sebtolvaj

Van egy ember.Van. Én ugyan nem ismerem, de már láttam. Nem nehéz észrevenni. Mindig ott van. Ez a dolga. Már, hogy vár.A Déli pályaudvaron. Reggel 8-kor kezd és késő estig kint van. Vár valakit. Nem tudja kit, csak vár.Csak azt tudja hogy valakit. Lázas izgalom lesz rajta úrrá, ha a hangosbemondó érkezésről gagyog. Akkor nem lehet vele bírni. Nézi a szerelvényt és az arcokat ahogy elsuhannak előtte.Aztán sosincs közte akit.... Én bizisten elcsüggednék, de ő nem. Már a következő érkezése gondol. Ez az élete. Ez tarjtja abban. Az örökös várakozás. Hogy majd csak egyszer jön az a valaki, akire neki várnia kellett. Rengeteg arcot lát egy nap. Nekem a fejem is belesajdulna. Ő neki ez nem jelent problémát. Annyira foglalkoztatja ez az egész. A megérkezés maga. Aztán nekem indulnom kell, azt üvölti a hangosbemondó, hogy fejezzem be a beszállást. Befejezem. Úgy ülök a vonaton, mint aki jól végezte dolgát. Nem hagytam félbe. Csak pihenek...,a gép forog.