sebtolvaj

Egy sorban állok éppen. Olyan, hosszan kanyargósban.Előttem is mögöttem is népek.(Hízelgek egy kicsit magamnak; no lám követőim akadtak. Nekünk ez a sor szükséglet. A várás is az. A falnak megyünk tőle. Senki nem tud, semmit, hogy miért állunk itt voltaképpen egy (liba)sorba szerveződve. Néhány türelmetlen előre tekinget, de azt mondja csak valami falat lát, pénztárt nem igen. Én nem nyújtogatom a nyakam, bár bizonyára érdekelnie kellene, hogy mi folyik ott, vagy itt és rossz, hogy azt gondolom, érzem, hogy nem. Az összes PIN-kódunkat magunkkal hoztuk, mit lehet tudni. Mindenre kaphatóak és mindenre vehetőek vagyunk,minket minden megoldás érdekel. Ez a pénztáros rémhír aggaszt azért. Hogy mi a falnak állunk mi sorba. Nem is ez aggaszt pontosan. Ha tényleg úgy van ahogy mondják, hogy nincs pénztár, egyszer odafogsz érni. Azaz első leszel...és akkor mit fogsz majd... mondani.Ez aggaszt, hogy mit fogok majd mondani. Hogy csak bántó szavam marad addigra és azt is rosszkor mondom ki. Ez aggaszt...és az, hogy mögöttem a türelmetlenkedők majd hőbörögnek, hogy mondja már, ne szarakodjon, mi is sorban állunk. Csak az időnket lopja. És igazuk lesz. Semmi jogom az idejüket lopni, sebekre szerződtem. Ide.