne egy rokon arca, nem sokáig, éppen egy villanásnyira. Jó rokonok, egy pillanat is elég, hogy meg lehessen jegyezni őket. Csukott szemmel öltözködsz, meggyőződésed, hogy ha behunyod a szemed, akkor kevésbé fázol. Elkezd esni a hó. Reggel van - olyankor elhiszed, hogy eztán már bármi megtörténhet és te benne leszel, vagy ha azt akarod kimaradhatsz belőle. Kettéhasított disznótest hever az udvar közepén.

Amikor szépek vagytok, akkor vagytok a legfáradtabbak. Ahogy rátok ül a mázsányi tavaszi délután és kábán hunyorogtok. Akkor, amikor meglátjátok saját arcotokat egy metrószerelvény ablaküvegében és már nem ismertek magatokra. A bánatos tekinteteitek, a szótlan erőtlenségetek olyan rajtatok, mint a cikuszi artista testhez álló ruháján a flitter. A dobpergés vagy négy trombitaharsanás egyaránt jól állna nektek. Most, hogy délután lett már nem készültök semmire és az sem érdekel titeket, hogy siralmaan befejezetlenek vagytok, attól olyan szépek. Akkor, amikor lebiccen a fejetek egy ideiglenes buszmegállóban, amikor az ajtók szétcsapódnak. Amikor nem tudjátok azt, hogy hol vagytok, amikor kétségbe esetten nem tudjátok elhelyezni magatokat abban a semmiben amit még délelőtt mindenségnek magyaráztatok. Olyankor vagytok a legszebbek, amikor nem veszitek észre, hogy ott vagyok köztetek és figyellek benneteket. Nézést, sóhajtás, kézmozdulatot. Amikor az arcotokra kiül valami féle sértődöttség, és mint ha azt kérdeznétek olyankor: hogy miért éppen velem?
Olyankor elhiszem hogy szépek vagytok, amikor fáradtak vagytok. És én is ott vagyok köztetek, egy vagyok belőletek, aki fáradt. Olyannyira fáradt, hogy már nem is érdekel a szépségetek.


Este lett. Beleharapott a Gellért hegy a napba. A központi laboratórium alagsorában csak a jelzőfények égnek. A legújabb projekt az egérváros. Már kétharmada kész van. Az egér - hármashatár hegy munkálatai csúsznak, megfelelő minőségű szemesgabona híján - a projekt sikérorientált. Az egérvárost a földszinten építik, éjjelente eresztik le hidraulikus szerkezetekkel az alagsorba. Fontos tényező a hőmérséklet. Az egerek életébe is kell valami állandó.
Az egérduna tulajdonképpen egy speciális alakú fondükészítő készülék, kicsi gázlángok melegítik alulról a sajtot. Termáltrapista. Az egérváros kissé meg van döntve, hogy a folyók folyanak. Ezért a labor ablakai ferdén vannak elhelyezve az épületen, optikailag teljes élményt nyújtva az egérváros lakóinak.
Az egerek innentől mindent kizárólagos valóságnak fognak értelmezni.
Az este nyugalomban telik, néhány lakója van még csak. Kísérleti példányok. Stresztűrőek, álhatatosak. A kísérlet nagy általánosságokat is mérni kíván. Például azt, hogy az egér gondol e olyat s ha igen akkor milyen gyakorisággal, hogy bár csak két élete lenne.
(persze azt minden valamire való egér tudja, hogy ha valamiből kettőre vágysz, akkor az azt is jelenti, hogy egyre sem vagy még méltó) - ennek ellenére bármelyik egér gondolhat ilyet.
Az egérvárosban kvótikusan osztanak majd szét lakásokat, személy és tehergépjárműveket, szovjet hősi emlékműveket, terrorcselekményekre alkalmas szódabikarbónát és vietnámi balzsamot, szénsavas ásványvizet. A szegény egereket hívővé teszik, a gazdagokat gátlástalanná.
A projekt végén leengedik az egész várost a -1 szintre, az alagsor alá az egész hóbelebancot - de ez még nem publikus.
Ott egy újabb egérpopulációt adnak a már meglévőhöz. Ezek legjava, közgazdász - politikus - dirrektmarketinges- mávpénztáros - banki ügyintézőegér lesz. Aztán az egészet ferobbantják egy este, titokban egy almának álcázott sajttal, amiben egy nukleáris basz lesz elhelyezve. Olyan lesz mint ha nem is lett volna soha ilyen. Remélem addigra kitalálok ebből a labirintusból és felmászhatok a másodikra. A patkányokhoz. Ott aztán majd embernek fogom érezni magam.