sebtolvaj

Várok egy ideje. Idejét sem tudom. Hogy a mondatok egyszer csak - (varázsütésre) barátaimmé szelídűlnek.Bár mindegy is. Mi változna? A végletes eztán végzetes lenne? Akarom e ezt. Biztos igen, és biztos nem. Mátyáskirályososra vennném a figurát,hogy igen is meg nem is. Hordozni valamit és félteni valamiit, amiről nem is hiszem el valójában, hogy van. Úgy jönnek rám a hülye őszinteségi rohamok, mint a másra a tüsszögés. Papírzsebkedővel kínálnak általában , nincs szívem nemet mondani.Fejemben a frázisgyártó készülék zakatol; a részvétel a fontos. Hát épen hogy rész vettem, meg voltam szereplő már ebben és abban, és mégis, így utólag már mégsem annyira. Tanulom a szerepem, még lent a függöny, magolok. Mit tudom én, az is lehet, hogy vége az előadásnak. Kettőt is jelenthet.Néha elidőz a szemem néhány tárgyon, vagy éppen rajtad. Zavar, hogy nincs tét, hogy jelentéktelen voltaképp, hogy mi és hogyan, és attól meg pláne félnék, ha egyszer ennek valaki csak úgy értéket adna mindeneknek. Reggel van, tavasz bolondít.Nem jól csinálja ő sem. Mindkettőnknek van mit tanulnia még.Nem értünk egymáshoz.Csak egymáshoz értünk.Én itt,te ott. Űrmélyni jajjveszékelés.Beszélni és érinteni egyaránt nehéz. Rákérdezhetek? Soha.Nyertem, mehetek haza.Feltéve, hogy hazát nyertem.