sebtolvaj

Többnyire veled alszom el, de csak magamra ébredek. Nem jó ez így - mondom. Elhagyja ez a néhány szó a számat olykor (néha gyakrabban és van, hogy egészen sokszor). Könnyeden mondom ám, segítesz nekem azzal, hogy nem hallod, hogy a füled meg a botja - hogy már ahhoz sincs közöm. Értsük úgy nyugodtan ez utóbbit soha nem is volt, csak a kényszer hébe-hóba azt akarta, hogy legyen.És akkor én meg úgy csináltam. Folyton úton. A sietés mindent elborító látszata. A haladás, hogy tőlem hozzád, a lélektől lélekignek tényleg a nyomdában a helye. Betűkként még megállják a helyük. Irreális volna elvárni a világtól (na most ezt újból).Irreális volna elvárni attól, ami körbevesz, meg ki-be jár a retinán át, mint egy huzatos házban, hogy fogja magát és minden érdek nélkül, valahogy nem is tudom; költői legyen. Tán az átszellemült szót kellene használni, nem is tudom.Egyáltalán nem tudom miről beszélek. Érzek ezt azt, megfogalmazás alatt a giz-gazok. Kezemben metszőolló, azzal csattogok. Nyirbálom a mondatokat. Formára törekszem, nem vagyok formában. Formából felmentve. Nincsen hely, csak az ég van,a látványkékség.