Emlékszem egy fa alatt feküdtünk (jó nagy platán volt - ha jól emlékszem, már miért ne emlékeznék jól, mindig mindenre emlékszem) Majd megölt bennünket a nap,még a lombok alatt is, olyan meleg volt. Az arcunkon izzadságcseppek kergetőztek. Néztelek és teszett ahogy egymásba érnek a kicsike patakok, az enyéimmel nem sokat törődtem, meghagytam neked.Pironkodtál, hogy izzadsz, én meg örültem, hogy nem vagy ufo.Hanyatt voltunk - feküdve és néztük a hatalmas lombot, az ágak bonyolúlt szerveződését, mely az értelemmel felfoghatatlan. Azt gondoltam akkor, ha egy kicsit is közelebb jutnék ahhoz, hogy megfejtsem az ágakat és bogakat, akkor egy kicsit közelebb lennék ahhoz is, hogy téged is értselek. Nem csak gondoltam ezt - mondtam is neked. Nevettél, hogy mindig felesleges dolgokon jár az eszem. Tehát rajtad. Akkor valahogyan ezt nem sikerült dekódolnom, mármint hogy ami nekem felesleges, az pont te vagy, hogy tőled nem látom a fát és attól meg az erdőt.Hogy így állunk. Ez akkor valahogy kimaradt, nyilván ki kellett maradnia, az elviselhetőség okán. Aztán már nem mondtam ilyeneket. Tudomásul vettem, hogy tudomásul veszel. Magától érthetődönek tűnt, hogy osztozni akarsz velem abban ami éppen akkor én vagyok. Akkor néhány percig a fa alatt, olyan volt mint ha lennék - általad.Mindegy volt akkor, hogy érzelem vagy érdek vezetett bennünket, csak arra emlékszem, jó volt nézni azokat az izzadság cseppeket.Próbáltam megjegyezni akkor a faágak rendszereződét, hogy majd eltudjam képzelni alkalomadtán. Már abban sem vagyok biztos hogy platán volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése