Mondjuk kezdhetném magammal, valahogy úgy, hogy elébem állna egy angyal, szemében néma indulattal, s csak annyit kérdene; hát te meg ki vagy? Mondanám - szívbe markológép, rólad gondoltam, el se hinnéd. Azt hogy itt megjelensz. Aztán így folytatná - mivégre ?, és szárnyával mutatna az égre,igen, úgy csendesen. Akkor magam elé merednék, hagynám ,hogy sok sok rongyos emlék villózna ott nagyon, belül az agyon. Ebből ő mindent megértene és azt mondaná: hogy nocsak, meg mi a fene, a szíved meg csak ki hagy. Erre én biztos meg nem állnám, valahogy a szemeibe vágnám, hogy neked szárnyaid... nekem meg itt magam.
Aztán rá is gyújtanánk tán, és boroznánk egy platán fán, ahova felerepít.Néznénk az időt. Ahogy elénk hömpölyögne, bocsánatunkért hörögve, hogy micsoda dolog. De mi akkor nem figyelnénk, füstszagú felhőben henteregnénk, s nevetnénk sokat. Így múlna az életünk. Aztán ahogy jött, úgy tűnne el, én is készülnék már menni el. Nem tudni hova.
Aztán lopózna a sötéség, mutatni mennyi mennyi szépség, ment ma el szótlanul. És az alvás nyughatatlan, vérben úszó kép a paplan. Micsoda napok. Csoda hogy vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése