Lágy unalomba omló az ünnep, odakünn a legyek is némán osztoznak fák árnyai alatt tetemek maradékán. Mondanád te is hogy, szép és jó vagyok, fejemben már nincsenek rég meg eltemetett gondolatok. Fal felé létezésed a miértje, s nem oka többé. Zsong a csönded, tőle kicsordul a könnyed, gyönyörű vagy, mosolyogsz magadon. Egyedül vagy. Megfogod kezedet, s nem ereszted, bizonygatod, nem te vagy aki reszket, s aki veszteg soha nem maradna. Benned ősi elevenség, hol alvad, hol lüktet, vénád is belesajdul.
Idevárlak, öleléssel, s némi csókkal. Az asztalon abrosz, só, kenyér és hagyma. Narancsszín fényben nézed mindezt. Félbe vagy hagyva. Valamin túl vagy, gondolod: mi lehetne ?, pokoli öleléshez kinek volna kedve, árnyékoddal lassan összeolvadsz, holnapi tébolyoddal. Fogoly vagy, lám magad őrzöd, minden voltat lakatok mögé kényszerítesz, kulcsembered késlekedőn bolyong a majdani túlon. Ügyet sem vet, így aratja le végső viharod ma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése