sebtolvaj

...mielőtt eljöttem. Azaz elhagytam azt a valamit, ami lehetett pusztán egy ház, de mondhatjuk állapotnak is. Az utolsó napokban...volt valami, valami amiért a bőrömben, volt hogy néha jó, ilyesfélék. És akkor mondatokat fogalmaztam. Egy nagyon szép, fényes, noteszbe. Sercegett a toll, repkedtek a szavak. Akkor arra gondoltam, hogy akkor most ebben benne vagy és, hogy végre. Aztán szavak ki és be, a notesz lapjai csak ki. Jól elfogyott szegény a végére. De aztán ott áltam felette és néztem a szavakat és birkóztam a jelentésükkel. Olyan kis semmiségek izgattak, hogy jó helyen van e egy-egy jelzős szerkezet.Az átlátás érdekelt, meg az érthetőség. Akkor nagyon fontos volt, hogy az úgy legyen ott, ahogy ott van és, hogy ne jelenthessen mást. Aztán bevégeztem a dolgot, mire egy élet nem sok, annyi sem elég. G tette a fiókjába, mert máshogy már nem lehetett. Nem volt rá mód. 
Egy hagyj már a francba nem sok annyi se rá....és akkor, hogy haragudni, ugye. Egyáltalán nem. Csak nem értés, csak úgy vagyok ahogy mindenem kiterítve oda.Most felülről látom magam, ahogy elnyújtózom egy ágyon. Nézem akkori magam. Azt az elszántsággal keveredett kétséghalmazt, ahogy nagy nekibuzdulva ír, és ahogy ír. Innen most szépnek látom.Szépnek, szánni valónak. Ha lehetne megölelném akkori magam. Na, jó ez túlzás. Hátba veregetném.Rutinból.