sebtolvaj

Az este, pontosabban, inkább már az éjszaka felszínre hoz ezt azt, némi szenvedélyszemetet, amit már utólag bevallani se nagyon, de mindenképpen restelkedve. Ahogy ülsz a parton, mint egy nagyon szar dizni  filmben és azt a látszatod kelted magadban, hogy boldog vagy. Hiteles vagy hiszel magadnak, de érte csinálod. És locsogsz mint előtted a folyó. Be nem áll a szád, reflektálsz. Mámorulsz és ráburulsz. A fejed egy ölbe zuhan. Hagyod ahogy a langy nyár még hajadba túr, és nem akarod tudomásul venni, hogy utoljára. Mondasz minden hülyeséget, húzod az időt, nyújtod a pillanatot. Csacska dolgokat beszélsz. Hogy ő tökéletes. Persze most így utólag már tudod, hogy nem jó szó volt ez, mert nem az és soha nem is lesz az. Bele nem írták bele a szépséget. Ő csodálatos, mindössze, de nem tökéletes. És így estefelé még azt is gondolod, hogy valamit aznap este elvitt, vagy jószántadból adtad - de hát ez mindegy is. Csak azt érzed, hogy valami nem vagy már,hogy valami kicsusszant belőled akkor este, hogy a kóma évei jönnek és ezt senkinek sem tudod elmondani már(magadnak se nagyon), soha többé. Megbetegszel és megbetegíted a saját blogodat is, ennyit teszel, ennyire van erőd. Meg hogy a fejed is zuhanna, de már nem egy ölbe. Az üres és nagy éjszakába. A minden mindegy érzése megölel, tévedésnek tudod be, bitos összekever valakivel. Másnak van ez szánva. Nem én vagyok ez, biz'isten nem én.