Tódi, te lettél a 2081-edik bejegyzés. Engem mindig érdekeltek az ilyesmik, hogy végül majd ki hogyan helyezkedik el az idő- és számegyenesen. Az a pozíció érdekel, amikor valaki beleér a kimozdíthatatlanságba, és hogy ott marad örökké, beleég a valahovába. Régi vásárokban is, a vurstliban ülve - mert hogy nagyon be voltam szarva mindenféle sergőkön és körhintákon - azzal ütöttem el az időt, hogy azon méláztam, hogy lehet, hogy a nagy forgatagban sétál ott valaki, aki most arctalan és nem ismerem, de később közöm lesz hozzá, barátom, szerelmem, feleségem lesz. És az is, hogy hány ilyen van. És most fáj a szívem persze, mert hogyis ne fájna egy olyan macskát elveszíteni, akinek az ábrázatja szín olyan, mint Mikszáth Kálmáné azon a pipázós képen, kicsit szigorú, de valamelyest mégis csak emberi. Ha akarod, ez a te nekrológod (nekrológban gyenge vagyok  - mindenben az vagyok, ezt az ember belül érzi csak igazán), de tudod, nálunk embereknél ez úgy van, hogy állatot nem illik emberként gyászolni. Ez ilyen főemlős szokás. Meg aztán a Maszat már végigcsinálta ezt előtted, ha úgy tetszik, kitaposta bennem neked az utat, és én én kétszer ugyanabba képtelen vagyok belehalni. Ami rossz, mert azt hiszem, hogy egy élet annál értékesebb, minél többször van belehalva. Elfáradtam az elfáradásba. Add át Maszatnak üdvözletem, kergetőzzetek tovább, ha van a cicamennyország. És ha van, akkor legyen kolbászból ott a kerítés, gépsonkából a metlaki. Most pedig indulok hozzád, megyek haza érted. Nem tudok sírni. Ez is itt egy merő kapkodás.

Érezte, már elég korán, gyerekkorában érezte, hogy valami nincs rendben. Biztos ezért is szeretett engem annyira, mert én meg pont az ellenkezőjét éreztem. Azt, hogy a világunk, nagy kerekség, langyos tejszaga van és nagyon kék színe. És mi vagyunk rajt' a mazsola. Ő a tömzsi, én a nyurga, ő a szorgalmas, én a lusta. Ő hamar nőtt, én lassan. Egyre terebélyesedett csak, de csak térfogatra, súlyra nem, én voltam kettőnk közül a nehezebb. Én győztem birkózásban, versenyfutásban, lábtengóban, és gombfociban. Nekem egyre tökéletesebb volt a világ(unk), amikor ő azt kezdte érezni, hogy valami végzetesen nincs rendben. Egyre nagyobb lett, de ugyanakkor könnyebb. Az éves iskolai mérlegeléseken egyre kevesebbet mutatott a mérleg ha ráállt, minden egyes évben csak megint könnyebb. Én pedig csak gyarapodtam, nehezültem, nagy cula, úgy kezdett el hívni az anyám, neki meg soha se engedte el az anyja az utcán a kezét. Ha iskola után a kiserdőben, a gázcseretelep mellett titokcigiztek a fiúk, akkor ő ugyan velük ment, de soha nem dohányzott, lehetőleg igyekezett minél meszebb kerülni attól akinél parázslott a cigaretta, nagy nehéz táskáját markolta. Egyszer véletlenül megláttam, hogy nem csak tankönyvek, irkák vannak abban a táskában. Két kisméretű tégla is volt benne. Egyszer a tolltartójában láttam, hogy horgászólommal van körbe rakva. Érezte, de nem tudta, azt hogy ő nagyon könnyű, könnyebb bárkinél akit ismer. Azt gyerekfejjel  nem igen tudta, hogy ez a könnyűség csak üresség sziplán vagy egy valamikor eljövő szabadság lehetséges nyughelye. És ő egyre nagyobb és egyre könnyebb lett, és egyre több koloncot rakott bele az iskolatáskájába, és még a csehszlovák orkádzsekije cipzárjára is ólmot rakott fityegőnek. Én meg egyre nyurgább, egyre culább lettem, növekedett a testsúlyom, valami, vagy valaki mindig tartotta bennem a lelket. Gyerekfejjel nem igen tudtam, hogy ez a tömörség csak belülről növekvő kérgesedés, vagy egy valamikor eljövő ürességnek a hús és csont által való helyfoglalása. Én utáltam a szelet, ő nem utálta, de nagyon félt tőle. Én azt hittem egészen sokáig, hogy a szelet a fák csinálják, abbéli dühükben, hogy oda vannak szegezve egyetlen ponthoz. Ő ilyet soha nem hitt, ő okos volt, légmozgásban különösen erős. Olyan színészek kártyanaptárait gyűjtötte, akiknek 10-nől 8 ember felismerte az arcát, de nem tudta a nevét. A kedvenc rádióműsora a vízállásjelentés volt, kis füzetbe írta ami ott elhangzott, egy félig pucér Brigitte Bardot kép volt benne a könyvjelző.
Egy május elsején tűnt el. Mi ketten vittük a felvonuláson az iskola tábláját. Amikor az emelvény elé értünk meg kellett állnunk, koreográfiailag. Élőkép, miegymás. Aztán az iskola összes diákja leoldotta a csuklójáról a lufi kötelét és az égre szabadította, hogy lássák ott fent az égiek is, hogy milyen nagy boldogság van idelent a földön. Akkor láttam őt utoljára. Senki nem hallott felőle. Mondták azt is hogy megbetegedett, hogy külföldre szöktek, hogy az alföldön kaptak lakást és még sok ilyeneket. Nem tudom mi történt, de nekem még aznap, azon a valamikori május elsején amint haza felé tartottam, az égből a vállamra esett egy 5 grammos horgászólom.

Egy farakás a ház mellett. Egy jégvirág az ablakon. Egy kutya csaholása. Egy gyűrődés a dunnán. Egy légy a kihűlt kályhán. Egy kicsorbult fülü bögre. Egy reggeli szívdobbanás. Egy elsőnek hitt lélegzet. Egy koszfolt a hajópadlón. Egy felemelt mutatóujj. Egy kopasz meggyfa. Egy ónfazék az eresz alatt. Egy elérzékenyült jégcsap. Egy béka a küszöbön. Egy homályos fotó a falon. Egy ferdén bevert szög a gangon. Egy falnak támasztott seprű. Egy megállt óra. Egy földbe taposott dianás üveg. Egy megsárgult naptár. Egy gombos doboz. Egy félig megfejtett keresztrejtvény. Egy varázsszemű rádió. Egy száradó mosogatórongy. Egy áldozati csirke. Egy lepattogzott lábas. Egy papírba gyűrt élesztődarab. Egy szúette nyugágy. Egy tollbetét. Egy rongyokkal teli heverő. Egy 37,8-at mutató lázmérő. Egy film színház muzsikával teli láda. Egy gödör a kutyaól alatt. Egy kiszáradt tuja. Egy kiégetett viaszkos vászon. Egy nő az asztali áldáson. Egy első lélegzet. Egy szalmamatrac zizegése. Egy almahéjjal teli vödör. Egy marék hó. Egy szemhunyásnyi idő. Egy ököllel bevert ablak. Egy fataliga. Egy mészfolt az arcon. Egy gyantacsomó. Egy dér ütött piszkebokor. Egy mérleg réztányérjai.
Egy ébredés. Egy lélegzet. Egy szemfedő. Egy lepel. Egy fekete bársony ing. Egy öltözés egy skoda százas hátsó ülésén. Egy vonat. Otthonról haza.

Vigyázat, itt most számok jönnek. És betűk. És én ezektől külön külön is képes vagyok összezavarodni. Engem az ánégyzetpluszbénégyzettel ki lehetett készíteni. Most is így lesz. ki fogok készülni. Amikor annyi idős voltál min most én, öt éves voltam. Már vannak rólad képeim. Egyenruhában indultál el reggelente. Olyankor azt mondtad: megyek szoliba. És akkor még az nem azt jelentette, hogy le akarnál barnulni, hanem azt hogy a várja a lelked a fegyveres testület, hogy szolgálhasd a dolgozó népet. Ezt mondtad minden augusztusonként az építők parkjában, a sör és a virsli előtt volt egy ilyen intermezzo, hogy te és a többi hozzád hasonló egyszerre csa k ezt mondja. Mi meg kicsit hátrébb álltunk, a te apád, az ő posztócipője és én. Mindannyian büszkék voltunk rád. Amikor én öt éves voltam, akkor te rendőr voltál, és színtévesztő. Vannak már rólad képeim. Ahogy állsz egy piros szőnyeggel a hónod alatt és mindvégig azt hiszed, hogy zöldet hozol. Nagy és félelmetes lapátkezed van, olyan mint nemzeti nagyjaink szobrainak. Soha nem volt rajta gyűrű, anya szerint azért, hogy tudj kurvázni. Amikor öt éves vagyok, akkor te még mindig nagy vagy, és néha kurvázol. Mi ott állunk a hátsó sorban, a te apád, az ő posztócipője és én, és leszegett fejjel kavicsokat rugdalunk a porban. Amikor te öt éves voltál akkor te is rugdaltad néhányszor így a kavicsokat, csak te az anyukáddal, az én nagyanyámmal. Amikor öt éves voltál, talán voltak már rólad emlékeim, mint ahogy nekem is vannak. Lehet, hogy egyre gondoltunk mi, az ötéves korunkban, hogy jövőnek azt a közeget nevezek, ahol semmi sem sikerül, minden kancsal lesz, vagy ha az nem is, de gellert kap. Amikor annyi idős voltál, mint most én a Sarokházba jártál, és néha engem is elvittél, és akkkor mindig botrányok voltak. Nekem - bár ezt nem mondanám el soha bele a szemedbe - azóta vészterhes egy kicsit a gesztenyepüré első falatja. A többi nem, mindig csak az első, és az nagyon. Amikor én öt éves voltam, már megtanultam, hogyan ne nézzek a szemedbe. A haverjaid szemébe néztem a tied helyett. Név szerint ismerem őket. A Szalóky Laci, aki két fél hubiért ingyen nyírt meg engem, csak szombaton kellett menni, mindig zárás előtt. Amikor öt éves voltam, akkor úgy néztem ki én a hajammal mint egy csocsójátékos.
Nagyon sok haverod volt, nem is értettem én öt évesen, hogy tudsz annyi nevet megjegyezni, és azt hogy az a rengeteg ember hol lakik. És te tudtad, soha nem mentél a Csík Janihoz véletlenségből, amikor a Szuromi Imréhez akartál. A Szuromi bádogos volt, és alkoholista, már nem él, de nem azért mert leesett, hanem mert részegen bandukolt haza és találkozott egy másik részeggel, és annak autója volt. Amikor öt éves voltam megengedte, hogy felmenjek vele a tetőre. Egy zöldséges bolt tetejére, és hozott vel a boltos nekünk dinnyét. És a Szuromi felszegte a dinnyét, vágott nekem is. Bűn rossz volt az a dinnye. Azt mondta a Szuromi, hogy direkt hozott rossz dinnyét, és mostantól nem kell lemennem pisilni a tetőről, megmutatta a csatornát, hogy hova kell majd eztán.
Amikor öt éves voltam alig tudtam valamit, pedig a zöldséges tetejéről jó messzire el lehetett látni, ha az ember hunyorgott látta a Sarokházat, meg a Százas népboltot is. Amikor öt éves voltam, akkor nem éreztem hiányát a jövőnek. Most sem hiányozna, ha nem ömlene lépten nyomon az, hogy: van. Színes szórólapokon hírdetik a jövőt, vagy aluljárókban, hol énekelnek, hol ordítoznak róla. És mi tagadás, olyan vagyok mint egy öt éves, majdnem mindent elhiszek.

Minden évben megy a sixtusi kápolnába, 3 napra. Eleinte izgatták a freskók, ma már inkább unja őket. Már csak a repedéseket fényképezi. Az érdekli, hogy merre fejlődnek. Szerinte baromira nem véletlen, hogy a teremtés freskója a kezeknél van megrepedve. De azt sem tartaná kizártnak, hogy a repedések is festve vannak. Az a fajta aki a kételkedésben is kételkedik. Egyszer számításokat végzett, hogy a dédunokája kb 2081-ben fog megszületni. Amikor ő már nem lesz, meg semmi sem lesz ami van, mert akkor már másra fogják azt mondani, hogy van, erre a mostnai vanra azt fogják majd mondani, hogy nincs. Szóval kiszámította ezt az évet, osztott, szorzott és ez jött ki neki. És írt a még csak benne létező unokájának egy levelet. Abban megemlítette, amennyiben áll még a sixtusi kápolna, nem alakították át benzinkúttá, vagy kistérségi közösségi házzá, el ne mulassza azt, hogy végére járjon ezeknek a repedéseknek. Aztán bezacskózott még egy kézi furdancsot is, egy spáros nylonba, rá kis címkét tett, ráírta a nevét, a kézi furdancs vásárlásának becsült időpontját és elásta az erdőben. A levélben az is megírta, hol ásson a dédunoka majd 3012-ben.  Mindenkinek kell életprogram - az övé ez - ezt szokta mondani. Hosszútávú létező. Az élete egymerő, szüntelen készülködés a jövőre. Most még nem jó, de majd jó lesz. Így telik neki a múlás, csápokat ereszt a jövőbe, szétrepeszti.

Ugyanaz a szoba, ugyanaz az ember. A Viszonyuk az ami más. Régi szoba, régi tárgyak, alattuk már nem a régi eredeti helyük. Már soha nem mennek oda vissza, egy darabig vándorolnak még, aztán fáradtan megporosodni lesz már kedvük. Látszatléteznek. A soha ki nem olvasott könyvek univerzuma is csak mindegyre tágul, igazgatja őket a kezemben lakó káosz, elfelejtett majd észbehozott cetliket keresve. És ez a fakó ablak is. Ezen keresztül ömlött be a világmindenség köbméterszám, kötött oda a linóleumra, az ember nem is igazán győzte pajszerolni. És jutott bőven külvilág az emberre is. De tisztán lehet arra emlékezni, hogy ez az ablak tavaszi nagytakarítások alkalmával elmosolyodott - évente egyszer, amikor az ember anyja nyikorgó népszavával a kezében, lehelt a síküvegre serényen. Aztán, ahogy ez már szobáknál lenni szokott, romlásnak indult, elsőbben a négy fenti sarok mentén vásni kezdett. Tisztázatlan eredetű foltok telepedtek meg a falon, polcokon, kárpitokon, pánikajándéknak számító makramékompozíciókon, urbánus eredetű asztali áldásokon. Székek karfái fordultak ki helyükről, szekrényajtók váltak örökre becsukhatatlanná, nikotinnal festett a tapétára pointilista stílusban valami felsőbb erő.
Felsőbb erő a legfelső emeleten, az már nem tréfa dolog, ott tényleg azt érzi az ember, hogy onnan már nincs tovább. És tényleg soha nem is igazán volt nagyon, mert a szob az egyben a hova is.
Ugyanaz a szoba, ugyanazok az emberek. Egymást lakják, letüdőzik a légköbmétert. Mindegyik ember saját országot hord a mellkasában, átmeneti idők,  amíg nem jön el az ő országa - és ahogy ez most kinéz, hát nem nagyon akaródzik eljönni sehogy sem. Elköltözik a szobából a rend, helyére szagok telepednek, lakhatatlan lakótelepiség növi be az ablakpárkányt, szivárog ki a lepattogzott festék alól az ott rekedt korszellem. Ráront az emberre. Aztán melyik előbb, melyik utóbb minden szoba öregedni kezd, aztán az ember meg belevénül, de okot és okságot a tudomány el nem érheti. Szoba öregít-e embert, vagy az ember a szobát? És olyankor már fél az ember bárminő mostani szobákba belépni mert azt nehogy megöregítse, nehogy szeplőt hagyjon benne, meg aztán van félelem attól is, hogy a szoba öregítené őt. Csak annyi biztos, hogy a titkos kórt, melytől évente lehullik egy két metlaki lábazat, azt ember hordja magában. Porsminkjeik alól plüssállatok agóniiája mosolyog.
Annyi minden történt meg itt és annyi minden nem történhetett. A szoba nem levése a van-t megrepszti, az ember meg azt érzi, hogy végtelen. Nem gyűlölöm én ezt a szobát - igaz nem is szeretem, viszonyom hozzá a közöny és a nyegle tudomásulvétel közé pozícionálható. Másfelől pedig ha benne tartózkodom akkor pontos fogalmazásra, viszonylagos őszinteségre kényszerít. Présel. Annyi szobán vagyok már túl, de csak ezt az egyet ismerem igazán. Annyi szoba betegített, de csak ebben az egyben tudtam betegnek lenni. 80-as évek béli szaggal impregnált a a szőnyeg, bökrégkben csorbaszellem lakik. Én ezt  szobát mindig, mindenhova magammal viszem, ezért van az, hogy nem is nagyon van merre menni. Ez a szoba a hova. Az egyetlen szoba viszont a sok milliárd szobák közül aki ismer engem és elvisel.
Felettem plafon, alattam linóleum, bennem a hiányérzet. Íme hát megszívtam.

Hat alaptípus.

Van agya, de nem használja. Nincs agya és használja. Van agya de nem tud róla. Nincs agya, és tud róla. Van agya, de nem az övé. Nincs agya, és a sajátja.
Hatfélék, bogoznak, szőnek, egyik a másiknak kivájja.

Épp a testemben, épp a lelkemet vettem szemügyre. Lassan már szemüveg kell magamhoz. Nehezen bogarászom ki az apróbetűs* részeket. Egy ember szorgalmával dolgozik  bennem egy állat.

* szemre (még) való vagyok

Nagyon úgy néz ki, hogy a disznófejű nagy úr megmurdelt. Oda a disznóvágás. Nem is az van, mert az eddig se nagyon volt, mondva volt. A disznóvágás látszata, az, na most már az se. Aztán mondva lett, hogy nem olyan medence ez a Kárpát, hogy ide begyűrűzne. Aztán most meg lehet látni, hogy államosítva lesz az üst, a hurkatöltő, meg még a malacpörzsölő is. Bizonytalan ideig nem fog ez desznyó aranytojást tojni. Aztán lehet, hogy olyan gyűrűzés lesz itt, hogy a mikulás se lesz, meg nyuszi se lesz, meg aztán békegalamb, hogy a rohadás jöjjön rá, az se lesz. Most valami nagy nagy tüzet kéne rakni, mielőtt kiéneklik a disznósajtot a boraboráról a bankár dalárda.

Azt álmodtam, hogy ufó vagyok. Aztán felébredtem. Aztán megigazítottam
egy képet a falon. A kép megigazult. Aztán kimentem az utcára és azt
láttam, hogy ember vagyok és ufók sétálnak az utcán. Aztán már nem volt
sehogy, és az valahogy jól esett. Aztán már felmásztam egy árbócrúdra, és azt kiabáltam le a
fedélzetre, hogy víz a láthatáron. Aztán leszaladtam és azt kiabáltam
fel az árbóckosárba, hogy akkor kikötünk. Aztán megtelepedtem egy
lakatlan tengeren. Aztán jöttek a medúzák. Aztán arra akartak
megtanítani hogy hogyan kell szomjazni. Aztán elmentem másik tengert
keresni. Aztán már nem találtam. Aztán már vissza mentem és megint
kikötöttem. Aztán akkor már túlzsúfolt volt a tenger, medúzák közt
maradhat ember csak az ember. Aztán azt mondtam magamnak, hogy leszarom a küzdve küzdést, meg hogy mondottam ember és közben tévesen az égre néztem. Aztán nekem lett értékválságom, az értéknek pedig álsága. Aztán már elmúlt felettem az idő. Aztán
én is elmúltam az idő fölött. Aztán annyira kimerültem, hogy elaludtam.
Aztán azt álmodtam, hogy ufó vagyok, de legalább is nem abba a
képkeretbe való amit ébredés után majd mindjárt megfogok igazítani a
falon.

Az hogy majd kicsattanok az egészségtől az nem valami túlzó kifejezés. Szó szerint értendő. Valóban csattanok, távoznak belőlem a testnek mérgei, pedig idestova nem látom a szaunától a felhőt 20 éve se. (A finnek egyébként a szanuna gőzre mondják azt a szót amit az ófinnek, a nagyon régi finnek a lélekre használta, szép ez, de annyira mégsem, hogy magát a szót megjegyeztem volna).
Szerintem amikor anya szült engem, akkor belém szülte ezt a kicsattanó egészséget is, ami azért rohadt fájdalmas tud lenne, ha nem talál jobb kifejezési formát mint a lob. Tegnap pont erről írtam, hogy rés melyen keresztül ki lehetne szivárogni, el innen ebből, az olyan ufóktól és droidoktól lakta helyről, akik pont az várják el, hogy minden egyes nap ismerd be, viselkedj úgy mint ha pont te lennél droid, és te lennél ufó, a te arányérzékeid kancsalok, a te igazságérzeted fekélyes. Óbazmeg, már csak azért is tudom utálni őket, hogy ezt így, hogy igazságérzet leírom, pedig nem akarom leírni, mert a szót is utálom, meg azt is ha van egyáltalán nekem ilyenem. Egyszóval, nemtől, vallási felekezettől és iskolázottságtól is függetlenül szarjankóktól való távozás. És tegnap erről írtam, a szivárgásról, és bele nézek a tulajdon testembe, és látom, hogy ott is erre van igény, az anyagelmenetelre, táguló pórusokra, menekülési útvonalra. Úgy hagyják el a mérgek a testemet, ahogy a patkányok, a szarjankók a sülyedő hajót. Aztán, hogy ez a jéghegy csúcsa, az se túlzó kifejezés, az aggaszt csak, hogy én már a csúcsától is tudok szenvedni, olykor meg szenvelegni.
A nap végére, amikor elcsitulnak azért a test mérgei, olyankor szoktam azt gondolni, szokott rend szerint, amikor már tudom, hogy aznap nem fogom többet kinyitni a szemem, de az eszmélet még nem költözött ki belőlem, hogy másnap reggel újra kezdje. Akkortájt még üzen egy utolsót, hogy nem élni születtem. Mondatbeivódás. Holnapra felfakad. Szaladj a gézért. Hol a tetrán? Így tetrán, úgy tetrán, Rozika, Terike, Marcsa. Szauna és flóra.

Szeretem úgy elképzelni ezt itt, ezt a mindent - amire azért nem merném mondani, hogy világ, mert ahhoz elég szubjektív és az énvilág az mára már nem világ, arról ugyanis is le lett rágva a hús, elgyarmatosodott, felverte a muhar, be lett hintve sóval, borssal, vigalommal (meg aztán az így hogy világ, kimondva nem is nagyon tudom hova tenni, mert nem egyéb az mint mondás, nem a valami, hanem a valaminek a mondása) - mint egy fürdőszobát. A fürdőszoba azért jó, mert azt meg lehet fogni, a világot meg nem lehet, illetve lehet, de nem szabad.
És amikor én azt képzelem, hogy ez a rengeteg sok minden egyben van, összeáll, akkor tényleg úgy néz ki mint egy fürdőszoba. Földrajzi helyzetemből adódóan épp olyan mint egy munkásszállás fürdőszobája a korahetvenes évekből, és posztakármista is, de fürdőszoba azért. És én sose azt nézem, hogy milyen a szaniter, és hogy mellé van e hugyozva a wc csészének, mellesleg igen, vagy eszi e a vízkő a csaptelepet. Amikor fürdőszobának gondolom ezt az egészet, akkor engem csak a fuga érdekel belőle, nem az hogy koszos e, vagy telepszik e rajta a penész, és az se különösebben szokott, hogy miylen csempe veszi körül. A fuga is csak azért lényeges, mert ebben az elátkozott fürdőszobában az az egyetlen út - nincs más mód az elszivárgásra. Lezuhanás a zuhanyrózsa széléről (sub rosa), vagy szétkenődni az olasz import csempén és lefolyni a lábazatra - ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a Viledától. A fuga a harmadik út, rés a kétpolusság rettentő pajzsán. (Ennek a fürdőszobának eddig az volt a baja, hogy mindig kettő közül kellett, választani, úgy mint jó és rossz, igaz és hamis, stb, pedig hagyományosan mindenből három van, királyfiból magyarigazságból, aztán az atya és fiú meg szentlélek, út , igazság, élet, ilyenekről már nem is ejtve szót. Egy vízcsepp alakját öltöm ilyenkor magamra, jóformán csak ehhez értek, ráz az önsajnálat, ott reszketek a zuhanyrózsa szélén, én a szegény pára. Annyit akartam csak mondani, hogy a létező világból nekem legjobban a rések tetszenek, ha lehet abból is a tökéletlen illeszkedés, a könyebb átjárás miatt. Újabban, ha egy szép kerítést látok, akkor is a két léc közti szünetet dícsérem meg.

Van nekem olyanom, hogy mondatbeivódás. Verbális tetoválás, ha úgy tetszik. Amikor kiradírozhatatlan lesz, mint egy dollyroll sláger és közben gyűlölhető, de közben megy fejben, hogy iminimiszeminimisubáppáhagydmárabba. Amikor megtörténik a mondatbeivódás, azt már lehet előre tudni, hogy az egy egész életre szól, az ilyesmit észre veszem, és az elég ijesztő, amikor osztok szorzok a várható élettartamomat számítgatva, hogy elég sok ideig (hoppá, optimizmuson kapom magam) kell egy-egy mondattal szaladozni széles e világban. Ma is beivódott egy mondat, és ahogy megfigyelem a kora délutáni beivódások a legjobbak, de mint mondtam, mindehogyan terhek. Vinni fogom egy darabig, sose múlik el nélkülem. Csak velem.
"Volt ott egy kevés hűvös anyageljövetel."
És azt hiszem enyire szíven nem ütött, ennyire tarkón még em vágott mostanában mondat, akár így magában, akár az áthallásaival. Mert most ide tényleg csak egy kevés, hűvös anyageljövetel kell, hogy töltekezzék be vele az aki még szégyenszemre nincsen betöltekezve, se ideológiailag, se társadalmilag, se sehogy. Akikben nincsen meg az elhatározás se abban, hogy igénytelenül vagy igényesen legyen nevetséges és hülye. Hűvös anyag kell, és az ő eljövetele, hogy kitöltse azt ami eddig üresen állt, és annyira bosszantott már mindenkit, mint ha legalább is az ő helyét foglalná ebben a nagy micsodaságban. Azért kell, hogy ez a hűvös anyag jöjjön már, mert ha nem jön, akkor ez az egész kóceráj teljesen be lsez lakva. Ami pedig teljesen be van lakva, az lakhatatlan. Ezért hát még mindig jobb, ha valami anyag tölti ki.

A Magyar Titkosszolgálat archívumából #02:

A Magyar Titkosszolgálat archívumából:

Egy ötven méteres üres úszómedencében úsznak. Mindegyik média/kommunikáció szakos. Egytől egyig, faltól-falig. A cipészek, a pékek, az epedakészítők kihaltak. Játszuk most ezt, játszuk azt, hogy drámaiság van. Ne azt, hogy nincs tovább, ne azt, csakis azt, hogy drámai, de van tovább. Sok az eszkimó, remény a kvóta. Szóval a tempó is csak olyan formán van, hogy nincsen, elbeszélve van, úgy van. Ki van mondva, hogy verejték, de maga a verejték az nincsen, szó van, nem helyette, ellene. Stilisztika van helyette. Ki van mondva, hogy cica, de az meg elvitte saját magát.
Ha lenne kalapom a fejembe húznám, de nem hogy kalapom, merszem sincsen. Aztán nézném hogy fecseg ez a kiürült ötven méteres úszomedence, benne a sok zsizsik, és bíztatnám magam, hogy merjek benne kételkedni, hogy nagyobbnak van mondva mint amijen. Hogy ez itten kurvára nem ötven méteres, vagy hosszabb, vagy rövidebb, de hogy nem ötven az egyszer zicher. Hogy itt, ebben a medencében a hátrafelé nyilazás az félreértelmezett menekülés, maga a honfoglalás az meg nemes egyszerűséggel rsszul koordinált, de jól kommunikált eltévedés. Azt akartam kérdezni, hogy van e otthon valaki. Nem, nem azt. Azt hogy; van e otthon, valaki? (esetleg: van e valaki, otthon? És hogy ha ennyire üres, akkor hogy a csudába van ennyi vihar benne.

Tegnap már megint a Keleti pályudvaron - ami szerintem 100% képezi le azt amire azt mondjuk, hogy magyar, meg hogy ország - szóval ott, indulási oldalról átmenni érkezésire, szóval, hogy ívet írni le, ha nem is egy életét, de úgy skiccelni azt amire már majdnem azt lehet mondani, hogy ez az. Szemrebbenéssel, mert tudni lehet, hogy ez az az, az olyan az amilyen az az az már soha nem tud lenni, eltévedni lehet benne ahogy akárminő forgatagban. Rajta felejteni a szemet egy itáliai hálókocsin, a maszatos ablak mögötti létezés látványát lesni, a kis tyúklétrák fokai közé befeszült rendszert, és abban bennefoglaltatni amit még nyújtózva ugyan, de képes elbírni az érzékelés, ők vannak, mármint a látványok, az impresszionizmus, az igazság és azt félek kijelenteni, hogy odaképzelem magam, bele abba az itáliába tartó vonat hálófülkéjébe, és ahogy fekszem a sötétben, ami több mint ijesztő, mert én hajlamos vagyok testhelyzetekben ragadni, az indokoltnál jóval hosszabb ideig, és ritmusra simítják majd végig egy nem létező város fényei a kárpitot, a piktogrammokat, hogy hogyan és hol nem lehet kihajolni, vagy kidobni a boros üveget. És ott lesz ennek az egészen a végén a megérkezés. De nincs megérkezés, jobbára az út is csak képzelt, a távolság meg ugye üveggolyó. Az álom utáni maradék, többnyire rossz szájíztől terhes. És egy idegen városban, ami talán még, talán már, de sehogy nem létezik, és ott még félni sem úgy kell mint itt, szóval ott az indulási oldalról, az érkezésire, szóval amíg onnan oda átér az ember sokszor olyan kis semmi időnek tűnik, hogy többször is kedve lenne megkérdezni közben, akár minden egyes lépésnél, hogy miért is csinálja. Aztán megigazítja a gyávaságtapaszt a száján és utána néz egy itáliába tartó, távolodó vonat hálófülkéjének. Talpa alatt kitapogatja lábujjával egy nemlétező város pulzusát. Sehol sincs, otthon van, szóval ezt gondolja olyankor magában.

Milyen érdekes - egyáltalán nem érdekes, vagyis maga a szó, így hogy érdekes, nem födi be és érdekeset elég rég óta nem is nagyon tudok mondani, maga vagyok a ritmustalan ismétlődés -, hogy szombaton épp azzal keltem, hogy milyen nagyon meg vannak örgedve a szombatjaim. Levesszagúak ugyan, rendesen ahogy kell, de észlelhető némi elvásódás, szájíz tájban mindenképp. És én ezt a tegnapelőtti szombaton úgy éreztem, hogy a bennemvaló szombatok vannak megöregedve, olyasmire gondolni sosem mernék, hogy a szombat, úgy általában megöregedett, hogy a kollektív szombatjaink vénülnek és pocsékolódnak és ez mindig csak egy sokadik, rákövetköző vasárnap vehető észre. Abban bíztam, hogy a nagy, általánosságban vett szombatra még a kezdet kezdetén rálöttyintette valaki véletlenségből az életelixírt, délelőtti zsebtévével, fixifoxival, bundáskenyérrel és főzött kakaóval és a szombat az azóta is konstans. És hogy olyan mondatokat ki sem mernék ejteni a számon, mint azt, hogy az emberiség szombatjai meg vannak számlálva. A szombatok emberiségét meg figyelmen kívül tudom hagyni. Olyat lehet állítani, hogy a szombat most nincs jó passzban, kócos, ledöntötte lábáról a láz, gyengélkedik, megtestesedett, stb, de hogy a szombattal komoly gondok lehetnének, azt azért nem. Tudom, hogy két szombat van, az én szombatom az egyik, a másik az a közös, a kommunális szombat. Köszönő viszonyban vannak egymással, de nem tegeződnek. Néha azért igen - ha máshogy nem akkor úgy, hogy baszod alássan - felszólító mód, és akkor az inkább csak félig tegezés. Ezen a szombaton egy elég nagy, egetverő telihold csúszott fel erre a szombati égre, be is dugult estére tőle az orrom. Láncdohányoztam is, falat is bámultam. Aztán nagyon hirtelen lett az este, a szombatban is meg bennem is. Majdhogynem egyszerre, de azért külön.

A szatyromon is fül van, a fülemen is szatyor van,
vasárnapszagút lehelek, az életérzésem non-stop,
hétvégföldes a félcipőm, abban gázolok a boltban,
kinézek, felírok, elmegyek, beteszek, fizetek és bontok.

Évente találkozunk. Egyszer. Mindig a halálról beszélünk.Megfigyelted már? És te mindig ugyanazt kérdezed minden egyes évben. Az szoktad kérdezni, na mit, mondjad, tudom most is ezt fogod, mindig így van, mindig ezt kérdezed. Közben meg olyan az intonációd, hogy azt meg kell zabálni. Na kérdezd, tudom mi jön, szépen és tagoltan azt fogod kérdezni, hogy. Na gyerünk, már szinte várom, reszket a fülemben a kalapács és az üllő, belső mellkasi dobpergésem lesz ettől. Na nyögd már ki, kérdezd, bátran, eddig is ment eztán is fog.
Nem foglalkozol te túl sokat a halállal?
Csak kinyögted. Már kicsit féltem, hogy most már nem lesz, hogy nem kérdezed meg, hogy már annyira be leszünk szarva, hogy nem mered megkérdezni. És ugye most te is azt várod, hogy azt mondjam amit ilyenkor mindig is szoktam mondani. De várj, most nem. Jól rám ijesztettél előbb ezzel, hogy kétséget hagytál afelő, hogy megkérdezed. Nekem ez így nem megy. Nem tudom azt mondani, és félre ne érts, én nem a választól vagyok beszarva, sokkal inkább attól, hogy majd a végén mégsem kérdezed meg.
Nekem most nem megy az hogy

Papp néni szerette a szelet. A strandon is akkor szeretett a legjobban lenni amikor fújta a szél a hátunk mögött a jegenye sort, és akkor mondta is nekem, hogy az most jó, hogy olyan mint a mennyországban.  Pletykáltak a levelek, mert a jegenye az egy elég hülye fa, mi pedig áztattuk a termálban magunk. A szelet szerette, a huzatot meg ki nem állhatta, a templomban is mindig arra panaszkodott, hogy ő ilyen kereszthuzatban tíznél több miatyánkot nem tud elmondani, jobban szereti azt ő otthon mondani, amikor lefolyik a sötét este az égről, az udvarra előbb, az ecetfák levelére, onnan a kifényesedett ásó és kapa nyelekre, úgy le a hideg fűre, hogy odaalvadjon reggelig. Amikor ez megtörtén akkor lehetett behúzni a nagyajtót.
És azért is furcsa, vagy lehet, hogy inkább törvényszerű, de Papp néni lelkét épp a böjti szelek fújták ki belőle, pedig ott lakott az a lélek benne egészen 87 esztendeig. Rendes temetése volt, családi kérésre zártkoporsós ravatalozással, mérsékelt sírórohamosztagokkal.
És Papp néniről nagyjából lehetett sejteni, hogy hol van, de olyankor meg az kezdte el érdekelni az embert, hogy amikor betették a nagyajtót kívülről a házán és kattant a tutolakat, hogy akkor mihez kezd magával az a sok minden, ami még van, ami még megmaradt és most már magára is van maradva. Mihez kezd például az az idő, ami a vályog falak mögött rekedt, és mostantól jó sokáig nem fogja belélegezni senki, örökösök hiányában. A házban bizonyosan olyan sötét lehetett, mint amit Papp néni is látott, utazva a nyirkos földbe a föld középpontja felé,  vaksötét.
Néhány hónap múlva, a Képzőművészeti Alapot reklámozó gyufásskatyulyából egy, a Beatles dobosára megtévesztésig hasonlító fapálcika mászott ki. Felmászott a polcra, ott megtetszett neki egy vímesdoboz, az érzéstől lángra lobbant, ugyanakkor megcsúszott a polcon, leesett onnan, egyenest bele a a petróleumlámbába. És lett világosság. Ha valaki bent lehetett volna abban a sötétségtől üres házban tisztán látta volna a kamra cirádás kilincsét, a méreteit tekintve eltúlzott kulcsot, a lábasokat, a csészéket, a sokol rádiót, az ultra kézmosót a lavór mellett, a nők lapja falinaptárat, a piros ceglédi kannákat, a fali áldás szövegét (az én uram csak a vizet issza, nem sírom a leányságom vissza), az asztal alatt kazlakban heverő szabadföldeket 4 esztendiziglen, a törött szemüvegeket, a valószerűtlenül virágmintás otthonkákat, az önkézzel pecsvörkölt kötényeket, a sparhelt zománcának lepattogzásait, a korlátján az utoljára használt törlőruhát, Papp Ignác bekeretezett fotóját, mellette, kicsit alatta és jobbra Erzsike elsőáldozása, fehér, függőnyszerű kesztyűben, és ott vagyok én is, igen én, a mindig norvégmintás, mindig bazsalygós, tervezetten született, erős akaratból tejfogú. Ami addig nem volt, most a fény - tessék - mindet visszahozta, mindez egy meggondolatlan, egy, a Beatles dobosára megtévesztésig hasonlító gyufaszál érzelmessége révén.
Aztán sokáig nem történt semmi, csak az üres ragyogás terpeszkedett a sötét helyén, nyomta szét a vályogfalakat, vagy elhevert a döngölt földpadlón. Nem tudni mi idő telt el, mert az ilyet nem lehet években mérni, a lassú csorgásra nincs szó, tízezermillibilliárdnyi kétszer is meggondolt sóhaj, annyi volt. Aztán a ház egyszer csak összedőlt. Állítólag, az utolsó napon, mozgolódás volt a kávéskészletek között, az egyik, csorbaszélű valahogy átmászott az asztalra és a következőeket mondta: én vagyok az út, az igazság és a csésze. És akkor egyszere minden összeomlott, ami addig a ház volt. Mondják, a fény vetette szét.
És most itt vagyok beékelődve, beleszorulva a jelenidőbe, úgy hogy féltemben még alanyt és állítmányt is elfelejtek egyeztetni, a vesszőhibák temérdeksége fölött szemet is hunyva. Itt állék tehát én, aki magam valék a jelen, csípőre teszem a kezem, állok a háznak hűlt helyén,valék oly mint egy szent tehén. Számban flegmaságot söndörgetek, jobb szegletből a bal szegletbe, bal szegletből a jobb szegletbe, jár a gyufaszál, cöccögögök és értek, krákogok , slejm, a sok kiköpött miértek, és mondom ,ha innen nézem már minden világos ebben a fényben. Ha meg onnan nézem, csak kosz vagyok, fénylek a vaksötétben.

Egyszer csak fogja magát és elmegy. Semmi módon nem lehet majd maradásra bírni, és ha így lesz, aztán majd nekem kell helyette is írni. Ismerem már, ő nem olyan fajta, mindig versenyzik valamivel, de nem megy el a rajtra. Fogni fogja magát, nem lesz erő mi vissza tartsa, igaz én majd nem is nagyon marasztalom, a hátát nézem majd, és ujjammal matatok az asztalon. Ráébred, hogy ő többé már nem önazonos énvelem, ő engem félreutánoz, míg én őt egyre rosszabbul mímelem. Eltűnik, akárha soha nem is lett volna, felváltva játszuk azt, hogy ő elefánt én bolha. E hangulatban telnek mostani napjaink, az enyém és az övé. Egyébként a közös napjaink is csak olyan formán közösek, hogy amire én tudom a választ azt ő soha nem kérdezné tőlem.
Elegünk lesz majd egyszer, talán májusban, de mindenhogyan csak önmagunkból, és én majd nem mehetek, és ő majd nem maradhat. De nem lesz  fájdalmas, mindez maga lesz az észrevétlen lágyság, könnyűség, akár az avaron lépés, homályos lesz ahogy egy lélegzetvétel lehet csak az, vagy mint vattacukrot fény felé tartani.
Egyszer elmegy, rajtam kívül majd senki sem veszi észre, hogy már nincsen, hogy eltűnt. Kiszökik, az ajtót se húzza be majd maga után, leakasztja a kabátját a fogasról, szegre akasztja a kulcsot, távozik innen, attól aki én vagyok, fogja magát, mondom, és elmegy az aki ezt itt most leírta.

Én az életem nagyobb hányadát a tévhitben szoktam tölteni. Akkor is amikor nem, nincsenek illúzióim. Illetve van az a tévhitem, hogy nincsenek illúzióim. A tévhit az még a rögeszménél is makacsabb, ugyanakkor csendes, szép a panoráma, magas a terméshozam és az évi középhőmérséklet, és külön jó, hogy mindez egészen barátságosan okkersárga, akár egy lyukas kétforintos. Mégis, inkább legyen tíz rögeszmém, mint fél tévhitem - a számszerűsítés szabaddá tesz. Egyszer volt, hogy folyamatosan - két évig egy huzamban - éltem a tévhitben, teljesen egyedül, én fizettem a rezsit is. A tévhitben az a legrosszabb, hogy még csak sejtése sincs az embernek arról, hogy a valósághoz képesti helyzete, a helyzetéhez képesti valósághoz stb..., és kovászszerűen siralmas. Így voltam én a bélással is, hogy a tévhitben dagonyáztam. A hosszan elnyúló tévhit az maradandó károkat okoz. Rosszabb az mint az életfogytig tartó albérlet. Amikor szűkebb környezetembe beszüremkedett a csöveskúltúra, nem az amit most hívnak annak, nem, akkor még nem voltak így direkt szociohajléktalanok. (Akkor még a Zalka Máté téren délutánsárgára voltak festve a házak és húsos muskátlik somolyogtak az ablakpárkányokon. Isten helyett emberarcú szocializmus nézett le ránk, bele egyenest a vasárnapi zománcozott levesetányérunkba, amiből ha elég fürgén lapátolt az ember, kishamar előtűnt az a végtelenül kedves életkép, egy kutyus és a kisfiú, ahogy baktatnak a mezőn, a háttérben lenyugvó és betegsárga nappal.)  Azidőben a csövességet választani lehetett, és szűk farmerben kellett tárolni, és illett alföldi papucsban befejeződni, mint életérzés. És akkor, pont akkor, amikor biztostűvel lehetett a szívre odaerősíteni a szabadságot, na akkor lett, pont akkor lett nekem egy tévhitem. De nem is hogy lett, én költöztem inkább hogy ő belé. Én bizony a bélásról azt se tudtam, hogy eszik e vagy isszák, és ne mentsen fel az se most, hogy süldő voltam. Az ember soha nem lehet annyira fiatal, mint amennyire hülye. És apának is kellett vinni, be a munkahelyre a hóvégi tojásosnokedlit, ecetes salátával, és alumínium éthordóban kellett mindezt, ellehetetlenítve az elvegyülést, ami koccan mindenegyes lépésnél, üvölti hogy étel van bennem és visznek, tart velem valaki, valahonnan valahová. Az észrevétlenség lehetetlen, hiába menne az ember lábujjhegyen, az különben is lassú, meghűl a nokedli, elfonnyad a saláta.
Olyankor az embert folyton észreveszik, olyankor az ember a puszta létezését is szégyelleni képes. A kollégium előtt ott állt a két csöves, a homlokukra az volt írva testszínű tintával, hogy nincsen apjuk, se anyjuk, és hogy náluk mindig két forint ez a dal, hogy melyik dal és miért pont annyiba arról én mit sem tudtam. És mellém álltak, de én valamiért azt éreztem, hogy körbevettek, hogy sarokba szorítottak és még azt is hallani véltem, hogy rezeg a kezemben az alumínium éthordó, és összekoccan az első emeleti saláta, a földszinti nokedlivel, és az is eszembe jutott, hogy az éthordó is csak egy ház a Zalka Máté térről, és én is az vagyok, egy ház, akkor épp sápsárga. És az egyik csöves, akinek egy kicsit nagyobb betűvel volt írva a homlokára mint a másiknak, az szólt hozzám, hogy adjak má' neki egy bélást, és én kétségbe voltam esve - és ezt azóta tudom, hogy a kétségbe esés, az a tévhitbe esés előszobája.
Még egyszer elismételte, hogy bélásra lenne szüksége, és a szemével a fekete kordnadrágom zsebére mutatott - jó nadrág volt, a Napsugár Áruházban vettük, Endre bácsi azt mondta amikor kijöttem a próbafülkéből, hogy rám öntötték, mindig és mindenre ezt mondta, akkor is amikor sílécet vásároltunk vagy szőnyeget, ilyen volt az Endre bácsi, mindent rám és ránk tudott önteni, és állandóan mosolygott a szeme, de észrevettem azt is, hogy a szeme fehérje már sárgul, és egészen addig sárgult, amíg el nem vitte a mája. Most a mosolygós szemek helyén iszap terpeszkedik és némi szénpor, hamár bányászváros. És akkor amikor már harmadszor mondta, hogy adjak má' egy bélást, akkor én a szememimet hunyorogtattam és nagyon erősen az Endre bácsira gondoltam, és azt vártam, hogy ott terem, és a két fiúnak is azt mondja majd amit nekem szokott. Hogy rájuk vagyok öntve. De akárhogy szorítottam össze a szemem, pedig én olyan erőst tudtam összeszorítani a szemem, hogy szinte fájt, az Endre bácsi mégsem jelent meg, valami különös oknál fogva nem.
A zsebembe nyúltam, és kotorásztam az aprók között, az első érme ami a hüvelyk és mutató ujjak közé került egy ötforintos volt. És akkor én azt odaadtam a két fiúnak, és azok megköszönték és eltűnt a homlokukról a testszínű tintával odaírt felirat, és én akkor, nem több, de egy pillanatig mindent értettem, csoda történt. Érdekes, hogy Papp nénivel is mindig ötforintost adtunk a templom melletti Szent Antalnak, a kis barlangjában, amit a Búzavirág MGTSZ kőműves brigádja képezett ki direkte neki, célzottan Szent Antalnak, nem az általában lévő Szent Antalnak, hanem a jászárokszállási szoborszentantalnak , ha hinni lehet a kis márványtáblának, ami a posta felőli oldalon van elhelyezve alumíniumból, az emberarcú szocializmus meg bevakolta önkezével kívülről és körbe. De Papp néni száját soha nem hagyta el olyan fonéma, hogy mi ugyan bélást vinnénk a Szent Antalnak.
Meg voltam győződve, hogy ezermillió év telt el, a nokedli megkövült, a salátából időközben kőolaj párolódott, pedig csak 2 perc volt. Bélásnyi idő. És azt is hittem, mivel a két fiúnak fülig ért a szája, hogy én adtam a legjobb bélást egész életükben, hogy így, ilyen megegendően és elegánsan még nem kaptak ötforintot soha senkitől. És két év múlva, egy testnevelés utáni öltözés alkalmával költözött ki belőlem a tévhit, az a tévhit, amibe én költöztem bele, amikor is közröhej tárgyává váltam, egy ötforintos lebélásozásának apropóján. Azóta nem adok pénzt már senkinek sem, különösen annak nem aki kér. Az a tévhitem, hogy majd jön más és úgyis ad. Valamit, amiről azt hiszi egy másik valaki, hogy bélás.

Felvettek a Halott Fiúk Kórusába. Oda olyanok mehetnek akiknek abszolút a halásuk és a következő életükben jegesmedvék szeretnének lenni. Ez azért fontos, mert nincs fűtés a próbateremben, -36 fok van, és hát az egy olyan kritikus hőmérséklet, mert ha +36 fokban nem ápolja az anyja az adott illetőt, akkor mínuszban meg zicher , hogy pláne nem. Huszonegyen maradtunk végül, voltak mindenféle vizsgálatok,tesztek. Egy csomóan elvéreztek a halallergia vizsgálaton. Sokaknak lett kiütésük a hidrogénes szaunától, ami a karmikus fehéredésünket hivatott előmozdítani. Van két jégretek is a csoportban, ők felmentést kaptak a negatív szolárium alól, mindegy, ők majd az elevenszülés órán fognak szopni. Aztán van a talp edzés, nagyon durva salakon kell körbe menni, esetenként szökellni, közben pedig azt éneklni, hogy ha egyszer sok pénzem lesz, és fél hangonként feltranszponálni, állítólag az segít. Táplálkozástanon brókereket marcangolunk szanaszét, ez a kedvenc órám. Az egészben az a legjobb, hogy most így lassan összeszarja magát a klíma, és mi jegesmedvék megmenekülünk, mert az északi sark elolvad és elkezd csorogni lefele, az egyenlítő fele de hát a déli az ugyan hova csorogna, az nem tud le, mert annél már nincs lejjebb. Ki a világba, bele, oda fogunk mi jegesmedvék a délisarkkal csorogni, egyenest a világba. Meg fogunk menekülni, és akkor a Halott Fiúk Kórusa el fogja énekelni a hogyha egyszer sok pénzem lesz-t.

Izgulok hát. Hogy a pokolba ne izgulnék. Végül is ez a második napom itt. Amikor napközis lettem, akkor is izgultam a második napon, kezdtem kiismerni a Major Bea árnyoldalait, jelentősebb bőrhibáit, a körme alatt a sötétedő piszkot, kétkedni kezdtem, hogy a töredékét árulja el annak csak ami van, hogy a koszlottabb mosdót mutatta meg nekem - van egy másik mosdó, egy sokkalta tisztább, ahova ők járnak amikor én nem figyelek, és Brünyi tanár úrról sem az igazat mondja, túl elnagyolja a jellemrajzát, bírálatai sokszor megalapozatlanok. Ez a második napom itt. Kezdem unni. Kiismerni és attól koldulni. A szárnyas puttók letapodják az új cipőmet a piros hetesen amikor megyünk a Hozsana Minisztériumba. Nem hittem, hogy ilyen hamar kiigazodok, mert én mindig is béna volta a kiigazodásban, de azt hiszem ma már jobban érdekel, hogy mi van a pokolban. Ott nem lehetne mondani, hogy várakozásaim túlzóak lennének, sőt, ott azt hiszem semmire nem számítanék, pedig az a legnehezebb, a semmire sem számítás. Aggaszt azonban az, hogy tart e már ott a tudomány, hogy gyehennatűrő számítógépeket kreált volna. Mert a pokol is csak olyan formán érdekel, hogy meg tudjam írni, mennyire féltem az első vagy második nap, szóval az, hogy egyáltalán voltak e nekem napjaim. Az élettel is ez volt a bajom, hogy minden nap első - így minden nap félelemmel teli, nehéz így bármit is pozícionálni. Vagy fogja az ember magát és megteszi a félelmet központi égitestnek, és onnantól már ahhoz képest van a miheztartás. Ez a második napom itt, és félek, félek attól, hogy ilyen hamar világossá vált az, hogy nem ide tartozom. Nincsen rám való szárny a Lucifer Öltönyházban, lötyög rajtam a glória. A trombitatanár is azt mondta a hallásom botrányos, a lovastréner szerint legfeljebb a hátra fele nyilazást tudom megtanulni, azt is közepesen, szóval apokalipszisre is alkalmatlan vagyok, jobb esetben beleférhet egy honfoglalás. Ez a második napom, már hogy a mennyországba ne félnék, mindig kiderül, hogy nem ott kellene lennem ahol éppen vagyok. Még a világvége projekthez sem tudok hozzájárulni tisztességesen, képességeim olyan botrányosak. Nincs nekem itt perspektíva, szar, hogy ez a túlvilág is ilyen közönségesen kétpólusú, és az is rossz, hogy erre ilyen hamar rá kellett jönnöm. Most a Credo tévé telefonos vetélkedőjét hívom egész álló nap, hátha össze jön a főnyeremény, egy Jerikói álomutazás. A múlt héten már megnyertem a hét csapásból egyet, a sáskásat.

Báro von Kétélet. A neve nem véletlenszerűség, az egyetlen valaha volt ember akinek két életet adott akinek ez a dolga. Mivel egyedül volt, fogalma sem lehetett, hogy a két élettel hogyan kell sáfárkodni. Na most egy valamit tisztázni kell. Van az a két élet, ami egymás után van, ilyenről is csak egyről tudhatunk, bizonyos Krisztus kapcsán, neki úgy ahogy, lehet mondani bejött, merchandise, miegymás. Báro von Kétéletnek azonban egyidejűleg volt az ő két élete, ezért aztán semmiféle tapasztalat nem állt a rendelkezésére, merrehányméterileg, pedig régtől tudta, vagyis inkább sejtette, hogy valami rejlik benne, ezért aztán járt is keresztrefeszítés klubokba edzeni, de mint utólag kiderült mindhiába, haszontalan tapasztalatokat rakott kazlakba csak. Báro von Kétélet nem tudta hogyan kell kétéltűnek lenni, bár a kopoltyúja is elég markánsan fejlődött, de a víziszony az csak nem akart múlni. A víz az a káosz, és Báro von Kétélet nem bírta elviselni a káoszt. Ő a káoszt csak megteremteni tudta. Bizonyosan ezért nem tudta hogyan kell azt, hogy kétélni. Mert egy normális kétéltű ha egyik életében teszem azt, szereti a harangzúgást, a másik életében érdemes minimum ateistának lennie, mert a két élet úgy lehet csak teljes. Persze Báro von Kétélet mindkét életében ugyanazt szerette, az utolsó szögig, a harangzúgást is, addig a percig amíg nem érte verték félre, bizonyos vízbefúlásból kifolyólag, kopoltyútrombozist követően. Báro von Kétélet gyakorlatilag annyira nem tudott kétéltű lenni, hogy egy nyom maradt csak utána. A vizakártya, csak az.

Olimpiai kifogástár:

A kínai asztaliteniszezők egy hagyományos ütőre megtévesztésig hasonlító 47 cm átmérőjű wokkal játszottak.

A női vizilabdázók medencéjébe Han Juan Phong szabotőr calgon adalékot öntött.

Phelps valójában egy delfin, a speedo készített számára speciális emberbőr ruhát.

Az magyar atléták cipőtalpának anyaga megegyezett a pálya borításával, ezért interferáltak.

A magyar olimpiai bizottság a jövőben kérelmezni fogja, hogy az öttusa lovas száma mellé vegyék fel a hátrafele nyilazást hatodik tusának.

Több politikussal jobb eredményt érhettünk volna el.

reggel felveszem, este ledobom,
a hiányát nehéz csak szokni,
hetekre eltűnik, semmi nyom,
de hát ettől titok a zokni.

Reményvarasd. Ez már már felszólító mód, pedig csak egy helységnév, éppenhogy az Óperencián innen, de még innen. Ez később még fontos lehet. Mindenki hentes. Május másodikán a bérből és nyesedékből élők szakszervezete zárszámad, oszt és szoroz, avanzsál, bazsevál, sör és virsli. Ilyenkor Popincsák Zoárd, okleves mészáros mond beszédet, a neje, Eleonóra az első sorban sóhajtozik. Unja már az urát, ezt a Zoárdot, ezt az túlságosan is árnyalt mészárost, aki ilyenkor, ahogy ő mondja: böllérre ereszti a szót, bele a pacalszagú koradélutánba, annak is a közepébe, és volt már úgy, hogy beletalált. Mint egyszer, amikor azt állította a laskadt tömegnek, hogy ne bízzák el magukat, mert az, ami van, az sokkal inkább nincsen, mint az, amiről meggyőződésük okán azt hiszik, hogy nem létezik. Vagy azt, hogy az élet egy hurkatöltő, sose lehet tudni, hogy mi jön ki belőle. De azt is sokáig emlegette a falu népe, hogy: azt amit nem tudunk, azt nagyon tudni sem érdemes.
Popincsák Zoárd amikor lejött a pulpitusról, odament a deszkakerítéshez, a gurítós kuglipálya mellé, és neki dörgölte az oldalát, majd eldőlt egy pocsolyában. Eleonóra ilyenkor felemelte nedves, reves orrát, és valami olyat röfögött neki, meg vagyunk mi itt egytől egyig hasonulva.
De nem figyelt már ilyenkor senki rá, jött az esti mulatság, az egész falu ütötte bottal Fanyar János, néhai szb titkár lábnyomát. Volt már úgy, hogy eltalálták. Reményvarasd, innen elmenni, ide érkezni: nem érdemes. Az Óperencián éppenhogy innen, és nagyon közel a valósághoz. Ahhoz, ami nem létezik.

Két hete hagyott minket cserben,a gaz wc-tartály. (megjegyzem a fűtés kazánja se jó, csak az nem aktuális, ezért az a post a fagy beáltával lesz esedékes) Benne hagyott minket a szarban. Először ahogy szokta, csak csepegéssel kezdett. Ekkor körbebandázsoltam sok méter műanyag szigetelő basszal. Mert én ilyen vagyok, holott ragszalaggal ringatok, holott csobogással, aztán a derű meg sehol. Aztán a beavatkozásom után, de inkább kövekezményeként egyre jobban kezdett el csepegni, ekkor nyomtam oda neki az ő folyásához úgy 70 deka szilikont, ezt a pisztolyos fajtát. Aztán már két helyről folyt, ha kétezer évvel ezelőtt művelem mindezt, az ziher hogy már benne vagyok a bibliában és a hittanos gyerekek álmukból felkelve is, hogy Fajanszikus Szentsebtolvaj, meg a járulékos, hogy én a wc-t is könnyekig hatottam. Kettáválasztottam a szent wc-tartályt.
ÉS én nagyon jól tudtam, hogy nem vagyok az a barkácsmókus, vagy hód típus, de vesztemre kihaltak a mammutok, s velük az a játéktér, ahol a férfiember még kapott esélyt arra, hogy bizonyíthassa, azért még ér valamit, mondjuk ha máshogy nem, mint mammut eleség.
Aztán meg lett mondva nekem, hogy nehogy típusidegen tartályt vásároljak, mert az ide nekünk nem jó. Csak a Dömötör energiatakarékostalan, az megy oda fel, hogy a rosszseb megeszi, mint felfogató lik fesztávolság és más egyéb dimenzionális jellegekből kifolyólag. De nem, nekem az nem jó, én nem tudom elképzelni hogy egy Dömötör legyen a fejem fölött az ihletett percekben, kalandvágyból elhoztam a Higienia de Luxe-ot, mert hatökör vagyok, nem ám a Dömötört, azé mert én vagyok a honi szaniterbetyár, az innovatív. Pénz, paripa, semmi se jó. Most van az, hogy Mobil és Manuál Dömötör, szép sárga és kerek, 10 liter űrtartalom, állítható sugárerőséggel. Régen mondjuk lavórnak mondtuk, nem nagy ügy, már kezdem megszokni a rituálét,a sliccgombolás elé iktatott vízelkőkészítést. Onnatól minden dogmatikusan ugyanaz. De így is lehet élni. Árnyéklét.

Egyszer bolt, cekker volt
a kezében lángolt kolb
- ász ez a lépcsőház.

Néni, ki nem köszön
nincs száján semmi zön
gétlen és zöngés sem.

Félve gondol olyat az ember, különösen ha a Fáradtházi Szabadstrand nyugalmazott úszómestere, hogy a víz alatt mégis valahogy jobb. Látott ő már fuldoklást, ilyet is, olyat is. Vízihullát is számtalanszor, amikor a lélek felfúvódik, beledagad a testbe, mint egy vattapamacs. Mégiscsak félve gondol, de gondol az ember ilyet, hogy a víz alatt. Mert a vízen, a vízben lenni, kidugva a szájat, levegőért kapkodva, lent meg megy a kapálózás, az inak feszülése, na annál semmi sem rosszabb. Az, hogy az egésznek a lényege fedve marad. Fejjel lefelé kellene fuldokolnia minden embernek, ez szent meggyőződése volt. A lélek elesége elvégre a heroikum. A kert végébe vitte a a bádogkádat is, amint elhullajtotta az első leveleket az ősz, a nagy diófa alá, hogy hulljon bele a levél, annyira nem tudott ő már a vízre nézni, mert ő a vízből már csak a felszínt tudta észrevenni. Márpedig a felszín az mindig is a fuldoklásé, az a fuldoklás helye - és félve gondol az ember olyat, hogy akkor már tényleg jobb a víz alatt. A víz alatt, ott már minden igaz, oxigénszegény lanyhaság, partszakadás, langyderű, fulladás, de nem fuldoklás. Ilyeneket gondolt magában, igaz, félve csak, Vágylaki Oszkár nyugalmazott úszómester estelente. Faltól falig ért olyankor a szobájában az élet, ilyenkror megesett gyakran, hogy jelenése is volt ilyenkor. Egy speedo nadrágos, kívülről polgármesternek látszó nagy bajuszú embert látott. Bort ivott, de arra nem figyelt soha, hogy mit prédikál.

Megfigyelted már? Itt mindenki legenda akar lenni. Ez egy ilyen legenda ország. Beszarás, mi? Ki érti ezt? Legenda, ezt majszolja egész nap a lelke mindnek, hogy neki legendának kell lennie. A legendaság meg azt jelenti, hogy kívülállás, talán felülemelkedés is. De ha megkérdezed ám, hogy ugyan miért akar legenda lenni, úgyis csak az derül ki, hogy mert akar. És akarni kell, és ha már van ez a kényszer, hogy annak aki lélegzik, és tapossa a földet, annak mindnek akarnia kell. És ez egy nagyon súlyos kényszer. Ez a beszarás mukikám - érted te ezt? Az abbéli akaratával, mármint hogy ő legenda akar lenni, csak a könnyűséget akarja elnyújtani, elodázni, a figyelmet arról, hogy amíg van, létezik, lélegzik és pacalpörköltet eszik, vagy ül egy lépcsőn, addig mindvégi akarnia kell. Az akaratának az irányával födi be az akarata tárgyát. Érted te ezt? Én meg cipész vagyok bazmeg. Ott vagyok hol hagyva, hol felejtve a kaptafánál, és nem is akarok legenda lenni. Semmi nem kényszerít rá, mert én nem akarok. Ami persze lehetetlen, mert nem akarni is csak úgy lehet, hogy azt kell akarni, hogy ne akarjak. Itt vagyok hagyva, felejtve a kaptafánál. Érted te ezt mukikám, ez egy ilyen. Ez egy legenda ország. Jó, ha mindegyik tízezrediknek sikerül ez a legendaság, és tényleg jó, mert a legenda az már semminek sem a része, az kívül van. A legenda az nem szemlél, az már kész van és szemlélni lehet, másra se jó. És érted, mukikám, ha mindenki legenda lenne, tökre nem lenne értelme az egésznek, mert lenne egy valag, egy rahedli legenda, akit szemlélni kell, de nincs, aki szemlélje. Legfeljebb csak én, aki itt vagyok maradva a kaptafánál, meg te, akinek mondom, és mivel mondhatom, abból nyilván kiviláglik, hogy még te sem vagy legenda. Viszont, ha már te is az leszel, akkor itt fogok ülni egyedül és beszélni fogok a kaptafámmal, rólatok, ti összes legendák.

Vasút utca 44/1

Kovácsék. Négyen vannak, az asszonyt Margitnak hívják, tengerimalacra emlékeztet, emiatt rendszeresen köszönök neki, jó előre és hangosan. A férj maga aKovács, bányász, mint itt majd mindenki. A nagyobbik fiuk Sanyi, Zenit fényképezőgépe van, állandóan vörhenyes a feje.

Vasút utca 44/2

Szabóék. Az asszony egy Almodovar filmből bújt elő, a sarka erősen töredezett, barna fröccsöntött papucsban jár mindig. A férje, Lajos bányász, fejéről sose múlik el a barna svájci sapka, Csepel kerékpárral közlekedik, azzal hordja a tüzifát. A fiukat Öcsinek szólítják, neki van először tikitakija az utcában, szilánkosra is töri vele a csuklóját. Közepesen futballozik, ezért aztán többnyire kapus.

Vasút utca 44/3

Lunáné. Magára nagy figyelmet fordító ötvenes, széles káromkodás-repertoárral, és gyakori hajfestéssel. Esténként jön rá a hoppá, akkor random módon kurvaanyázik az cserebogaras nyárestébe, a pontos címzett kilétét dramatikai okokból félhomályban hagyva, ezért mindenki utálja.
Zsuzsának, a lányának akkor lábkörme van, mint egy gombfocijátékos, tulipirosra vagy bordóra festi. Jelentős pajeszt visel, ha tollaslabdázok, az ivarérett férfiak leülnek a házuk elé.

Vasút utca 44/4

Kerekes Ferenc. Kerekes bácsi, a nyugdíjas bányász, akit sose lehet anélkül látni, hogy ne tolná a talicskáját. Szélsőséges esetekben ágyneműt is szállított vele. Utolsó éveiben teljesen elhülyült, szellemekkel, démonokkal küzdött, erős szagaura vette körül. Sose látogatta meg senki. Egyszer anya megvett tőle hóvégén egy üvegpoharat, kegyelemből.

Vasút utca 44/5

Csík Jancsi. Bányász, trapéznadrágos félmondén. Borzasztó nylon ingjein a világ flórája szerepelt. Volt egy anyajegy az arcán, olyami, amiből később ez a Crawford lány végül is védjegy lett. Csík Jancsi rosszkor született, mert ebből az anyajegyből csak annyit profitált, hogy három műszakba járt a bányába le. Beszédes volt, a szavak által keltett légáramban lehetett némi kocsis irmát mint illatanyagot észlelni. És mindez összekeveredett a Barbon termékek átható illatával.
Vidám volt, egészen addig, míg nem jött az a bizonyos sújtólég. Most ott van a neve egy márványtáblán.

Vasút utca 45/3 (az átellen, ahonnan mindez látszik)

Ismeretlen eredetű fiatal pár. A férj rendőr, az asszony háztartásbeli, gyesen van, az évben vezették be az ilyesfajta ingyenélést, ők meg kapva  kaptak. A gyerekük haja éppen szőkéből barnába fordul, de már jellegzetes menzamosolya van. Tévégyerek, úgy hívják maguk között. A horizont tévé öt perc, amíg bemelegszik, 7.25-kor be kell kapcsolni a készüléket, és van hogy így is lemarad a legizgalmasabbról, a maci gurgulázásáról. Van egy hülye lámpa a falon, azt utánozza, hogy egy gyertya, vibrál, villog és izzik, de csak démonokat rajzol a falra.
A hátsó ablakon a disznóólak látszanak, Csöpi és Bobi kutya nyaranta aláástak az egész kócerájnak, és ott sziesztáztak.

Így telnek a nyarak.

A hodályban van mozgólépcső, tisztaság és fegyelem. A járdára nyilak vannak felfestve eltévedés ellen, és mindenki tegez. Úgy kell csinálni, hogy elébb felfedezzük az igényeinket, aztán pedig fedezzük őket. Eltéveszthetetlenül egyszerű. Mert csöpög, elereszt, meghasad, leválik, elvásik, és ők a hodályban ezt jól tudják. Ezért élnek, lesik azt, hogy valami megpocsékolódik, és szélesre tárják a bejárati ajtót, az egerek meg mennek be. Minden olyan tökéletes, tüchtig kis ajursvédikus szükségletwellness, és van hányinger is részemről, épp úgy, mint ott, a másholban, ahol még hátrafele mutatnak a nyilak, az irány meg többnyire úgyis mindegy. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van a jövő, és a múlt, és ezek ketten olyanok, mint egyazon satu két pofája, és mindig szorítanak egyetlen pillanatot, olyan gyorsan, hogy azt elme nem követheti. Pedig egyszer ki kellene merevíteni egy pillanatot, amikor oda van a két satupofa közébe beszorulva. És fogni és megjavítani, ha romlott, és nem rohanni a hodályba. Sajtból van a hodály. Szeretnek ott az egerek. Most pedig énekeljük el a vállalati himnuszt, közben multitaskingoljanak, nem utána. Alatta.

Kereső kifejezések // 2008. 27. hét - dadapost

Egérrel álmodni szabadság, gépreményű legyeknek stop, most kiteszem a szarul vagyok megállító táblát, egy merő türk íz a gyrosom. Szőrős pina, nagyon közelről, lógó körmök, alkohol és cigi, némi születési májfolt. Margit kőbe vésve, vektor wartburgokban ülnek gondnokok Aszódon. Kant kezében megáll a kubikustalicska, lábai előtt hotplate alkatrészek, sörös kupakok. Lágy szájpadlás tumor, firhang mögötti fecergés a kapualjban. Felhőgalamb, rózsaszín felkiáltójelek, 30 évesnek lenni gardrob, de több mint szárazkenyér. Egérrel álmodni fáj a tarkóm fölött az ég.

Néha azt érzem, túl jó a szívem, hogy olyan túlzóan lojális vagyok ezzel a sok undorító urbánköcsöggel, ezzel a rengeteg gyökértelen véggyökérrel. És amikor ezt én így észreveszem, akkor elkezdem végletesen utálni őket, még a szájam is habzani kezd, fékezetten, de habzani.
Ettől aztán mindig ki van ficamodva a lelki békém.

Valahogy kedvelem a görögöket. Lehet, hogy ennek nincsenek is kulturális vonatkozásai, hogy tényleg csak a dinnye miatt, a nyári evések mián, amikor folyik le a mellgödörbe az az édes megragadás. A régi görögök is kedvelendők, és az újak is azok. Bár ezek a régiek olyan sokat foglalkoztak a lélellekel, lékelgették, kóstolgatták, aztán nemigen jutottak semmire. Az meg egyenesen botrányos tévedés, hogy a lélek az úgy eleve van, és mint egy kabát, ráterül a hús, befedi, ápol és eltakar. Éppen fordítva van. Eleinte csak a hús van, vér, inak, hám és kötőszövet, kelletlen test van, nyirokcsomók és erek, amiben folyik a megmaradás. A lélek az csak később van, neki későbben van az ő jövetele, de ideje van. Én például emlékszem arra, hogy mikortól van az enyém. Az én lelkem a Fővárosi Vidámparkban nőtt ki, egy nagy, alvó, betonból készült óriás előtt, két falat molnárkalács lenyelése között, fojtó nyárvégben. A lélek ott fakadta a rügyet. Az óriásnak - aki egyébként aludt, betontarka réten, betonvirágok között - mozgott a hasa, látszott rajta az elevenség, a hús, a lélegzet, a nagy betontüdő, szívta be a sok betonlevegőt, és fújta ki a betonszénmonoxidot. És akkor nekem kinőtt a lelkem, de nem tudtam, hogy mi az, ami kinőtt, csak valahogy este a vonaton sokkalta nehezebb volt már minden mozdulat, szokniuk kellett az inaknak minden mozdulatot, a nehézkedést, az elnehezedést. A lélek kezdetben kék volt, és molnárkalács illatú, tapintása kettős, mint a vattacukoré, elsőre selymes, aztán csak ragacsos. Minden apró dologra emlékszem, arra az időre, amikor kinőtt, és azóta is lóg rajtam, itt fityeg most is. Arra kevésbé emlékszem, hogy mikor lyukadt először ki, és kellett elvinnem szervízbe, aztán hogy penészes lett, és összeaszott.
Néha el kellene menni a Fővárosi Vidámparkba, adni neki megint molnárkalácsot, hogy hízzon, hogy ne csak nagyobb legyen, mint a betonóriás lélegzete, hanem legyen térfogata is, akkora, hogy aztán már mozdulni se tudjak miatta.

Élet van egysíkú, van kétsíkú, van négysíkú, sőt több. Ma már odáig merészkedtem, hogy nem a szokásos útvonalon közlekedtem a gyár és az otthont jelentő b-pont közti bermuda kétszögben. Így mentem magamnak az élményszámba. Néha felnéztem az égre, hogy nincs-e valami ufo rablóbanda, de ezzel, hogy így szét lett blaszfémiázva a klíma, már arra se sok esély van, hogy ezek ide avászkodnának, ilyen-olyan természettudományos megfigyelés, mintavételezés ürügyén. Megfájdul a szemem, ha ökológiai lábnyomot látok lépésben araszolni a négysávos utakon, nem is patakokban, de tömött sorokban folyik olyankor a homlokomról a sós bele a szemembe. Aztán az arcomra repül egy katicabogár, és magamban elkezdem énekelni neki, hogy sóskútba teszlek baszki, ez nem tréfa dolog, itt vidámkodsz, pöttyösködsz, mórikálod magam az arcomon, aztán néznéd már meg, hogy milyen apokaliptikusan vagyunk mi most itt. Hurut vagyunk, meg lepedék ezen a valamin, őserőn, vagy minek nevezzem. Érted-e, te katica? - ezt mondom neki. Aztán letessékelem az arcomról, előbb az ujjamra, aztán le a földre, és nem azért, hogy egy külsejét tekintve 110 kg karizmát magán hordó háziasszony, uszkve 4 bevásárló szatyorral átgázoljon rajta, de aztán meg mégis.

És akkor egyszercsak belelógott a kezem a tejjel és mézzel folyó eldorádóba. És hol az eldorádó győzött, hol én kaptam ki belőle a kezemet. És e pillanatban jelent meg a maga orgánumában a damilhangú énekesnő, elénekelte a dalát medvéről és majomról, a köztesről, amit én már nem igazán értettem, valamint kiderült rólam, hogy nekem ennyi pólóm, mint amennyi most van, az életbe még sose, úgy értve, idáig összesen se, és hogy ezt én felfoghatom tejjel, aktívszemcsével folyó akárminek is. Arról is esett szó, hogy itt és valahol távol, születhetnek egy napon, de különböző emberek, és hogy koncertjegyeket idejekorán kell vásárolni az arra érdemteleneknek. És most valahogy a lábam is kevésbé izzad, köszönöm néked, hidegfront, de ezt is inkább gondoltam, mintsem mondtam. Sokszorosan illetve nem is annyira gondoltam, mint amennyire érezni se akartam.

Egyszer volt egy olyan, hogy a hangyának tele lett a töke. És ez tényleg csak egyszer esett meg. Ment dirrel-dúrral morfondír a két kis csáp között, hogy kellene hegedűre gyűjteni. És végül is el lett határozva, ki lett számítva, túl is lett lihegve. A hangya póza, amikőr ő valamit elhatároz, az a  hanyatt fekvés, és nem öncélból ám, hanem akkor rá lehet fogni a kék égre, hogy az nem egyéb mint egy szőnyeg, a felhők porcicák, és ő meg alatta szövi a terveket. Nem a világmegváltóakat, hanem csak úgy a hegedűvel kapcsolatosakat. A hegedűlés leképez, oda és vissza van minden, a vonónak szokott rendje van a húron, plusz még a biztonságérzet, az. Na de a hangya nem hegedűlni akart a hegedűvel, nem akarta ő senkinek se elhúzni  a nótáját, még mocskos buzizni se járt ki a melegfesztiválokra, a tévészékházat is egyszer látta csak, egy osztálykirándulás révén. Legyet is ott látott először és majdnem ájulattal rontott rá a látvány. A hegedű az lett volna az alfa, hogy sose húz rajta egyet se a vonóval, de ugyanakkor tudná, hogy bármikor megtehetné. Egy ilyen frusztrált bojba, mint az övé, sok hangyának kellene hegedű. Kellene egy Nemzeti Hangyahegedű Kuratórium, ez lenne a HNK, egy elhízott tücsök lenne az elnöke, baromi elegánsan öltözködne és golyóálló hangyaaudival közlekedne. A hozzájuk befutó kérvények alapján bírálnák el, hogy ki tart már ott, amikor csak a hegedű segít. És akkor kiutalnák neki, és az húzná a nótát, oda és vissza, ismételne mindenki, mert az ismétlés a hangyatudásnak az anyja és omegája. És lenne egy leányvállalatuk, vagy leányszervezetük, ők pedig azokkal törődnének akik a füldugóra szavaznak. Az alapanyagot a tücsök ólombányája biztosítaná, minek előtte megnyerte volna a tendert. A tücsöknek tender sok dolga volna, egy csomó fellebbezést kellene benyújtania, kabócákal, csíkokkal, lárvákkal és álcákkal egyeztetnie. A hangyának egyszer tényleg annyira tele lett a töke, hogy már a zene sem érdekelte. Pókhálós lett a winampja is.

Nárcisz görnyed a patak parton,
a háttérben parázslik az alkony,
lenéz az ifjú és szédület
mosolyog rá egy szép ülep,
a víztükröt széttöri egy pardon.

Hát pont akkor értünk a temetőkapuba, amikor elkezdték a holtak a legjobb játékukat, a feltámadósdit. A kapu felett, pedig rendesen ahogy kell, félkörívesen : Feltámadunk, mohával borítva, hátam mögött észak élet. Elsőnek Veron néném felett nyílt meg a sír, nagy ólmos lassúsággal, fél kézzel húzta fel magát, mert a kezében még ott volt az 1977-es 32. heti rtv újság, persze a hétfőnél, amikor az embernek egyebe sem volt, mint hogy bánatosan nézze azt ahogy táncol a petróleumlámpa fénye a tapasztott falon. Mögötte rögtön lánya, akit Alíznak hívott a falu, noha Mária állt a keresztlevelében, az idő jól leette róla a rúzst, a húst és meglehetős átnyirkosodott rajt a részvétmintás nylon otthonka is. Az ismeretlen katona sírjánál meghajtották a fejüket, mert akkor már az ismeretlen katona is túl volt a feltámadásnak azon részén, amikor a testet öltés fázisa után visszaaplikálta az aranyozott vöröscsillagot az obeliszkre. Füleki bácsi, mint mindig, a vállán kaszával jelent meg a ravatal előtt, nem a halálból kapta, saját, mint ahogy a kaszakő is, a nagyapja adta neki 1912-ben. Azt mondja, azt, hogy 1912, azt már ő se nagyon tudja elképzelni. Kicsit alacsonyabb mint szokott, amikor hozzám beszél fel tartja a fejét, hunyorogtatja a szemgödreit. Azt mondja, jó nagy lettem, és hogy kicsi voltam, és sehol jobb, se ott ahol ők, se itt ahol én, de ha őt kérdezem, legalább az enyém, ha langa is, de lét.
Aztán elmegy, a nagyanyja sírját felverte a gaz, most hogy így kihalt a pereputty elég ordenárén néz ki a családi sírhely, pedig bizonyosak voltak benne, hogy jó ötlet a munkásőr pantheon mellett megváltani a nyughelyet. Aztán a Tőzsér jön, rajta a békatalp, őt is valamikor 80-ban fullasztotta pocsékolta a medence aljára a termál, nem sok szenvedés, el ne higgyem - mondja - és mindvégig meleg van, olyan az is csak mint az anyja hasában, csak minden visszafele. A Fartali is megjelenik, csupa zöld még mindig, felfúvodva, megmérgezte az asszonya, egy szerb mozdonyvezető miatt. Nagy termetű asszony volt, a szerb meg nagytermészetű, szerette a nagy dolgokat, nehéz súlyokat, mázsás dolgokat mozgatni, együtt vannak eltemetve, most őket mozgatják a mázsák, tektonikailag. Aztán a megtébolyult énektanárnő, a hangvilla alakú sírkő mögül heherész, hogy az igazgató úr, így meg úgy, és hogy felesége volt, aztán az is neki ment a sajónak, vagy már nem is emlékszik minek, emez meg lugot ivott, abszolút hallás ide vagy oda. A hamvasztottak ebből mit sem vesznek észre, ők isapor halmazállapotban kihulltanak az öröklétből. És az élők kapujára is kellene egy biztató felirat, de hát mi lehetne az?

Csak az van amit elgondolok. Csak az van amit elképzelek. Csak az vagyok aminek
elgondolom magam, csak annak az elképzeltnek vagyok akinek elképzelem. Csak az
vagyok aminek elképzeltetek, csak az lettem aminek titeket képzeltelek. Csak az
vagyok amit megértek magamból, csak az lettem amit felejteni akartam belőletek.
Csak az voltam amik ti is voltatok, csak az leszek amik ti sose lehettetek. Csak
azok vagytok, aki én sose lehettem, csak azok vagyunk amit megértettünk magainkból.
Csak az vagyok ami lehettem, csak azok leszünk, amik még sose voltunk. Van
lakcímünk, kulcscsomónk és sorsunk.Csak az lehetek ami voltam, csak az lehettem
ami vagyok. Csak azt akartam, amit akarhattam, csak attól félhettem amitől
féltem. Csak azt hagytam félbe, ami széttört volna úgyis, csak az fejeztem be,
ami be volt fejezve már. Csak azt hittem, amiben nem lehetett hinni, csak az
voltam, akinek nem lehetett lennem.Csak az vagyok amit tapasztalok, csak az
leszek amit neheztelek, csak annak látszom, aminek látni akarsz, csak arra
figyelsz amire figyeltetek. Csak az vagyok ami nem vagyok, újabban már a napon
is hervadok. Csak úgy vagyok az, ahogy ti is mind hervadtak, és nincsen kibúvó,
feltámadás, mesebeszéd, egérút az, hogy harmadnap.

Nem tudom elképzelni róla, hogy az egész élete annak a várakozásnak a jegyében telt el, hogy lesz majd egy ötlete, ami élethosszig kitart. Nem nagy ötlet, kicsi, de amiből el lehet lenni egy életen át. Olyan kis ötletre gondolok csak, mint májküldzsekszon orra, vagy koósjános kislánya a zongoránál, a fehérnél, kiszeltünde bugyigyűjteménye, tornóczky anita akkoreztmosthogyanja, győzike zebracsíkjai.Egy kis apróság, ami kizökkent, és már soha nem enged vissza a rendes, a köztiszteleti vagy közutálati profitban szegény régi kerékvágásba. De Gomez szerintem soha nem várt semmilyen ötletet jönni, és valahogy ő se ment túl közel az ötlet felé. Élt és él, ahogy lehet. Nincsenek álmatlan éjszakái, nincsenek világot megrengető elképzelései. Rövid kis sétái vannak, a nonstop kisboltig meg vissza. És mintha ő nem is akarná már azt az ötletet annyira, a szeme körül, a szemhéján, borsszemnyi kis vadhúsok nőnek, nehezítendő a látást. Gomeznek mindene nő egyébként bele a világba, ezt választotta ő, a türemkedést, a belelógást abba, amibe még eddig nem lógott bele. A nagylábujján a körmök már rég kihasították a posztómamuszt, balon, jobbon egyaránt, és vágják szét a szövetet, mint valami organikus konzervnyitó. A lábi mutatóujjánál is számottevő kopás észlelhető. Gomez rendszertanilag házfelügyelő, de házmesternek vagy közös képviselőnek mondható. Jellegzetesen jár, totyog inkább, az ember keresné a hátában a lemezjátékok méretarányosan felnagyított felhúzó kulcsát, hasztalan. Gomezen az látszik mindig, hogy dolga van, és ezért folyton megy, halad, intézkedik, de ugyanakkor az is látszik, hogy magáról a dologról nem sok fogalma van. És olyankor leül egy padra, a szájába gyufaszálat tesz, és félvitálisan cöccög, meg nézi a nőket, a nyári ruha alatti sejtelmeket, cöccög, mert ugye a vadhús a szemén az nem tréfa dolog, az kitakar, míg ő nem tudja, mit akar. Nagyokat ásít közben, mint aki már tényleg unja ezt, ezt az örökös várakozást legbelül, hogy hátha, hogy valahogy, hogy nem tudni, hogyan, de lesz egy nyári ruha, ami szembe jön vele a körúton, és nem romantikus sejtelmeket takar, hanem kihullik alóla egy ötlet, egy szabadalom. Az ízesített parafadugóé, az unintelligens, sőt az egyenesen tahó mosopóré, az évszakok szerint virágmintát váltó otthonkáé. Csak valami legyen már, ami rajta kívüli, ami nem innen való, nem ide való, valami égi, és ingyen van, és csak ő kapta. Legyen valami, ami nem baj, ha csálé, ha sréh, ha vizavé.

Szon ette

AB AB
CD CD
DVD DVD

Én egy optimista beteg vagyok, vagy fehérvérsejt, vagy chron. de én akkor is látom a vényt az sztk végén.

Azt hittem majd megszokom idővel. Azt, hogy a mellettem lévő szobába küldök e-mailt, és onnan kapok. Hogy megszokom a hülye szófordulataimat, a hülye szófordulatait. A munka frontjára ilyenkor meglehetős érzékeny leszek, nincs az a nap olaj amivel le lehetne mosni rólam amit a gondolat ír ki rá erre, amit az arcomnak kell nevezzek. Azt hittem megszokom majd a ventillátort, a obis laminálton megtapadok egyszer csak, alám jön a helyem, ha éppen nem találom.
Azt hittem, hogy meg fogom szokni idővel, azt ahogy elmennek és egyáltalán nem jönnek vissza, hogy az egyik hirtelen tragikusággal öregszik, betegszik, a másik az váltja az arculatát, mobiltarifát folyószámlát, fordítja a Pált. Már minden és mindenki. Azért nincsen tapadás, mert nincsen se közös többszörös, se személyes kevesebbszeres, se erő, se akarat, se hon, csak hónaljszag. Olyan ez az egész, mint ha obi lamináltra lenne építve az egész kóceráj. Aztán pedig az volt hazudva még régen, hogy sziklára van. Én meg azt hittem megszokom. Nem a vihart, az imbolygást. Magamnak.

Gyűlöltük a Maszlavér Kingát. A jobb kezét sose egyenesítette ki. Mindig be volt könyéknél hajtva, csak néha feldkezett el róla és olyankor kiegyenesítette. Akkor lehetett látni az alakját tekintve Magyarországra emlékeztető anyajegyet, májfoltot látni. És olyankor azért gyűlöltük, mert azt láttuk, hogyan csúfítja el. De nem a foltot gyűlöltük, hanem az egész Maszlavér Kingát, mindenestől. Ha be volt hajlítva a karja mindig csak azt vártuk, hogy feledkezzen el magáról, felejtse el azt a foltot és mi megint láthassuk és undorodhassunk tőle megint. És biztos ezért is, de a Maszlavér Kinga keveset beszélt, és semmi oka nem volt arra, hogy közénk jöjjön, mert csak megaláztatást tudtunk neki adni,de ő mégis jött. Mindig jött és mi mindig undorotunk, és mindig úgy tudtunk undorodni, mintha csak először undorodnánk. Mindig először. A Maszlavér Kinga könyökhajlata ki tudta zökkenteni az időt, megeshetett mindig ugyanaz, először. Talán ez magyarázza, hogy nekünk is igényünk volt rá, magára, a könyökhajlatára és a Magyarország alakú foltra. A Maszlavér olyan felnőtt lett aki mindent lenyel, a szájában meg minden reggel ott nevelődik már a másnapi keserűség. Megtanulta előre tekerni az időt, legalább magának, ha már nekünk nem volt képes. Így lettünk mi olyanok - a Maszlavér Kinga miatt - akik mindig azt akarják, hogy mindig minden ismétlődjön, de mégis először legyen mindig. Sok év után elkezdett az a májfolt növekedni a könyökhajlatán, alig észrevehetően.
Most 61 vármegyényél jár. Azt mondja, most már megvárja azt a hármat, de aztán tényleg elmegy bőrgyógyászhoz, hogy szedjék le, vagy fessék be kékre, esetleg tetováljanak köré csillagokat, de neki már elege van a könyökhajlatából egy életre.

