sebtolvaj

Elmondasz mindent, de kinek is beszélsz? Hogy megint csak úgy van, hogy nincsen semmi vész. Vészecskék vannak, keringnek mint az atom, és hát nem lesz itt ugrás, újra csak ezt mondhatom. Ismétlem magam,  vagy könyörgök neked, azt mondom újra, hogy holnaptól  megtörténhetek, hogy akárhogy is, de vagy. Nem nekem, csak magad. Elmennél innen, te tudod a maradás, ide hív, megölel és végül egy vermet ás. Otromba nagy nyugalomba, nézed a nap milyen lomha. Kézbe veszed és forgatod, már önmagadat is meghatod. Mondd nekem el, hogy mitől lett ilyen silány, és miért áll háttal  már megint megannyi lány, hogy miért a félelem igazgat már megint, megint csak feléd, hogy hallgatnám veled a holdnak, azt a szép halott énekét. Most káprázni kéne, tudom hogy te is tudod, ám csetlek és botlok és idétlen jambusok, szövik újra át a semmit.Nem is mondanék mást csak ennyit: ki egy ideje már itt bolyongsz velem, ne gondolj sokra, már semmim sincs nekem. Elhagytam vagy más hagyta el, amre várunk, most közlöm; az már nem jön el.