sebtolvaj

Egy séta volt csak a kertben. Fel és alá. Egyedül. Megtenni bizonyos távot. Akkor ez bizonyosan nem jelentett egyebet, nem volt az sem több magánál. Jó volt tudni, még ha képzeletben is, hogy talán közel. Ahogy mentem a fák alatt néhány ág megérintette a fejem, tán marasztalt volna, hogy ne, hogy ezt ne csináljam. De hát azt is félreértettem, simogatásnak vettem. Néztem a párát amit kilálegeztem. Semmi kétség,vagyok, nagyon vagyok. Aztán amikor megtudtam, hogy ezeknek az öncélú sétáknak a nyomvonala éppen egybeesik az ő részleges létezésének a színhelyével a kert is kisebb lett. Egy korlát nőtt oda egyik este, amit már nem lehetett átlépni. Fél udvarom maradt, mint ahogy azóta is fél.
És fele a királyság is. A fehér ló réges rég kehes és én sem vagyok olyan herceges forma. Azóta félre is nézek. Ez talán egy félreértés után evidencia is, mert ezután csak félre lehet.
Milyen kis apróságok ezek, mindig csak egy kis területet veszteni. El. Aztán a felének is a felét. Vígasztalhatom magam matematikai paradoxonokkal, hogy a végén mindig marad valami. Egy morzsa. És hogy majd akkor ebből lesz kovász., ha lesz. Nem kenyerem a sütőipar. Nincs elég sütnivalóm. Én már nem igazodok ki a szív kacskaringói között, csak megyek, mert hát menni is kell. Aztán azt gondolni, hogy ez most vagy egy apró momentum, vagy mindennek a vége. Mindig mindent meg lehet úszni. Hogy ezek sorozata lenni ami ltezővé összeragaszt. Engem. Amott ő, én meg itt - nem kivételes eset. Hát mit is akartál te bolond, megint azt amit nem lehet. Hogy te mindig a tilalomfákat rázod, aztán meg sírás rívás, hogy a fejedre esett valami romlott gyümölcs. Pedig csak azt akartad, hogy ő essen.A fejére.Vagy a tiedre.