Az ember legugolt és 20 nagy levegőt kellett vennie a száján, olyan nagyot amekkorát tüdővel csak bírt és nagyon lassan kellett kifújni, orron át. A huszadik után felállt, ekkor már valaki mögötte állt, átkulcsolta karjaival a mellkasánál, felemelte és kicsit hátra feszítette a testét. És ilyenkor elájult akit felemeltek. Eldőlt a füvön, délelőtt, amikor a vasárnapi pörköltszaft gőzei már elkezdtek az ablakokon át kimerészkedni a Zalka Máté térre, bele a nagy kollektív tudatmódosult infantikommunizmusunkba. Akkor még egy volt nekünk a párttal a néppel az utunk. Most is az, csak hát nem tudunk róla, két onlájn banking után, hamar elfelejtkezik ilyesmikről a magunkfajta.
Azon az elég régi nyáron, aminek az összes beton pinpong asztaláról, ha nem is azonosan, de egyidejüleg kezdett pattogzani a festék nagyon ment ez, ezt szerettük legjobban játszani. Ájulósdit.
Ha akarom, ha nem, welness úttörőnek lenni jó, és le vannak szarva a mókusok, akik ugye akkor tájt elég jó társadalmi rangra tettek szert, mert minket akkor a legjobban az ájulás érdekelt, annyira hogy a mókusokat is leájultattuk volna a fáról. A legjobban a Smiczmüller Tibi ájult, az ő ájulása jelentette a legtöbb esztétikai izgalmat a Zalka Máté téren. A Smiczmüller feje az ájulás előtt irreálisan vörös lett, és biztos azért mert nem akart igaziból elájulni sokáig tántorgott a végső összerogyás előtt. Aztán köré ültünk és vártuk, hogy magához térjen.
A magukhoz térők, a néhány másodperces ájulatok után abban megegyeztek, hogy mind azt tudakolta, hogy mi történt addig, amíg ő valahol távol, de legalább is az öntudathoz lépest definiálhatatlan helyen tartózkodott. És olyankor mondtuk, hogy találtunk a Maszlavér Kingán egy olyan anyajegyet, a könyökhajlatban, ami egyrészt magyarországot formáz, másrészt fontolóra vesszük, hogy ennek tudatában méltónak találjuk e arra, hogy lehessen közös nevezőnk vele, mert baromi undorító. Az ájulósdit tán sose hagyjuk abba, ha nem adódott volna az az eset, hogy a Smiczmüller ott fekszik aléltan a verébszaros füvön, ugyanekkor az apja hangja hallattszott, - jellegzetesen második emeleti lakótelepi orgánum - amint az üvölti, hogy Tiiiibiiii, megtaláltam az ellenőrződet, a büdös kurva anyádat (lehet, hogy a büdös helyett tetvest mondott). És akkor néhány másodperc múlva magához tért a Smiczmüller, és mi szerettük volna inkább, ha sose tér magához, mert tudtuk, hogy meg fogja kérdezni, és meg is megkérdezte tőlünk, hogy mi történt az idő alatt míg ő távol volt. És mi megmondtuk. És akkor a Smiczmüllernek olyan vörös lett a feje, mintha nem 20 hanem 200 nagyon mély levegőt vett volna, aztán elindult a lépcsőház fele, de már nem ért oda, félúton elájult megint.
Láttam a Smiczmüllert néhány éve, gengszter lett belőle, nagy izma, vastag aranylánca van és hidrogénbe buktatott fejű nője. Rászokott az ájulásra.

Hosszan elnyúlik az ami megtett és egyre rövidül ami még hátra. Hevültségnek tűnik olykor, aztán az orvos azt mondja: nátha. Ingermaraton, hol fürdőkád, hol pocsolya, és van mikor Balaton. Döngenek a képlegyek, hogy képen döngni nem lehet, mert mindig van, egy képbéka, egy képgólya, akinek félig festett a béklyója, így létbeni ütközésekre alkalmakat adván, és ha ők nincsenek, akkor meg festődik egy patkány. A háttérben nehány millió fa, amire azt mondják, hogy erdő. Már most azt a fejszét álmodja mind, amit akkor fog amikor felnő. Alám fekszik egy szép rét, én meg fölé görnyedek kétrét. Végképp e táj.

A férfi élete spermanens hiábavalóság.

A kubikusnak falból van a telke.

A nappaliban egy telefon, kérek egy melléket, hallgatom a kis éji zenét. Végtelenített várakozásom van, ez lenne maga a kór, szövődménye: Mozart allergia. Dr XY egy kitalált személy, naponta találódnak ki ilyenek, van számuk, mellékük, diplomájuk, csak ők maguk nem léteznek. Nyomjak meg gombokat, katt - fetéve, ha, amennyiben, az Ön az én. A várólista adja a másikat. Nehezemre esik az ülés, majd ne kínáljon már hellyel, ha odáig jutunk, elfütyülöm a kis éjit, hálafüttynek, bele a zsebébe.
Ez itt kicsiben hasonlít ám arra, ami az ott máshol nagyban. Kapaszkodi egy telefonkagylóba, nincsen mellék, nincsen doktor, polifon Mozart van végtelenítve, meg én van ami Ön, meg van az a doktor aki nincs. És van az értelmetlen várakozás, kis éji zene nagyra nőtt nappal.

Kínzó kérdés, hogy mi lett végül Brunner gyűrűsujjának utolsó ujjpercével, amit levágott a hintalánc 30 éve. Annyira levágta, hogy a napköziben még technocol rapiddal se tudtuk visszaragasztani.
A sikertelen újraegyesítés után nem foglalkoztam se vele, se a leszakadt ujjpercével. Már akkor nehezen tűrtem a kudarcokat. Mert hogy Brunner ujja nem ragadt vissza nem ellenemre, de ellenem való volt. És most egy tömöttbuszos reggelen nekem jön Brunner meg a testi fogyatéka, bele a képembe és még azon is túl. Nincs ujj a nap alatt, már az sincs. Nem esik nehezemre elgondolni, hogy amikor minden ragasztásunk ellenére kiderült a baleset, akkor csak kérdeztek valamit, hogy hát mégis édes fiam, egy ujjperccel kevesebbel értél haza, mint amennyivel elmentél, ráadásul nem tudjuk nem észre venni, hogy természetellenesen tartod a leveseskanalat. És, hogy én biztos valami olyat mondtam volna, hogy a padban felejtettem, de holnap majd hozom, és néztem volna, ahogy a vércseppek a húsleves zsírfoltjaival elkeverednek. Hogy van egyesülés, még ha nem is teljesen úgy ahogy az eleve el volt tervelve, techocol rapid által. Azt viszont nem tudom elgondolni, hogy a Brunner mit mondhatott. Hogy voltunk-e említve, ahogy két egész tubust rápazaroltunk, mindhiába.
Most valahol a nagy világban van egy apró kis csont, a Brunnerból egy darab, és akkor olyan hatalmasnak tud tűnni mások relatív halhatatlansága. Még nem öröklét az övé, de már láthatni, hogy oda tart.

Van először is egy gödör. És persze olyan hülye vagy, hogy mindent szó szerint veszel, és az ugrana be mint kép, amit az évnyitókon is láttál, amikor valamelyik eminens ott tartott a strófában, hogy "Fasírt, hol nemzet sűlyed el". Mindez két mikrofonsípolás közé beékelve. Aztán azóta is minden úgy van hagyva, két mikrofon sípolás közé beszuszakolva. Hát így lenne ez a gödör, fülsíketítően közrefogott, a fülembe meg jó, jöhet az ólommentes. És e gödör mellett állva lehetne zsolozsmázni, hogy jöjjön el a te országod, de a vége az lenne úgyis, hogy bele kellene potyogni vagy ugrani, de ez teljesen mindegy, külső szemlélőnek gyakran a hullás is ugrásnak látszik. Én például nagy artista hírében állok bizonyos körökben, hiába mondom, hogy az egyensúlyérzékemmel vannak gondjaim. Szóval én is esnék, mennék bele ebbe a jöjjön el a te országodba éppen, és félúton amikor már majdnem, akkor nekem eszembe jutna, hogy ez nem is egy gödör, hanem egy járat. Hogy nem pihenés lesz, hanem megint kezdődik ez a kutakodás, izgágáskodás, ami persze jó, hogy egyáltalán, de mégis olyan fárasztó és mivel többnyire egyedül csinálja az ember, tehát magával van, és ettől aztán baromira unalmas. Nézegetnék is zuhanás közben lefele, hátha megállt az esővíz benne és hátha látni lehet valamit, és a zuhanás végpontjában megpillantom azt az eget ami még nem olyan rég azt énekelte, csak nekem, hogy: Magyarország sűrű felhő, miért nincs rajtad mackófelső.

 

Van először is egy felhő. A területe
93 036 km², egyelőre lakatlan. Alakilag Magyarországot formáz, ide van fölénk szabva. Pont beterít mindent, mondják mögötte van a világosság. Én a világosságban csak akkor hiszek már ha látom. Eddig még csak szórványvilágosságot láttam, éppen annyi ideig, hogy épp megszokja a szemem, aztán jön ez a felhőjáték. Ez az ideszabott, sajátosan enyémtiedmienk felhő. A mi közös nagy felhőnk, a nekemnekteknekünk felhő. A nadrágom hátsó bújtatójához van rögzítve maga a nagy gomolygás, damillal, én is csak inkább sejtem mint látom. Hol előttem, hol mögöttem, de odafönt lebeg, én vagyok alatta a viszonyítási pont<.> Hihetem azt hogy nekem lebeg, de én ilyen lebegést nem érdemlek, nem is kértem, nem is szorultam rá. Ez a felhő maga a hiábavalóság, és ha így van, akkor miért ne lehetne mégis az enyém. Néha előre rohanok, hogy lemaradjon, olyankor belém harap a nap egy kicsit. Utálom a napot, és nem is az UV miatt, hanem olyan nagy és olyan kerek, szóval túl tökéletes ide. Azt hiszem a harapás miatt csinálom, a vér miatt csinálom. A semmi miatt csinálom. A felhő alatt semmi van, és ahol a semmi van, ott valaminek lehet érezni azt, amit úgy nevezel, hogy magad. Utálok félni, de nem bírom ki félelem nélkül. Izzad a homlokom, izzad a kezem. Egy nagy paplan ez a felhő, gomolygó levegőtlenség, szájpadláshoz ragadó nyelv, szótlanság. Megvéd és megkötöz. Nem a nap miatt csinálom, és nem is a vér miatt csinálom. A szótlanság miatt csinálom. Egy nagy enciklopédia ez a felhő, olyan amiből minden értelmes szócikk réges rég kihullott. Egy esernyőt tartok a fejem fölött, a nincsen területe, formája, iránya, csak súlya van zuhannak rá az értelmüket vesztett szavak. És ezt az ernyőt én most elfáradtam tartani.
Egy sziget ez a felhő, annak is pszeudolakatlan, alatta egy csomó muszájrobinzonnal alulról van belakva. Péntek az esőben. Ez a felhő nem is létezik, csak oda van gondolva, arra a helyre, ahol amúgy semmi sem lenne.

A lódobogáshoz egy ablaküveg kell és három ujj. Gyűrűs, középső, mutató. Tititá,tititá,tititá. Közben lehet bámészkodni, szemet legeltetni a nyugat-dunántúli pampán, bambán, köszönjük néked máv. A lónak négy lába van, mégis elég a tititához három. A ló egy veszedelmes állat, van egy fantomlába. Azzal csinálja az emberi fül számára hallhatatlan vaklármát. Sok van mi csodálatos, de a lólábnál semmi sem lóg ki jobban. A tititára aztán rá épül az all inclusive máv tadamm-taddamja.
Tisztára olyan lesz olyankor, mintha élnék.

"És a legrosszabb pillanatban az a legjobb, hogy az árva, vízbe dobott kiskutyának feltűnik az anyja és szeretetével szárazra törölgeti."

myreille

Ráereszkedett a városra az éjszaka. A vak zongorista kezei alól kisiklottak az utolsó akkordok, a legjava, ahogy kell: moll - csupán a hangulat miatt szintúgy. Molly, a kopasz énekesnő is öltözött, rizsporos arcán tompán puffant a tükröződni vágyó világ, vagy miteszerek pukkasztották ki azt, amit még ki lehetett a valóság határain vámmentesen innen. Szőke haján, a hidrogén molekulák közé beékelődve megcsillant mindahány gyertyafény, a merengő félhomályban a szeretet szikráinak látszottak majdhogy.
Pokoli száraz a levegő, csak az üvegasztalon van némi ragacs, ahogy beette a tölgyfa rostjai közé magát az idő, csak így elcsendesedvén hallatszottak az eltelt percek neszei. A zongorista megigazította a kontaktlencséjét, akárha az énekesnő a retikült, valamint a terem közepén lógó képet, amely a nemzet haloványát ábrázolta, bizonyos Jolie Schärbogarthyt.
Ahogy kiléptek a bár ajtaján, a megérdemelt pihenés hímes mezejére, ruházatukon szöszmötölt a csalóka nyári napfény. Belekapott kabátjukba a bolondos márciusi szél.
Hanem aztán a buszmegállóba érve megpillantották az egyszülött Romolust és Remust szoptató farkast, a hasa kontúrja erősen hasonlított Piroska sziluettjére másfelől. Nem volt egyiküknek sem hazamenni, holott pásztoróráról szó sem lehetett közöttük tudván tudva. Hétfő lévén ingyenesen volthatnók látogatása a múzeumoknak. Elmentek kisvártatva a Mondatszépészeti Múzeumba, annak is az aranycsarnokába, ahol léleksima a padló. Ott egy színpompás szoboregyüttes fogadta őket, a kurta farkú malac voltak megformázva, akár óperenciás tenger, szintúgy nem pejoratíve, bár kerekperec. Ohh, mondta zártan a kopasz énekesnő, amikor megtekintették a magyar nyelv eresztékeit, mely mihamar időszakos. A plágium napjainkban című, egyfelől állandó kiállításra érve pedig mi sem tárult a szemük elé, kérve kéretlen:

"Ráereszkedett a városra az éjszaka. A vak zongorista kezei alól kisiklottak az utolsó akkordok, a legjava, ahogy kell: moll - csupán a hangulat miatt szintúgy. Molly, a kopasz énekesnő is öltözött, rizsporos arcán tompán puffant a tükröződni vágyó világ...etc."

machine

Nem tudom, hogy jó e az, hogy elmondom azt amit mondani szeretnék. Egyrészt vigyáznom kell, hogy el ne vegyem a kedved, másrészt bizonyos poénokat nem szabad elárulnom, mert akkor oda lehet az egész. Mint ahogy azt észrevetted egy ezerév hosszú medence rajtkövén állsz.
Nem sokára egy nagy és puha valamit fogsz érezni a hátadon, azt gondolod, hogy egy nagy kéz, de nem az. Nagyon finom lökést érzel, és zuhansz, hosszú hónapoknak fog tünni, de hidd el, valójában semmi kis idő lesz az ott, ám ostobaság volna azt hinned, hogy jelentéktelen. És még te ahhoz nem is vagy elég ostoba, az majd csak féltávnál kezdődik, ha kezdődik is itt valami egyáltalán.
Aztán belezuhansz, valami nyirkos, homályos anyagtalanba, idegenül kicsi, láthatóan eltervelt langyosságba, mondhatod, hogy sorsba és lehet, hogy igazad van. Kepesztesz, repesztesz, baromira nem érdekel az amiben benne vagy, zihálsz, meg kapkodsz, rontasz is, buborékozik az orrod, csiklandja a garatodat a nyálka, ha félrenyelsz prülszkölsz. Minden baromi tiszta, ezt fontos hogy megjegyezd, mert ez nem lesz mindig így - most még azt hiszed, hogy a tisztaság olyan eleve dolog, és a türkíz csempe mindig visszatükrözi majd az arcod, de nem. Most hogy itt vagy, már semmi sem lesz úgy. Mostantól rajtad éllnak és rajtad buknak el a dolgok. Most úgy mondod még, hogy dolgok, de valójában a dolgaidat értjük alatta. Pimaszul szemlélsz, tudomásul veszed mindazt ami körbe vesz, de nem akarod megérteni. Még nem. Egyelőre győzelemre vagy ítélve, hiszed, végig tudod úszni ezt az ezeréves medencét, pedig mondják: eddig még senkinek sem sikerült. A medence szélén láthatod a szelídeket, igen, oda vannak láncolva, mert mit lehet tudni, hátha mehetnékjük támad, itt hagyni ezt az ezerév hosszú medencét, és mivé lenne mindez a szelídek nélkül.
Később próbálod megérteni azt amiben úszol, bár egyre kevésbé érzed majd úszásnak, mintha a végtagjaid nem engedelmeskednének, érzed, hogy minél többet értettél meg, annál inkább sűrűsödik be ez a langyosság amibe belezuhantál még nem is olyan régen.
Minél mozgékonyabbnak érzed magad, annál inkább tompulnak az érzékeid, lassú lesz minden és erra azt fogod mondani: tapasztalás. És egyre több tapasztalásod lesz, és megül a kiázott bőrödön. A vége lesz a legrosszabb, amikor már kocsonyában gázolsz, és kirajzolódik a nagy egész és összekeveredik, az ezüst étkészlet neszivel a damaszt abrosz illata. Ahogy a víz csobogást felváltja valami fennséges, de semmitmondó csevej, piacgazdasági dámák kacaja. Vacsoravendég vagy, éppen saját asztalodnál. Részvéted rezervéted.
Beledermedsz az ingyen lámpafénybe, körbeölel a kocsonyavacogás, ezt az egészet meg a porcelán és a dal öleli. Jajj, Jani, szeretnék Mejszeni. Már nem érzed magad fennköltnek, érzed is; feltét vagy feltétlenül, vacsoravendég és bár azt sose fogod megtudni, de egyszer és mindenkorra ki és leírhatatlan vagy. Látod, én se boldogulok veled.

A lélekben aszódiság legyen mentes sztereotípiáktól, hagyjuk az állami gondozást másra. Az aszódiság - joggal feltételezem, hogy - véleményem szerint olyasmi, hogy maga a lélek miként műszálas, virágmintás otthonkának mutatja magát, és a pörköltszaft hagyta folt, pont a bibére esik, földrajzilag. És hogy Aszódon olyan rádióadó lenne, ami a központi országos sugárzást megmásítja, modulálja. Teszem azt, ha a kívánságműsorban Harangozó Terit kérnének, akkor nem egy az egyben úgy jutna el Aszódra, ahogy az a nagykönyvben, hanem mondjuk úgy, hogy "mindenkinek van egy szárnya, az enyém egy lepkén" vagy "mindenkinek van egy pálma, az enyém egy repkény", és ettől tudnák az aszódiak, hogy ők most már mindörökre összetévesztethetlenek a nem aszódiakkal, vagy akár csak részben azokkal. Hogy náluk a mássalhangzók nem játszanak igazán, vannak, de nincsenek tudomásul véve, súlytalanok. Azokat a virágmintás otthonkákat is inkább csak úgy hívnák, hogy vrgmnts tthnk - ezért a szerbek és a horvátok rokonaiknak is tekintenék őket. Erre a felvetésre azonban egy valamirevaló aszódi lelke féktelen protestálásba kezdene. Erről lehetne felismerni, hogy ki is a lélekben aszódi. Boldogok a lelkiaszódiak, bárcsak lennék én is az, úgyahogy.

Eléggé unom a papírjaitokat, meg rajta a pecséteket, a hajlamotokat, hogy mindig mindent iktatni, archiválni kell, mert valami csak akkor van, ha van papír, pecsét, meg rajta szám. És ezt kurvára rám erőltetitek, és rossz kedvem lesz tőle, és élni se lesz kedvem, és ha így van, akkor kurvára nem lenne mit bizonygatni azzal a temérdek papírral. Mindegy, hogy milyen, csak legyen, az a hülye papírotok, hogy zsizsegjen a fejem a sok rohadt számotoktól, határidőktől, elévülésektől. Emiatt a kerge rendszerezés miatt kerül sokkal kevesebb idő, de inkább minőség arra, amit voltaképp rendszerezni kellene. A születési dátumommal már egy csomó ideje nem is állunk beszélő viszonyban. Az adószámom elvette egy volt barátnőmet feleségül, mit szépítsük, lecsapta a kezemről, de a tajparaszt tajszámom meg tőle is, szép kis csapat. A pinkódommal az van, hogy hónapokig rám se, se telefon, se egy e-mail, aztán csak hirtelen előbukkan, hogy baj van, és hogy sürgős, és hogy én jutottam eszébe legelőször.
Az anyakönyvi számom az még úgy-ahogy tartja velem a kapcsolatot, mondjuk az anyakönyvi szám az anya reszortja, benne lakik a nagy ronda középzöld műbőr retiküljébe, hát az olyan, mint az elfekvő, a valutalap lakik a szomszéd szobában és többi döglött akták.
Egy egész esőerdőnyi papírom van arról, hogy vagyok, és néha van az az érzésem, hogy inkább olyanok kellenének, hogy bárcsak ne lennék. Kiborít ez a sok baromság, amit itt ti játszotok rend címén. A rend az valami nagyon személyes dolog, és nekem van egy ilyen személyesem. És akkor jöttök ti a rendrasszizmusotokkal, és én vagyok a néger meg a zsidó egyszerre. Tök hülyék vagytok, csak rám kell néznetek.

Zicher Ágost, volt munkásőr fejébe valaki belebeszélte a szabadságot, és tényleg először csak mondva van mindig az ilyesmi, hogy tudniillik a szabadság. Mert az mindig egy mondással kezdődik és teljesen mindegy, hogy az aki mondja annak van e viszonya állítása tárgyával avagy sem. Aztán az a valami, amit szabadságnak hívunk vagy megül a fejben és nekilát nyomban sarjadni, vagy zsibbatagon elenyész. És Zicher Ágostnak, kissé hosszúra nyúlt élete során már többször belemondta egy valaki a fejébe, bele a szabadságot, hol tömbszerűen, hol meg csak mint kenyérmorzsalék. Aztán a színe is változó, hol nemzeti színű, hol békávékék, hol meg színtelen, máskor foszforeszkáló illékony anyag.
Zicher Ágost, volt munkásőr egy egész életen lemosott mindent amit neki bebeszéltek, ugyan ehhez szerencse is kelletett, a vukettő sampon az old minden ideát. De most ez a sok szarság a boltokban ugye, hogy minden olyan kurva krémes meg kurva lágy, és intelligens is meg nem is, mint a legújabb Mathias mosópor is, szóval már semmi se a régi. Se a vukettő, se a szabadság, hanem aztán a beszédről, ami által van, arról most nem igen szívesen szólana Zicher Ágost. Megmondja ő kerek perec, tele van a töke, cuzammen mindennel, de hogy mivel pontosan, hogy tárgyiasulásra egyáltalán alkalmas lenne, azt nehéz lenne megfogalmaznia, mert úgy van minden kolonc rajt, hogy már megmondani se tudná, milyét és hol pocsékolta meg legjobban az a temérdek súly. És akkor most itt bent a fejében is, nevelődik a szabadság, ő meg járhat röntgenre, és már előre tudja ugye azt, hogy végül azt fogják mondani, hogy tumor, és hogy tojásdad. És Zicher Ágost, azt is gondolja eközben, hogy végül is az is az, hogy gyakorlatilag mindent lehet szabadságnak vélni, csak hát ha ő speciel választhatna, hogy a nemlétezésnek az élet előtti, vagy élet utáni formáját válassza, akkor inkább már az előbbire biccentene fejet.
Ingatja a fejét Zicher Ágost, volt munkásőr, gurul benne egy tojásdad valami, vagy tumor, vagy szabadság, de mindenképpen sajog.

Volt ám neki rendes állása. Gondnok volt a hármas bölcsödében. Egy kis homokozó ásás, egy kis gereblyézés, különösen ősszel, ami azért kiszúrás a természettől, mert akkor a leghajlamosabb az ember maga is a lehullásra. Húzza össze a nyirkos avart, köpni sincs kedve, csak nyeli le a dohot, lélegzi be a halott levelek utolsó lélegzetét. A levelekről eszébe jut, hogy Argonyára is írni kéne Böbééknek, de köpni kéne, mert amikor a gyerek ballagott, még egy távirat se, hogy fapapucs.
És lehet, hogy nem élnek, hogy széndioxid mérgezésben ott fekszenek az oszló tetemek, még jó hogy nem jön távirat, ő meg se nem köp, jó ha nyelni van kedve. Aztán a hármas bölcsőde Wass Albert lett, ő meg alulképzett.
Az asszony marja, hogy ilyen csak vele történhet, nézné meg a többieket, a Hamzák is milyen jól megél a bioparafából, a Feschlencz meg fröccsöntő, ő csinálja az olimpiára a magasugró lécet, érti ő, disztribútor, mondták neki. Vagy a Harmos, a molyirtásból épített kupit a Balatonon. A kuncsaft hekket ehet a pucér nő hasáról, bár újabban busát, mert az aszondják jó a szívre.
Csak ő, csak ő ilyen élhetetlen. Ment is rendesen a Kispipába, csak az asszonyt ne kelljen hallgatni, hogy ne kelljen azt hallgatni amit amúgy is tud. Hogy nincs, hova, nincs minek, és hogy ez a nincs mégis hogy bele tud költözni a bőr alá, a pórusok közé, és ott megreked mint a miteszer, a hústövis. Nem nagyon ivott ő, inkább csak szikvízet, sok a sava, marja a cseresznye, marja az asszony. Csak ült, az úttörő tábor néhai menzájának metlakis termében, a jelenkori kispipában és bámult ki az ablakon, a poharában gyöngyözött a szikvíz, ő pedig dolbolt az ujjaival a pohár falán. Először egyszerűbb ritmusképleteket, estefelé, mikor már 12 pohár is megvolt az asztalán, akkor már dallamokat. Egészen rászokott, a zene miatt ment, igazából már meg is megutálta a szikvízet. Azt is, úgy érezte, hogy mindent utál, és hogy a szikvízet is csak azért, hogy leöblítse a torkán a habot amit az utálat csinált oda.
Aztán egy nap azt mondta, hogy felmegy Pestre, így mondta, hogy fel. Keres munkát, Jakuta Jancsi is ott, a sok ember között talált és vele számítást is. Előző éjjel összeszedegette a poharakat, az anyósa hozománya, parádi üveg, pezsgős, vízes és féldecis. Az asszony úgyse adta volna oda, akárhogy kérleli. Másnap kora hajnalban indult, felkrágogott némi tegnapról maradt kátrányt még a tüdejéből, köpni lett volna kedve, de gombóc volt a torkában. Ült a hajnali állomáson, a bőröndben ott vacogtak a poharak, az anyós parádi készlete, a családi vagyon.
Jól eltervezett ő előre mindet, helyet időt számított, és elmosolyodott ha magát poharakon xilofonozni látta a blahán.
Aztán vonatra szállt és sokáig csend volt, mint később megtudta, neki már mindörökre ez a csend marad. Magát látta felülről. Üszökben, vágányok és fémroncsok között, holtan de mosolyogva. Kezében a bőrönd fogantyúja, a keze méterekkel a teste mellett, és még odébb maga a bőrönd.
Váltóhiba, ez állt a másnapi újságok címlapján. Az, megváltóhiba, gondolta ő, amikor a mennyország Marx Károlyról elnevezett óvodájának az udvarán gereblyézte a rothadt faleveleket.
Írni kellene Böbééknek, vagy csak lemenni a kispipába, dobolni az ujjaknak a pohár falán. Készülni, de nem készülni el.

A magyar-grúz megbonthatatlan barátság jegyében ismét lesz Grúz fesztivál a fővárosban. Idén is, mint azt megszokhattuk már a Gellérthegyen. Mivel a grúzok nemzeti eledele közismerten a gríz, a legnagyobb látványosság várhatóan a 40m³ tejbegríz lecsorgatása lesz a keleti oldalon, a délutáni órákban. Mivel ebben az időben a nap éppen a hegy másik oldalán óhajt tartózkodni, ott bukik le, a kisgazdaszékházat úgy ahogy van betekerik a szervezők alufóliával. Erre azért van szükség mert idén először a tejbegrízbe csillámmpor lesz keverve és az a pesti oldaról úgy fog teljesen kinézni, mint a valaha volt legpompásabb görögtűz, ami magyar. Ez okból szívesen veszik a szervezők, ha a pesti lakosok a megszokottnál előbb kihelyezik az érlelendő kovászos uborkáikat az ablakpárkányaikra, mert ezzel jelentősen megnövelhetik a visszatükröző felületet.
Ahogy ereszkedik le ez az édes massza a tájba, hát az valami pazar lesz, az eljárás le is van védve egyébként, Tájbagríz^®  néven. Az esemény időtartama alatt hajóvonták találkozása tilos, Apatinnál apad.
És még ezzel korán sincs vége mert a Szabadság-szoborba egy vékony keresztmetszetű alumínium csövet helyeznek el, ami felfut egészen a lúdtollig amit tart, és ez utóbbi két végére apró, huzagolt furatokat készítenek. Oda kompresszoral fogják felnyomni a maradék 8m³ megszínezett tejbegrízt, az egyik felén kék, a másik felén sárga színben fog spriccelni - mivel jövőre ukrán-magyar barátság éve lesz és ezzel a záróképpel búcsúzik ez a tájbabaszott revűköztársaság.