A dolog úgy áll, hogy csak fel kell majd egszer vennem azt a rohadt telefont és mondanom kell bele valamit. Nincs mese (csak az van) színt kell vallanom, hogy mi az ami van, az éppen, hogy nincs.Ezt hogyan fogom elmondani ???.Kell egy szó majd arra gondolok és arra hogy ez a szó nincs is, csak a vágyódás van meg rá, a létére való vágyódás. Hogy mi volna ez voltaképpen. Hogy itt nem annyira, vagy, hogy nem eléggé, és hogy máshol se nagyon lehet elképzelni ezt az egészet.Hogy mibe is helyezzem bele ezt ami csak jobb híján van. Már oy régóta van ez így, hogy tett és szemlélődés képtelenségnek tűnik a választás. A kisebbik rossz, de hát azt sem tudom pontosan melyi mik. Egy képet néztem az imént. Én vagyok rajta, persze hogy én. Egyedül. Lehetek vagy néhány éves.A nagyanyám kertjében vigyorgok,érhető, hisz akkor a kezdettel volt inkább dolgom mintsem a végzettel.Tabula rasa, bazi nagy A/4-es a lelkem, talán. Nézek bele az optikába, olyan az egész mintha (és ez minden bizonnyal ösztönös volt ott akkor) üzenni akarnék valamit.Egyrészt dicséretes ez az igyekezet ott, de nem kevésbé szánalmas. Nézem a szememet, szembe nézek valamikori magammal. A tekintetébe fúrom az akkorinak a mostanit. Csalárd módon kódolva van benne a zöld ágra vergődés. Kérdezem hova lett a zöld ág és hogy mi módon maradt a vergődés. Nincs válasz persze. Csak ezüst és némi zselatin, Az csak ott fényérzékeny anyag. Annak is csak néhai.Rdukált tudniiilik. Pillanatfelvétel.1/125 másodperc az életemből.Blende.Ende.Fecseg a bélszín, és hallgatok én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése