2006. december 29., péntek


Ismeretlen szerzőpáros verse
-----------------------------------------------------------
írta: szerzőpáros
címe: ismeretlen szerzőpáros verse
előadja: szerzőpáros
fingópárnán közreműködik: a szerzőpáros fele
magyarhang: a szerzőpáros másik fele
blog alá rendezte: szerzőpáros
-----------------------------------------------------------

A lég határozza meg a huzatot.
A lék határozza meg a furatot.
A légy határozza meg a kukacot.
A MÁV határozza meg a vonatot.
A lé határozza meg a kupakot.
A ló határozza meg a kupecot.
A film határozza meg a konyecot.
A bél határozza meg a kupacot.
Az eb határozza meg az ugatot.
A Bob határozza meg a Bobekot.
A genny határozza meg a hurutot.
A gég-e határozza meg a garatot?
A sét határozza meg a sétabot.
A Kurt határozza meg a Vonnegut.
A fény határozza meg az alagút.
A jég határozza meg a jégakkut.
A tél határozza meg a télapót.
A trade határozza meg a marketot.
A labanc határozza meg a kurucot.
A steak határozza meg a ketchupot.
A cég határozza meg a hozamot.
Az itt határozza meg az ugyanott.

A pléd határozza meg a kanapét.


selfportrait

Ünnepek utáni önarckép.
(azételnemjáték)

2006. december 27., szerda

"Viri a varázslat, piri a parádé, Csilicsalamádé hipp és hopp."

2006. december 25., hétfő


A kisszatyrosok a fal mellett mentek. Nem tudom, hogy tudták e, akarták e tudni, érdekelte e őket még, hogy a szatyruk az olyan, mint a csillag a válllapon. Hogy ők most már egy definiálhatatlanul nagy hadsereg testének alkotórészei és aktuálisan le lettek fokozva.
Nagy szatyraikkal a tereket és a járdák főcsapásait a főtisztek foglalták el, úgy vonultak ott, mint valami egzotikus madarak, nem tudom, hogy tudták e, akarták e tudni, érdekelte e őket még, hogy a szatyruk olyan, mint különleges tolldísz, messziről kiabáló bóbita. Hogy ők most már egy vaksi evolúciós rend Kolombuszai és aktuálisan a szárnyaknak látszó szatyraik alól egyszer csak kiesik a jövő. Úgy mint egy tojás, le a kőre.


Mindig attól félek, hogy kicsi leszek - esetleg túl nagy, túlzottan fekete, túlzottan fehér, néha meg attól, hogy szürke, vagy hogy azt mondják rám, hogy én egy pasas vagyok, manusz, ipse vagy ürge. És attól is félek, hogy talán nem félek eléggé, mert túl sok a kacskaringó bennem, meg hogy valami olyasmi leszek végül, aminek nem szabadna lennem. És, hogy folyton hátrafele nézek - az is, bár ez azért, hogy tudjam mi is az elöl, és még az is, hogy megszeretek valamit, ami egyszer csak megöl. Félelmeimnek se szeri, se száma, félek, hogy elsodor valami, valami ami méreg, drog, cigi, vagy alkohol, hogy felébredek valahol és nem érzem azt, hogy élek. Hogy ez még nem az, hogy az még nem ez, hogy ami lehet az nincsen, ami meg nincsen az lehet. Attól is, hogy lötyögni fogok magamon, úgy mint egy 20 éves kabát, vagy éppen kinövöm magam, hogy mondani akarok valamit, de nem lesz rá szavam. Attól is félek, hogy egyszercsak egyáltalán nem fogok félni, hogy rájövök arra, hogy ott ahol vagyok, oda nem fogok elérni.

Akik nincsenek mindig ósdi vekkerekkel jönnek,
elalszanak észrevétlen, ha azt találom
mondani nekik, hogy élek - bár ez álom,
az meg indigósdi, hogy én vagyok a könnyebb.

2006. december 24., vasárnap


Zakar Teodor, a közismert zongoravirtuóz a mai napon, egész pontosan szenteste kereste fel életében először a budai hegyekben található sebészetünket, hogy sürgősségi ellátást kérjen. Külsérelmi nyomok a betegen nem látszottak. Beszéde összeszedett volt, lelki zavartságnak, kollapszusnak nem mutatta jelét. A szükséges regisztrációs procedúrák után az ügyeletes orvosnak előadta, hogy jövetelének célja nem egyéb, mint hogy ujjainak amputálását kérje jóhírű intézetünktől, jobb kézen épp úgy mint a balon, lehetőleg tőből. A kérdésre, hogy milyen megfontolásból kéri mindezt a következő választ adta:



"Kérem, engem a zene tönkre tett. Egyrészt a világot 4 éves korom óta fekete-fehérben látom, ami nem lenne baj, de úgy 10 éves korom óta annak is érzékelem. Mindig is gyűlöltem a zenét. A zene miatt hagyott el a feleségem, jobban hittem Mozart-ban - akit már réges rég nem tartok semmire, szarnak se, már elnézést - mint a saját gyermekeimben. Világéletemben szerettem volna egy szép villanyvasutat, terepasztallal, kicsi kis állomásokkal, műfenyűkkel, hungarocell hóval, de az az istenverte zongora az összes helyet elfoglalja. A zongora miatt kellett szegény édesanyámat idősek otthonában elhelyezni. Én kérem úgy gyűlölöm a zenét, mint ahogy a hallgatóim csodálnak engem. Emberi szavakkal nem elmondható amit érzek. Reggel felkelek és az ujjaim önállósodnak, felnyitják a fekete lakkozású fedelet és a billentyűzeten matatnak, holott én magam egy stégen méláznék és nézném az úszó egykedvű imbolygást, mert én világéletemben egykedvűségre és szelíd imbolygásra vágytam. Próbálkoztam én más megoldásokkal is, számtalanszor folyamodtam a kulturális miniszterhez, hogy tegye valahogy lehetővé, hogy törvényileg szabályozni lehessen azt, hogy a nap csak egy bizonyos szakában, délután 4 és 5 között lehessen zenélni, vagy zenét hallgatni. Elutasítottak, hogy nemzeti karakterünk folytán, mármint hogy inkább a jogot kerülő, mintsem a jogot követő nemzettség vagyunk, kérelmem elfogadása esetén a zenemaffiának adnának magas labdát. Beláttam, hogy az egyetlen járható út az lenne, hogy ha be lehetne tiltani minden olyan hangot amit egy másik követ, vagy másik előz meg, valamint a köztük található szüneteket. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy elállok ebbéli szándkomtól, hiszem ez egyúttal a beszéd megszüntetését és jelentené, abból meg az következne, hogy most nem állhatnék itt és mondhatnám önnek azt, hogy kérem szépen, én leszeretnék mondani az ujjaimról. Az opera igazgatójával is folytattam tárgyalásokat, mivel a szerződésem csak két év múlva jár le, így felajánlottam, hogy a fennmaradó időben ruhatárosként szolgálnám munkahelyemet. Hogy ez irányú szándékaim komolyak, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a hétvégi matinék után az akdémián maradok az esti előadásig és a kabátok felakasztását gyakorlom szájjal. Aztán amikor este ismét leülök a zongorám elé és megpillantom a fénylő lakkozásban a tulajdon arcomat, nem egy arcot látok, hanem egy nagy kezet, ami kinő a szmokingom gallérjából. Ember nem tudhatja - hogy is tudhatná - milyen kínokat okoznak nekem az ujjaim. Elvettek tőlem 39 évet, metszék le minden ujjam, vissza szeretném kapni az elveszett időt, nagy szükségem van rá. Bízom abban, hogy elégséges indokot szolgáltattam ahhoz, hogy belássák, nincsen egyéb racionális lehetőség, mint hogy engemet az ujjaimtól külön válasszanak. A csonkolt végtagjaimat természetesen felajánlom a zeneakadémiának, hogy amennyiben azok megtekintésére számottevő érdeklődő részéről igény mutatkoznék úgy egy állandó kiállítás alapjait adhatnák. Az ide vágó anyagi illetményeimről természetesen a rákosi idősek otthona javára lemondok."

A beteg kérését a mai napon, rövid mérlegelés, valamint szakmai konzílium után teljesítettük. Az alig két órás műtét után a beteg saját lábán, a törökindulót fütyörészve távozott.

Csonka Bertalan
sebész

2006. december 21., csütörtök


Homless Capitolium, ember és harmónia küzdelme. Egymást bontják.
(nem lesz győztes)





Első ránézésre plüssmackónak hinné az ember. Ennyi szabálytalanság még soha nem koncentrálódott emberi kéz által készített műben. A szabálytalanságának nem csak térfogata, hanem tömege is van, jól érezhető. Plüsstörténeti mérföldkő. Na jó, valójában csak egy Boborján klón (nagyon hajaz rá). Három szó jut eszembe róla. Sorsbanállás. Mackókardiológia. Budapest. Ebből az utolsót letagadom. Helyette: medvebetlehem.



Boborján

2006. december 19., kedd

A laptop bolt előtt jelentős sor alakult ki. Ungarise karácsony, Bélának kell. És történetesen itt úgy esett, hogy mindenkinek meg van a maga Bélája. Neki lesz. Neki viszi. A sorban egyaránt állnak szittyák, árják, politikailag korrektek és idegen szívűek, vegyest. Az informatika egybetereli a nyájat, ez már már Buñuel-i, kár hogy már az sem. Abban is egyetértenek, ezek a spontán érdek által egybegyűltek, hogy elégedtelenek, ennek itt hagyománya van. Hogy lassú a sor, és hogy ezt nem így kéne. 16 éve is pont így álltak sorban. Csak akkor egy másik sorban álltak, annak a végén kőbányait adtak, részben pult alól, vagy narancsot, kivételes esetben banánt. Ez egyébként sem nem szomorú, sem nem erény, mindez teljesen neutrális. Arról beszélek, hogy volt ami volt és lehet, hogy nem látszott, sőt mi több nem is tudtunk a létéről, és mint ha most az lenne, hog valami nincsen, csak úgy hisszük, hogy van, kis jóindulattal; talán azért mert szeretnénk, hogy legyen. Ahhoz a sorhoz, azaz ahhoz a joghoz, hogy beállhasson bárki fia borja egyébként nem kellett identifikálnia magát az embernek, ezért aztán az is meglehet, hogy abban a sorban még volt aki örült, ha másnak nem, hát annak, hogy nem nyomja oldalba ez a kényszer, ez a mostani, ez a Bélás Bélaság. erről egyébként nem kellett tudni akkor, és valahogy visszasírom én azt, azt az akkori nem tudást. Hiányzik, de ez nyilván személyes, tehát át nem adható. Például egyáltalán nem kellett játszani azt sem, hogy farkasa valakinek. Vagy, ha mégis, valami szocializáltsági állandó révén nem látszott ki a lóláb, ha már farkasok. Ebben a sorban még nagyítóval sem lehet találni örömöt - meglehet rossz szemmel nézem. Mert úgy nézem ezt, ezt az egészet, hogy az jut eszembe: milyen rövid az emlékezet és a hülye mondásokkal szemben az élet meg hosszab. Mint kéne. Vagy amennyi járna. Vagy nem tudom. Mindezt a kiarakaton át nézve egyre inkább az az érzésem, hogy egy bálna vagyok, épp most kiveszőben, de bálna. Fogalmam sincs, hogyan vetődtem parta, ijedt tekintetemmel keresem az engem megmenteni kész greenpeace aktivistát, de nem látom, lehet hogy nincs is, csak valaki kitalálta. Nincs kedvem kétségbe esni, mindjárt nálad vagyok törököm, süss meg magamnak roston.

2006. december 18., hétfő

A paplan alatti rész az már nem az univerzum. Ott van esély egyáltalán lamentálni ilyen-olyan szökéseken. Lábsika, hajazás. Minthaélnél. Aztán tényleg. Esténként leesik a tantusz (fogalmam sincs, hogy miért este világos mindez) , de reggelre ellejmolja egy homeless.


...
ügyfélszolgálatos: tessék már megérteni a kedves vevőnek, hogy az akciós karmákat higénia okokból nem áll módunkban visszacserélni. összetaknyolják és aztán jönnek vissza. és ha nem is volt szakadt? és ha működött? most higyjem el, hogy eleve le volt válva? lehet, hogy még világított is, vagy zenélt, mit tudom én.
vevő_#01: jó, de akkor nem lehetne mondjuk becserélni arra a porszívóra, ott?
ügyfélszolgálatos: meg van őrülve? az porzsáknélküli és atkaölőszűrővel van felszerelve, a legújabb modell, tele extrával.
vevő_#01: csak nem azt akarja mondani, hogy akkor eztán már mindig...
ügyfélszolgálatos: de, azt akarom és kérem álljon ki a sorból, nézze még hányan állnak maga mögött.
vevő_02#: néhány napja vettem ezt a porszívót, az a gondom vele - félre ne értsen - ,az a gondom vele, hogy azt hiszem nem tudok atkák nélkül élni.

2006. december 10., vasárnap

Kedves Mikulás!

Nagyon szépen köszönöm azt a sok mindent, amivel idén is megleptél. Különösen örültem a csokibanánoknak, de a kekszes Tibi csoki is nagyon ízlett. A piros mogyorós még mindig az egyik legkedvencebb csokim, köszönöm azt is. Igyekszem beosztani mindazt, amit kaptam. A mogyorós ostyát pont ilyen megfontolásból csak ma kóstoltam meg, és mondhatom, hogy nagyon ízlett. A rendes évi karamelladdiktságom sajnos ez évben sem javult sokat, az mindössze a felbontást követő 4 percig tartott, a tavalyi 6-hoz képest ez sajnos erős romlás.
A polyvitaplexeket némi ráhatással, de rendszeresen szedem. A haribo tallérokkal sem sikerült mérsékletesnek lennem, de ellenpontként a mai napig van egy bontatlan Milkám, bár nagyon kerülgetem.
Szóval én mindezt nagyon köszönöm, de fel szeretném hívni a figyelmedet, hogy az ajándékozási nyilvántartó rendszered feltehetően nem tökéletes. Ugyanis jelezném, hogy egészen biztos vagyok abban, hogy az alhasi faggyúmirígy gyulladási kérelemmel nem éltem feléd ez évben, ugyanez igaz, a balalsóleghátsó fogfájásra is, szintúgy. Ha ezt valami érdemeim felüli elismerésnek szántad, azt kell mondjam, igazán nem kellett volna. Ha valaki megtréfált, és a nevemben csempészte a fenti kívánságokat az ajándéklistába, derítsd ki a címét, és átvállalom élete utolsó karácsonyának lebonyolítását az idén.

Tiszteletteljes sajgással

igaz barátod
Sebtolvaj

2006. december 8., péntek


"Icarus vagyok a Havanna lakótelepről.
Michael Nyman- tól szeretném kérni a Wings című számot, küldeném apámnak és a napnak, utóbbinak azért mert látom, hogy kisütött, apának meg azért mert szegény ma is leesett a diófáról. És mindenkinek küldöm még aki szereti, vagyis, hogy volt vagy lesz szárnya, vagyis, hogy nem akart de lett, vagy akart és nem lehetett. Nagyon jó a műsor.
Sziasztok."



 

2006. december 5., kedd

Na most ha nem lett volna világos mindenki számára, ezt a kacsatánc dallamára kell énekelni.
Önlink.
hol rontottuk el #02:

Az univerzum visszavág. És az a jó benne, hogy nem komolyan vág vissza, sehol egy kurva lézerkard, sehol egy visszakéz és még csak nem is szuszog olyan félelmetesen az idétlen bukósisakot formázó micisapkája alól. Egészen emberi. El vagyok szokva. Fogalmam sem volt, hogy tkp egy Jedinek írok, a menedzsereknek maszkírozott Jetikhez szoktam hozzá, ha ér ilyet mondani, hogy hozzá tudnék én szokni az olyasmikhoz. Levelet meg nem másolok be a blogba. Mert az olyan izé, nem Jedis, érthető.
Dolgozzon most az univerzum, azt üzenem innen neki, a legutolsó naprendszer legkülső bolygójáról. Középföldéről, középdélután. Salzból van a hold?

2006. december 3., vasárnap


 Közi Etelka bemutatkozik:


 



A hagyományőrzők külhonba mennek. Megkeresni az övéiket, mert úgy hallották, hogy nekeik még van otthon a konyhakredencben hagyományuk, a só és a borstartó között. A hagyomány meg az urbánusnak nagyon kell, különben miről feledkezne meg két önblamázs között, amit majd lehet diaalként is magyarázni. Szóval fáradtságot nem kímélnek, mennek síppal, dobbal és keresik a hagyományt a stelázsis polcokon, dikó alatt, sutban. Nagy zsákjuk van, minden befér. Irodalom, zene, mozgás, tánc. Találnak egy táncost, Kormos Lackót, az asztalost. Mondják neki, hogy táncolna ugyan nekik, hogy ők azt képileg rögzítenék, betanítanák az otthon maradt sajátjaikkal és széleskörben terjesztenék. Kultúrnepperség, meg fogják enni. Kormos Lackó pedig örömmel táncol, mert neki a tánc a mindene, nem volt jó élete. Nem, pontosítok, jó élete volt, de nem pont olyan mint amilyenre számított. Azt például nagyon nehezményezte, hogy 19 éves korában nősült. Azt meg méginkább, hogy 23 éves korában, amikor Ágnes lányának a bölcsőt csinálta, kihasadt a kőrfürészből egy jókora darab és a lábába állt a szilánk, belevágva a húsba, elszakítva izmot és inat.
És azóta is sántít a műlábára. Feltáncolja sebten a videóra a hagyományt, így sántán is, mert a kultúréheseknek nem szálka a szemükben a faláb, ők az ilyesmihez humánummal viszonyulnak fésztufész. Kormos Lackó örül, hiszen missziót tölt be és még csak a lelkét sem kell eladnia érte nagyon, az a messzi urbanitásban úgyse sokat érne. A kultúrosok pedig ki-ki haza, hajlékaikban elemeznek minden kis mozdulatot, azok eredetiségét, hogy majd sajátjaikat megtanítsák arra, hogy a kultúra ápolása hogyan is legyen. Ők nyikorgó színpadokon elsajátítják a táncot, a Kormos Lackó hattyú halálát. Némelyikben talán groteszknek hat, másokban Bunueli emlékek sorakoznak fel, de nem szólnak, senki sem szeret bunkónak lenni. Nem, pontosítok, senki sem szeret bunkónak látszani. Betanulnak, múltat mentenek. Sántán. Aztán tovább adják másoknak, és azok a mások is tovább adják a még másabbaknak. És ezt akkor nevezhetjük tiszta forrásnak, a már elég sokan tudnak táncolni sántán. Nem, pontosítok, akkor nevezzük annak, amikor ezt nem illik észre venni. És akkor, de csak akkor van az, hoy egy egész ország táncolhat végre sántán. Remélem amikor ez lesz, addigra lesz valahonnan szárnyam. Mondjuk úgy, hogy adnak az angyalok. Amikor eljönnek hozzám és mondják, mutatnám már meg a vergődést mert a mennybéliek azt már teljesen elfelejtették.

2006. december 1., péntek

Gasztropatrióta vagyok. És nemzetvesztő is. Pszichopatológiai two in one.Erre akkor jöttem rá, amikor ma a töröktől vettem a giroszt. Mindig ugyanattól a töröktől veszem a giroszom, soha se másiktól. Az én törökömtől. A kolompos töröktől. A főkolompostól, mondhatnám. Mondom. A vásárlást megelőző percekben megkeresem magamon, kitapogatom a hideg kezemmel a pullover alatt hazafiasság gombot és gondosan off állásba helyezem a billenőkapcsolót. Agyam hosszútávú memóriájából lazán deletelem a mohácsra vonatkozó szócikkeket. Ez a kolompos török az én kedvenc törököm, én egy törököt se ismerek, de ha rengeteget ismernék, nekem akkor is csak ő lenne az én törököm. (Itt elképzelem azt a helyzetet, hogy ketten állunk egy gólya teste fölé görnyedve, az ő kezében véres kés, nálam pedig 10-es gézcsík, majd pedig azt, hogy halálunk után egy definiálhatatlan kultúrájú nép folklórjában megjelenik ez az helyzet).
Az én törököm csinálja a legasszimiláltabb giroszt a városban, a másik törökök csak gyatra epigonok hozzá képest. Az én törököm az igazán olyan, aki érti a csíziót. Tudja, hogy manapság minden eldobható, de ő nem ül fel a divat hullámainak, ez török olyan makacs mint egy magyar, szembehugyozik a lucullusi széllel és bizony eldobható helyett a hagyományos ehetőt csinálja. Ha például leeszem magam, és már miért ne enném le ha megtehetem itt európa köldökén, akkor a ruhámból az istennek nem jön ki a csípős - ahogy ő mondja. Ez a gardrob felől nézve akár tragédia is lehetne, másrészt viszont jóleső érzés, hogy a masszában benne volt a törökség sava borsa, és az a folt tulajdonképpen tanufolt lesz, hogy nem vagyok, hogy nem voltam átbaszva.
A nemzetietlenségem gyakorlatilag két nyelés között szökken szárba, de az oldottság gyümölcseit hozza, a kedély nektárját csepegteti, úgy még az önfeladás is jóízű, nem beszélve a mellé párosuló teltségérzetről. Most nézem ezt a foltot a ruhámon, az én kozmopolita pulloveremen az ő török foltját, ahogy keverednek, ahogy viszonyba kerülnek, olyan ez mint szerelmeseket látni filmen. Nézem ezt az egészet, ahogy ülök itt a szőnyegen. Kinyitom az ablakot, mit lehet tudni, hátha repülni is tudunk.


A nóta indul..., és elvisz engem.

Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün toj toj toj toj

Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün toj toj toj toj

Tükitoji
szatyi szün, tüki
toji szatyi
szün tü
ki toji szatyi
szün
tükitoji sza
tyi szün tüki to
ji szatyi szün
toj toj toj toj.

2006. november 30., csütörtök


Ritkán álmodok, általában is, komolyat is, ikeset meg aztán soha. Ezt sem álmodom, de mégis csak úgy lehet ezt a valamit elmondani magamnak, hogy álmodtam. Annyi biztos csak, hogy nem éjjel történik, vagyis hogy nem alvás által lesz az enyém. Kapom vagy lopom, elenyésző a különbség. Egy hangya, vagy talán egy bogár vagyok, ha magamnak ezt elhihetem. Úgy mint álombéli hangya - talán más fényes bogár - szorongok a minden nagyságán, a semmi kicsiségén. Csak hangyasavtól oldódok fel, megikesülök. Belülről rágok magam. Mindez kívülről szép. Onnan az, mert onnan nem látszik a rágás mértéke, milyensége, az iránya se, aza aztán pláne nem. Mint bogárnak, vagy hangyának, fáj a lábam is, azt hiszem, átlagnál nagyobb szarlabdacsra tettem szert. Az álom ezen szakaszában objektív akarok lenni, annak lenni volna most jó, érzem, ha már álom. Vagy ha már nem az. 
Tehát: fáj a lába a hangyának, és egy átlagosnál is nagyobb szarlabdacsra tett szert. Görgeti, art-túr. Ezt az álmot csak így lehet elmondani. Úgy, hogy álmodó nélkül. És akkor kinyitna a kamera, és felülről lehetne nézni ezt az egészet, hogy a minden milyen nagy, és hogy a semmi milyen kicsi.

Suhanok. Suhantatom az egészet. Elmosódik. Leigázom a kombínót, mindig én nyerek. A jegyet pödörgetem a kezemben közben, narancsszín csigák laknak a zsebeimben. Utazom, utaztatom. Egyébként pedig sántítok, lassan járok, (hátha) többet érek tovább.
És ez itt most - fontosnak tartom leszögezni -, ez itt komoly. Zsibbadásnak kezdődött. Most meg nem tudni, hogy mélyvénás trombózis, ficam, húzódás, vagy a legrosszabb; bokarák. Mindegy is, a rendes évi eü. vizitre kell mennem, az eligazító bizottság útmutatásai alapján, szinte parancsra teszek. Suhanok, mondom, én az ilyesmivel nem tudok viccelni. A ződpardon, így kora télen, vagyis késő ősszel olyan, mint egy kihalt koncentrációs tábor. Késő tavasszal is, illetve kora nyáron is olyan egyébként, csak valahogy ahogy ott van a sok legómártír, meg hozzájuk a legósmasszerek, mégiscsak színes, elnézőbb az ember.
Az eü. szolgálathoz sántítok, somfordálok, kezemben meg ott melengetem a békávé csigáját, közben kikísérletezem a legkevésbé vicces bicegések csínját és bínját, alfáját és omegáját. Próbálnám a bal lábamhoz hozzásántítani, hozzá fájdítani a jobbik lábamat, hogy ne legyen ilyen szembeötlő a kettőjük között tátongó kulturális és generációs szakadék. Nem láttam még soha olyat, hogy hogyan születik a gyerek, de biztosra veszem, hogy történelmileg az egyik láb előbb születik meg, még ha csak pár centivel is, de előbb. És az akkori előnye lesz később a hátrány. Nincs más lehetőség, nekem a bal lábam született meg először. Bal lábbal születtem, nincs mit tenni, szeretnek a szimbólumok, és én is, kicsit szégyenlősen, de én is szeretem őket.

2006. november 28., kedd

hol rontottuk el #01:

Tisztelt Cím!

A wiwen találtam hirdetésüket. Ellencsapásként elküldöm az életrajzomat
- melyet vérrel és verejtékkel, sebbel és lobbal, holott náddal, holott
csobogással, teljes és részleges hasonulással, de tiszta szívből (anyámat hagyjuk most) -
mert hogy sose lehessen tudni az ilyesmit.
Válaszukat remélem is meg várom is, tudják így van ez, engem az álláskeresés (egy kicsit) mindig bolonddá tesz.

Üdvözlettel: xxxxxxx xxxxx - okleveles rabszolga
egynéhány csodaszarvas összetanakodék, hogy hunort és magort is ők megtévesztenék, mímelt menekvéssel, kusza futkosással, az a két szerencsétlen meg tényleg jól eltévedtenek.
Most meg lehet várni hogy megépüljön az a metró ami elvisz etelközbe és tovább, hogy a belőlünk maradó ott "kalandoztanak" lehessen.
A magyar jól tud hazudni.

2006. november 24., péntek

Kezdetben
vala a kör. Nem öncélból. Másért. A kör alapfeltétele a körönkívüliségnek. A
kör tehát azért van, hogy lehessen a körönkívüliség. Minden kívűliség kör lesz, inkább előbb, mint
utóbb, azzá silányul, körré. A kör az a végzet aminek nincsen kezdete, vagy ha van akkor
racionálisan meg nem érthető. És minden kör megszüli a maga
körönkívüliségét - ezt végtelennek is lehet érezni. Vagy végtelenül kicsinek,
bezártságnak. Minden körnek akad kívülisége, megteremti magának és amint az
lett - érthetetlen okból - körnek leni vágyik. Körnek és a rajta kívülállónak
ritmusa van. Céltalan ritmusa. Több százezer éve mennek ezek a monoton
körök. Elterülnek a rendelkezésre álló térben. De mindig lesz kívüliség, és
benne hely, egyre kisebb. Így lesz a mákszemnél is kisebb hely a szabadságra, a
szabadulásra való hely. Be leszünk zárva. Semmi kétség, nem fogjuk annak
látni, nincsen rá hajlamunk, mint ahogy nincsen harmadik, csak kör
van, és a rajta kívüliség és köztük űr, ami emberrel nem vegyül.

Kezdetben
vala a kör. Nem öncélból. Másért. A kör alapfeltétele a körönbelüliségnek. A
kör tehát azért van, hogy lehessen a körönbelüliség. Minden belüliség kör lesz, inkább előbb, mint
utóbb, azzá silányul, körré. A kör az a végzet aminek nincsen kezdete, vagy ha van akkor
racionálisan meg nem érthető. És minden kör megszüli a maga
körönbelüliségét - ezt végtelennek is lehet érezni. Vagy végtelenül kicsinek,
bezártságnak. Minden körnek akad bentsége (amire van jól kitalált mentsége), megteremti magának és amint az
lett - érthetetlen okból -  még kisebb körnek lenni vágyik. Körnek és a a benne foglaltnak
ritmusa van. Céltalan ritmusa. Több százezer éve mennek ezek a monoton
körök. Elterülnek a rendelkezésre álló térben. De mindig lesz bentség, és
benne hely, egyre kisebb. Így lesz a mákszemnél is kisebb hely a szabadságra, a
szabadulásra való hely. Be leszünk zárva. Semmi kétség, nem fogjuk annak
látni, nincsen rá hajlamunk, mint ahogy nincsen harmadik, csak kör
van, és a benne foglalt és köztük űr, ami emberrel nem vegyül.
A hotel előtt egy szerecsen áll mindig. Ő kíséri fel a szobáa a vendégeket, noha ő is csak egy vendég. Nem tudom, hogy tudja e, hogy az és, hogy az is marad. Hogy zavarba ejti e, ha nagy ritkán vagy gyakran eszébe jut. Ez érdekelne. Elteszem magamba ezt a képet, ahogy ott áll és nézi azt ahogy nézem. Kevés a hely bennem, összehúzom a lábujjaimat a cipőben. Elfér oda egy szerecsen, aki a hotel előtt áll és kísér vendégeket.
Aztán a melegítős nő, a megvakult agárral. Opálos kék a szeme, neki is kellene egy hely, ami bennem van. Jó lenne tudni, milyen volt még amikor látott, hogy akkor amikor megvakult és éppen mit csináltam, rágyújtottam e, tettem a szépet egy nőnek, esetleg aludtam. Jó lenne tudni, hogy miben volt enne az ő megvakulása. Kihúzom a karomat a pulcsi ujjából. Iktatom az agaramat. Mögöttük egy török vagy egy arab kever feketét a piros kárpitok közt, de ők már az üvegen túl vannak. Nem nagy termetűek, elférnek a hónaljam alatt. Az érdekelne, hoy ismerik e egymást, az hgy vannak szándékaik az ordít róluk, de jó lene tudni az irányukat is. Iskolások vonszolódnak, az egyik az épelület ornamentikáján elakadt, zsebre vele, hazaviszem akantuszlevelestül. Leveszek kesztyűt és sálat kell a hely, valahogy itt minden olyan kevés és szűk lett. Alig férünk.
Lassan magamból kiszorulok. E pillanatan engedek be, egy sántát, aki a nejével felesel, mellettük két kamasz, aki kirakatot bámul. A cérnákkal matató eladóval tömöm ki a zoknimat, aztán a nadrágomból is kibújok. Az újságárús a zöldségessel beszél, a gerincem mellé teszem.
Meztelenedem. Végül nem értem az egészet, mindenhova az van kiírva nagyetűvel, hogy KÁNAÁN, de sehol nem látni a tejet, sehol nem látni a mézet. A kezdet kezdetén, hazudta valaki ezt az egészet.

Porszívózás közben azon gondolkodom, hogy hány ember kezében tudom elképzelni a porszívót, funkcionálisan. Alacsony szám jön ki. Nem lepődök meg ezen. Kiskoromban mindig a bemondónőket akartam elképzelni intim helyzetben, de az se ment. Soha nem tudtam elképzelni Kudlik Júliát dugás közben, vagy Berkes Zsuzsát, ahogy a vécén ül sápatagon, de mégis, valahogy méltósággal teljesen. Kisebbség vagyok, most éépen egy porszívóba kapaszkodok, konkrét.

2006. november 15., szerda


elmondom mit gondolok: dévénynél nem érdemes, se kaput se falat, fönt elvisz a piros hetes, vagy egy metró a felszín alatt. sírásra is alkalmatlan ez itt, már mint a kárpátok alja, de mindegy, akinek ólommal teli a füle az aligha hallja. lenézni háztetőről, állni vaspálya mellett, pirulákat bámulni asztalon, aztán egy nőt, azon belül egy mellet. aztán bámulni a csapnál hagyott zsilettem, és tükörtől kérdezni: látod, hogy mi lettem? Pusztaszer meg tiszta szar, magyar vagyok, félmagyar.

Három pohárral kell inni. Az egyik saroktól a másikig. Elemésztett energia. Száraz házi. Bácshegyi, echte. Aztán megint a hűtő és megint előlről. Egyfolytában az érezni, hogy nem vagyok léhűtő. Bennem ez a hideg felmelegszik, faltól falig vagyok önmagam. Álság a válság. Három pohárral kell inni, kezdődik minden előlről, ne figyelj ide, vége van.


akad e akár egy is köztük, aki felszegné fejét és azt mondaná: én vagyok a tévút, a féligazság és a félek? ha lenne is, épp úgy elpusztítanák, mint amazt, azt az őszintétlenebbet, de erénnyel telit. kozmikus lengőteke, melyben a dőlés mámora jelent minden izgalmakat, hogy idő előtt a halálba el ne únd magad. addig ringasd magad abban, hogy utánad bármi is megmarad.
sztornómagazin.

van úgy, hogy az ember egy jóízűt sírna és nem várná meg amikor az lesz kiírva, hogy kanyec a filma, úgyis tudja - a filmek mindig ilyenek voltak - a végén a földről felállnak a holtak. aztán három saroknyi katarzissal a hóna alatt - ilyenre csak ember képes - rájön hogy végtelen és attól olyan véges, bár hinnék magától komolytalannak, de neki bizony rongyos szándékai vannak. és még azt is tudja hogy, ha azt mondja hogy: kérek, abból majd rögtön kiderül, hogy miként van a lélek összarakva, még akkor is ha néha a maga száját maga megharapja, de mégis, nem cserélne el újra semmiféle régit. és belőle indulnak, azok a montoton körök, amiből meg az lesz, hogy anna talán örök, vagy marad ami volt: egy célt tévesztett görög, aki tévesztve, de mégis pályára állt, és azt is elhitték neki, ha félredumált. persze akad majd belőle való, aki ezen is csak röhög. az idő lesz a szemében a csipa, valami álomszerű gyanta, kimossa majd persze, vagy ő, vagy az aminek lesz hozzá mersze.

2006. november 13., hétfő


Nyet-net. Net-nyet. Kérjük amíg a világ nem áll le magától, ne kapcsolja ki. Ha nem akarna ennyi kéket, kékeset, nézze azt ami eddig magán kívül ilyen jól szét esett. Máma már nem bútol tovább, a nyuka is aluszik.

2006. november 9., csütörtök


A harmadik korsó után megváltozik minden. A poháron Dreher Antal elkezd hasonlítani Nicolae Ceausescu-hoz, de annyira, hogy az ember már várná, hogy közbe szól, beszól. Nem teheti, homokfúvott.
Amikor az utolsó szál cigire gyújtok rá, akkor már határozottan érzem, hogy közel járok az igazsághoz, hogy mindjárt megragadom és kölcsönösen leszünk képtelenek elengedni egymást. Megigazulok, megokosulok és balzsamos önelégedettség lesz rajtam úrrá. Aztán ilyenkor van az is, hogy hirtelen felülről kezdem látni ezt az egészet, azt hogy ott ülünk, ott ülök és olyanná válik az egész, mint valami David Attenborough film, amiben én vagyok az a rovar, aki két kortyantás között rágyújt és képzettársít, hol üres üvegeken keresztül nézi az ott eltorzult látványt, vagy az olajos padló struktúráját kényszeríti bele a sajátjába. Közben egyfolytában azon gondolkodom, hogy tán kevesebbet kellene gondolkodni - ez az önfarkába harapó kígyó rémét engedi sejtetni velem. Van úgy, hogy ez félelmetes tud lenni. Élethelyzetileg. Hogy ez az egész egy kör, aminek a minősége sosem, nagysága is csak ritkán változik. Ettől lehet unalmasnak, vagy kevésbé annak találni. Nem tudom talált e már David Attenborough valaha is olyan bogarat, aki kimerészkedett ezen a körön kívűl. Úgy értem, olyat, aki kimerészkedett és túlélte, és aztán nem lett sem kör, sem körönkívülésig utána. És aztán azt végig lehetett nézni, mindenféle szédülés nélkül.

2006. november 7., kedd

Nyílt levél a magyar médiához. (globalice)

Tisztelt médiamunkások!

Régóta követem figyelemmel munkásságukat. A legmesszebb menőkig követtem és elemeztem elveiket. Úgy vélem, hosszas és kitartó munkám eredményeként alkalmassá váltam a megmérettetésre. Energiát nem kímélve érzelmi és inteligencia hányadosomat meglepően rövid idő alatt sikerült a bűvös 20-as hányados alá csökkentenem. Bár nincsen feleségem, de ha volna kész lennék hímsovénnak lenni, gyermekneveléshez kellően flegmatikus vagyok. Formás fenekem - úgy vélem - passzentosan tudna belesimulna bármely Audi bőrkárpitjába.
Képessé váltam olyan mondatok megalkotására amelyek nélkülözik személyiségemet, bármilyen panelekből képes vagyok értelem nélküli, de a magyar nyelv szabályainak megfeleltethető mondatokat alkotni. Ha lennének gyerekeim, azokat kellő képpen tudnám ignorálni, közben úgy tennék mint ha törödnék velük. Szükség esetén az ordas tahó szerepét is nehézségek nélkül teljesítem, akárcsak a hallgatag merengőét. Nem kevesebbet állítok, mint hogy én volnék ama bizonyos bőségszaru az önök számára.
Maradok, ha maradok, tisztelettel: Sebtolvaj
Nem kiéhezett vagyok, hanem kiélezett. Csak egy betű a levesben, és eszembe jut Mahler meg a hülye dala.
Nézek ki a fejemből. Az se biztos, hogy az én fejem. Ha objektív leszek, akkor tőlem ez rögtön elidegenedik. Ilyen. Kisajátítható gyarmat leszek ilyenkor. Gazdátlan, de gyarmat. Ahhoz, hogy kiderüljön: kritikus helyzetekben rosszul döntök, ahhoz szükséges lenne annak a térnek a léte amelyben a választási lehetőségeim játszanak velem bújócskát én meg hol jól, hol rosszul le ipiapacsozom őket. Felemelem a fejem a nagy rónaságon, én a nagy magyar, a szürke, szarvam végén és takonytól nedves orromon az ősz bágyadt napsugarai megpihennek, érezném már hogy otthon vagyok. Otthon vagyok, azt érzem, azt gondolom magamban. Tettlegesen hajléktalan, de otthon. Hobbyrabszolga munkát vállal.
Valami itt korcsosul jeligére a kiadóba, ha még van olyan ami ki és van olyan ami adó.
Bénává tesz. Béna vagyok. Béna, én vagyok. Béna én vagyok.
Egy jó ideje azzal telik ki a napom, hogy megtudjam mennyire vagyok szar. Önsanyargatásom nem ismer határokat. Közben a világ legszarabb munkahelyének horizontját vizionálom, ahol majd kontúrjaim élesen felsejlenek. A mindegy kontúrjai pedig igen veszélyesek szoktak lenni. Nem  mint ha tapasztalatom lenne az ilyesmiben, csak megérzés. De nem hagyom abba, újabb és még újabb adalékokat kérek azt megértendő, hogy miért kell magamat folytonosan feleslegesnek éreznem, hogy mi ez a kívánalom odakintről, hogy mi ez a szarság, ami vagyok. A szarságom feltérképezése folyik tehát. És nem akarok sértődött se lenni, meg indulatosnak se lenni, olyan mint egy végig mosolygott kötéltánc, amiben mindenki próbálja elfelejteni, hogy mekkora hatalmasakat lehet taknyolni közben. Lehet, hogy ez már az, amit mások személyiségfejlődésnek neveznek, na de a honnan hova az számomra egyáltalán nem lényegtelen. Itt mindig elakadok.
Mindjárt le vagy elhányom magam, fedőszagnak az is jó lesz. A szarság diadala.

Ps: Lehetséges e annyira utálni saját lehetetlenségünket, hogy aztán mások is lehetetlennek lássanak?

2006. november 6., hétfő

Régen mondták, nekem modták. Szerintem van valami titkos vezeték a felszín alatt. Senki sem tud róla, mert olyan rég óta van ott, hogy mindenki elfelejette. Még azt is, hogy ki rakta oda. Na, szerintem ebből a vezetékből szivárog ki az, amitől ilyen itt minden. Valami gáz. Ettől a gáztól kezd el porladni két tégla közt a habarcs. Ettől olvad meg a macskakövek közötti szurok nyaranta. Ez a gáz rázza le a leveleket a fákról mindig. Most sincs máshogy. Ettől lesz időről időre mindenki az önmaga árnyéka. Ettől a gáztól szemek tudnak megfakulni, de az ajtózárak is ettől romlanak el. A vonatokon ez a gáz képez rozsdabarna lerakódásokat. Ettől a gáztól hiszi a mindentudó, hogy mindent tud. Ettől a gáztól szenved a tétova és a méla. A körmök is e gáz miatt törnek, a hajak is emiatt hullanak.
A házikedvenceink e gáztól veszítik el tájékozódási képességüket és válnak kóborkutyává. Fel kellene térképezni ezt a vezetéket és elzárni a csapot. Vagy nem is, előbb megvizsgálni csak a gázt, szóval azt, hogy mivégre. Pislogtam, mint akinek valami csípi a szemét és próbáltam elképzelni az egészet. Úgy ahogy, mondja, részleteiben. Azt hiszem valamennyire sikerülhetett, mert néha úgy nézem ezt az egészet, mint ha valami laboratórium lenne. Olyankor gázszagot is érzek.

2006. november 4., szombat

Egy fotó. Nem első, nem utolsó. Egy nagy diófa van rajta és persze a lombok között megint csak én. 8 éves vagyok. Ez életem első napja amikor azt érzem, hogy dolgom van. Ennek nagy diófának a legvastagabb ágán ülök. A kérge lehorzsolja a bőrömet. Nem érdekel, hogy mi van lent. Nem igaz, érdekel, nagyon is érdekel hogy mi van lent. Az oda vezető út nem érdekel. Nem érdekel a zuhanás. Dolgom van, érzem. Nem érdekel ezen kívül semmi. Nem érdekelnek a zsibbadó lábaim, a reszkető karjaim. Azt játszom, hogy az a dolgom, hogy észrevétlen maradjak, elbújva a fa lombai között. A világ 63,5%-t látom most a levelek közül. Éppen elég. Mindját megérkezik a nagyanyám és nem talál. A nevemet kezdi el kiabálni, kissé kétségbe esik. Én ezt fentől nézem. Közben azon jár a 8 éves eszem, hogy ha egyáltalán nem lennék, akkor nem ismerne, tehát nem kiáltozná a nevemet és azt sem érezné, hogy aggódnia kell miattam. ( éves vagyok, azaz 8 éve ismer. Ha két napja ismerne akkor is kiáltozna? - ezen gondolkodom.
HA egyáltalán nem lennék, akkor senkinek sem hiányoznék. De most, hogy vagyok valaminek a része lettem. Valaminek, ami nem viseli el azt, aki annak ellenére hogy van, megpróbál nem lenni.
Egyre kétségbe esettebben kiabál, rettentően zsibbad a lábam, a karom sem tat már rendesen, mégis én irányítok most mindent, madzagon cibálom az ijedtségét. Mosoly van az arcomon, a combomon legyek hűsölnek. A legyekért aggódik valaki? Leszólok, megkérem nagyanyámat, hogy a nevem mellé azt is kiabálja oda, hogy: "hol vagytok legyek"?
Felnéz, valamit mond aztán keresni kezdi a legyeket. Aztán vissza megy a házba.  Ahonnan 5 perc múlva az ebéd illatával keveredett öregség szagot hoz ki valami vacak nyári szellő.
Lemászok, dióstésztával édesgetnek vissza a létezésbe. Azzal fizetnek, ahonnan jöttem.
Olcsón adom magam, éhes vagyok. Amikor lenni akarok, akkor teszem magamat meg nem történté.

2006. november 2., csütörtök

Keveset mozgok. Növök megfele. Mint a tüdő a fazékból. Úgy. Többet kellene mozogni. Keresem a nekem alkalmas sportot. Olimpiát rendezek magamnak. Mondjuk kezdődne egy havinegyvenfix kamikaze vegyesváltóval. Aztán pedig felsorakoznék a fedettpályás cv írás rajtvonalára. Remegne a rajtnál az orrcimpám és megfeszülnének az inaim.
Aztán jönne egy laza félpróba, majd a látványos elemekkel tele tűzdelt záróünnepség.
Hazafelé minden rajthoz álló átvenni a ruhatárból az otthagyott önbecsülését.
Keveset mozgok. Türelem, mozgásterem. Szólok a lehetőségeimnek alkalomadtán, hogy szövetkezzünk, mintegy sorakozzunk fel a pálya azonos térfelére és onnan mondjuk, hogy a nagyhal az mit csinál a kicsivel. Nem mint ha számítana.

2006. november 1., szerda


Nem kell már várni csak, azért mert bármikor bármi vagy és ez lehet,
hogy véletlen, de akkor is megrettent. Ez a bármikor bármi és hozzá a
kitalálni-t - azt sem kell, megtették réges rég azok a kisfecskék akik
nyarakat hurcolnak szárnyuk alatt. Te meg most leheled borgőződ és
beszélsz egy sírkőhöz, aztán eszedbe jut, hogy szovjet és magyar
népeknek bár elfanyar és plussz jobb és egy bal kanyar, de barátságuk
megbonthatatlan, mint a literes Pepsi, valahogy 70-ben bár ez is
megrettent, de naprendre tértünk a tökéletlenség felett. Bezzeg 70-ben
más is volt, hogy mást ne említsek, 70-ben Hatvanon több ízben
haladtunk át egy rossz vonattal. Tehát 70-ben hetvenkedtünk, 80-ban
berzenkedtünk, 90-re már semmit sem értettünk, aztán okosnak sikerült
hinni magunk, és most is azt hisszük, hogy így marad ez a bármikor
bármiség, és mondatunk egy misét azért amiben nem tudunk hinni se. És
így leszünk árulók, a léc alatt átbújók, az alázatot is felváltotta
bennünk a magyarázat, odakint óriás gyárakban gépsorok okádják
a leárazott lázat.
Most azt játszom, hogy nem látszom, belülről húnyom be a szemem, engem
a máv valahogy szentimentivé tesz. Tragikus vagyok - mondva van - ez tragédia.
Aztán végig mentek a csinált úton - még ezt is mondta nekem az anyám és én elhittem neki.

2006. október 27., péntek


Az elfelejtett papírzsebkendők utcája. Anyám varrósdoboza. A reklámszatyor erdő a salakos mellett. Az újraélesztés a Luna-parkban. A cirkuszi teve szomorú szeme. A tévé nélküli hétfők.
Nagyanyám kitaposott szandálja. Bauer levágott ujja a játszótéren. Kerekes bácsi talicskája.
A küszöbbe vert szögek. A Kékes tévé tetején a fekete talpú lámpa. Pappné kertjében az ólnak támasztott kubikus talicska. A mohos tetőcserepek, a ferde kémény. A feketére mázolt korlát. Bogár kutya a homokozóban. Skoda. A szódabikarbónára váró felnőttek a vasárnapi ebéd után. A hajlataimban pihenő por. A rozsdás csillék a szénosztályozó mellett. Apám pincéje Az utamat álló béka. A földbe taposott Dianás üveg, a sörös kupakok. A lengő teke. Az amorf medence felszínén ringatozó nyárfa levelek. A csehszlovák edző cipő. A vérző tigrisidomár. A hangypor a lavór melett.
A szombati piacon az elnyűtt cipők. A mozi székjeinek recsegése. A bonyhád vájling pirosa. Az olajos padló zöldje. A tópart lebetonozása. Az ágy alá bújások. A falnak támasztott kemping bicikli a kamrában. A kutya alakú kispárna. A szomszéd nyulai. A japán birsek. Az esti kórház ablakban az arcom. A zöld tollbetét. Az összetört kétéltű. A karácsonyi gesztenyepüré. Az, hogy csak mi vagyunk. Azok a sírok amiken fényképek is vannak. A nyomós kutak. A békalencse. A VEF rádió a János hegyen.
A hóba pisált jelek. A hőemelkedések. A jutalmul kapott üvegcsék. A könvyves bolt üvege a kórház előterében. A szétrágott toll vége. A 30-as villamos szaga. A gyöngykavics a Tátra téren. Az orvosságos szekrény. A Mekalor olajkályhán a felirat. Az asztali áldáson az a fiatal nő. Az aszfalt felett remegő levegő, útban a hegyre. Az utolsó orosz óra. Laci bácsi pannóniája. Sz.Zs. nagyanyjának arcán a piros folt. Burgonyaszirom és málnaszörp. Esti vacsoránál a fenékformát mintázó fény a bögrék alján. A faliszőnyegre tett kezem. A zöld fehér konyhakredencen a száraz kenyérkockák.
Piros elektromos gitár. Balatonfenyves. A szőlősi búcsú. erzsébeti szilveszterek. Az utlsó vacsora.
Keresztapám halálos ágya. Az unokatesó térde. Sátras lagzi és Dundi kutya. A 100-as népbolt. A bickli nyergen a svájcisapka. Csipesz a nadrágszáron. A vasút utca pudingja. Az elrontott fotó.
A körhinta lovának a szeme. A krepp papír esernyő. A hajnal hidege. A megutált kabát. A levágott haj a konyha kövén. A Zalka téri lépcsőforduló. A süt/főz kallantyú. A kilyukadt lábas. A sípoló tüdő. Ami életben tart és az ami megöl. Ahogy nincs ebben semmi. Ahogy minden ebben van. Ahogy értem. Ahogy nem értek semmit. A könnyű érzések.

Mind összekapaszkodnak. Sűrű szövet a vége, háló. A zuhanás lehetetlen.



 

2006. október 24., kedd

Magyar népmesék III. - avagy: az árpádsávosok már az ajándékboltban vannak.

szittyizmus

Súsú bolondság és csípi a szemem...

Bolondság

Szabadság, itten hordozák a betűlevesbe a tésztát -  ún. mástészta.

Szabadság
Magyar népmesék II. - avagy Petőfi a könnygázon át is látta a jövőt.

Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik.


galamb
Magyar népmesék I. - avagy: én tudom, hogy mi az igazság.
(kincstári cinizmus)

A politikai sakktáblán a karhatalmista Hook kapitány, egy eukomform nundzsakuval felfegyverezve, lenyomja az ellenzéki parasztot, aki ennek hatására sötétzöld - nyálkahártyát irritáló - levet ereszt.

parasztok egymás között

2006. október 20., péntek


Lehajtom a wc-tetőt, amin a suba van (beige). Meleg és puha, anyagcsere kizárva, igény sincs rá.  Az ülést megnyitom. Mellettem rögtön balra a radiátor. Testsúlyomat áthelyezve neki ér a vállam és valamelyest az oldalam. A lakás legmelegebb pontján tartózkodom, ez megelégedéssel tölt el, hátha nem is vagyok olyan nagyon pancser. Hogy érzékem van a kellemes pontokat kitapogatni. Csápok nélkül, becsukott szemekkel. Lefele bámulok, a papucs pántját nézegetem közben, jó anyag, fekete bőr.  Megállapítom: nem vagyok rasszista. Felveszi a lábfej formáját, ezen aztán visszavonhatatlanul meghatódom, de aztán megbánom. Ahogy a bőr feketéjét nézem, a használódás mértékét és annak nyomait, szeretnék elkezdeni érzeni valamit. A csapon képződött vízkőmintázat az ott képzőművészet, mellette szappanoperett és a fogkefék ölelkezése a felnőttműsor. Szaniter revű, a szobából meg Mucrof bömböl, az is meleg, nincsen kulcslyuk, az ajtó réseiben szivárog be, áldassék az építőipar. Lassú, de meleg. Pont jól lassú, pont jól meleg.
Az apám felhív és azt kérdi mi van velem. Nem kéretem magam, elmondom neki sebten. Rövid vagyok. Azt mondom. Nem érti. Magasnak ismert meg. Annak akart megismerni. Nem ragozunk.
Vissza megyek bele a melegbe, magamra húzom az ajtót, és ez a helyzet maximuma. Belülről fázni rossz, jó nekem.  Lassan, késve, de megkomolyodom. Kijövök magammal, vissza a hidegbe.
Mucrofot hallgatok, hülye vagyok, mindig is tudtam.

2006. október 17., kedd

Nagyon tudott frusztrálni, ha 74-ben Nemoda Lajcsihoz hasonlítottak. Lajcsi volt az aki a testvérbátyja légpuskájával lődözte a verebeket, békákat cigiztetett halálra, terebélyes lepkerajokat irtott ki a csalánosban, a disznóól mögött. Én semmi ilyet nem csináltam, mégis, ha szófogadatlanságon értek, rögtön az volt az első reakciójuk, hogy én tutira olyan leszek mint a Nemoda Lajcsi.
És én akkor féltem nagyon, hogy egyszer majd tényleg olyan leszek mint az akitől egyszerre iszonyodok és és félek is. Tartottam attól, hogy ez a verébölési mámor bárki emberfiára reá szakadhat és akkor már nincs megállás, jönnek a békák, lepkék, és minden élőlényei a világomnak. És nem gondoltam én azt, hogy az a Lajcsinak jó volna, örömét lelné benne, hogy Szabó Manci nénihez vágja a tornacipőjét amikor az söprűvel akarja lezavarni a szilvafáról, ahonnan gyümölcsöt lopott. Nem, én azt hittem akkor, hogy Lajcsit valakit felbújtja mindezekre, és azt hittem, hogy ő valójában nem gonosz, csak egy láncszem a gépezetben, csak egyszerű báb, egy láthatatlan kézen. Bár vitathatatlan, hogy Lajcsi arcán soha nem lehetett rajtakapni a megbánás pírját. Ez némileg összezavart akkor.
Gyerekkorom tehát ebben a permanens félelelemben telt, hogy jajj, csak ne kezdjek el hasonulni ehhez a Lajcsihoz. Az önazonosságom azóta nem egyéb mint különállás, az énteőmitiők mantrázása, selymes kis konfrontáció amint az én egybe esik a mi-vel, ami nem vagyunk, vagy is éppen én nem akarok lenni. Lajcsi káosza nem kell. Sajátot akarok.
Most elgondolom én ezt a Lajcsit a fejemben. Már nem emlékszik semmire, a kivágott orrú dorcójára, a barnára, a pecsétes atléta trikójára, se a nyári koszra ami a körmei alá szorult.  Ausztráliában él, felesége van, kutyája és gyerekei. Bazi nagy Fordja vagy mije van és farmer, a bárányoknak nevet ad és úgy is szólítja őket. Esténként meg bibliát olvas, a számára érdekesebb sorokat szövegkiemelővel húzza át.
Sok habbal kéri a sört, a noteszébe mindenféle számok és emlékeztetők vannak belejegyezve, a szomszédoknak előre köszön és visszeresek a lábai. Egyáltalán, soha de soha nincs az az érzése, hogy ő egy cirkusz nélküli bolha volna. Különbözünk tehát, a kísérlet sikerült. Több ezer kilométernyi semmi húz ívet köztünk és jobb lenne ha Lajcsi olyan maradt volna amilyen volt. Nekem sem kellene tapógatoznom itt a vaksötétben, hogy merre van a jóság, ha láthatnék valami kikezdhetetlenül rosszat.

2006. október 16., hétfő

Emlékszem, 10 évesen nem tudtam elképzelni, hogy 20 éves leszek. Akárhányszor akartam elképzelni, egyszer sem sikerült. Erősen összezártam a szemeimet - úgy próbáltam. Tenger időnek tűnt, nem ment sehogy. Pedig próbáltam én mindenféle időben és helyen. Próbáltam elképzelni kisdobos avatáson, beton ping-pong asztalon ülve, iskolai papírgyűjtés keretében, bizonyítványosztáskor, igazgatói rovó után (rögtön), énekversenyen, bábszínházi előadáson, L.bácsi pannóniájának benzintankjába szagolva, a menzán is, disznóvágáskor, anyám munkahelyén, a wc-n. Az óvodai wc egyébént különösen jó helyszínnek mutatta magát. Sokáig élt bennem az a tévhit, hogy az ember nagykorúvá válása, megkomolyodása csak is ezen a konkrét wc-n mehet végbe, a bordó és fehér kövezetet bámulva, ülve, magán elmerengve. Hogy egyszer majd csak nem az az ember kel fel a fajanszról aki oda leült. Hogy egyszer majd az anyám, nem fogja egy ilyen után azt mondani, hogy: "mikor fogsz már megkomolyodni, fiam?", hanem látja rajtam a változást. Aztán emlékszem arra, hogy 20 évesen egészen jól tudtam azt elképzelni azt a 10 évest, aki nem tudta elképzelni ezt a 20 évest, aki őt elképzelni tudta. Világos. 20 évesen tényleg egészen jól tudtam elképzelni azt, milyen is 10 évesnek lenni. Persze 30 lettem, formaromlás. Az a 30 éves is nagyon nagyon jól tudta elképzelni a 10 évest. Valahogy a 20-at már kevésbé. Észrevette ugyanis hogy a képzeletének iránya van és azt, hogy a képzelet irányítható. Ezt a 30-as arcpirító árulásnak gondolta, az idő árulásának, amiben ő az első számú cinkos. És azóta is. Arra már nem is ismert szavakat, hogy ugyanakkor az egyetlen, amire azt merte mondani, hogy biztos, az az idő volt és ő benne. Azóta se meri.
A 30 éves nem tudta elgondolni a 40, 50, 60 évest, mert a 10 éves az olyan volt, hogy megtudta állítani az időt, mint ahogy azóta senki sem, úgy. Azóta az az idő, amit a 10 éves megállított ott van  20-ban, a 30-ban és reményeim szerint ott lesz a 40-ben és az összes többiben is. Komplett halottak korzóznak benne, megtévesztésig élve, megy a nagy vitálpantomin. Nincs kétség, az egyszer megállított időt soha többé nem lehet már haladásra bírni, néha örömmel tölt el.
Ebbe az álló időbe néha a mostani kavicsokat dob, nincs célja vele, csak nézi az elsimuló köröket, néha másoknak megmutatja. Az ívét és a ritmusát. Azt, hogy miként nincsen az ami van és hogy ez milyen tűrhetetlen, de ennek ellenére a tűrésnek milyen kedves simasága van. Normális esetben nem érti és nem is akarja érteni. Aztán meg érti. Olyankor megint 10 éves és mohos, galambszaros szobor lesz megint az idő.

2006. október 13., péntek

"Munkám során gyakran találkozom urológusokkal - ezért mindig van nálam Hemorid, ami a seggemnek üde, kellemes és friss illatot kölcsönöz.
Hemorid, a menthol erejével"
Olyan az ősz mint amikor tintát öntesz a vízbe, vagy ahogy teába mézet és nem is attól jó, hogy megtörtnénik mindez, hanem az hogy ott vagy és az még ahogy nézed.

2006. október 12., csütörtök

Nehéz lesz ezt megfogalmazni. Nehéz lesz ezt megérteni. Nehéz lesz mindenkinek, az értünk lesz szar tematikáját. Ismétli önmagát. Mint mindig. Nehéz lesz ezt elképzelni is, hacsak úgynem mint egy külterületi telket, amely egyes részeiben beépített, határozottan életjeleket mutató. Áll ott egy ház és nyarat akarunk elképzelni köré. Mindig nyarat akarunk. Meg van. A ház ajtaján pedig a színes műanyagcsíkokkal játszik a széllel keveredett magyar nóta. A konyhában, pontosabban annak közepén a összközösségi összmami áll, a köténye zsebei körül rendesen zsírfoltok, melyekről hihetjük azt, hogy véletlenek, de azt is hogy jelentésük van és csak arra várnak, hogy a legbátrabbak megfejtsék őket. A zsebek mélyén lejárt szavatosságú savanyúcukrok és negrók alakítottak ki saját köztársaságot. A falak, ott ahol a mennyezetbe érnek egyre sárgásabbak. A falon, a konektor melletti polcon Sokol rádió, kissé balra a ferdén bevert szegen légycsapó lóg. Régi vágású, bőr ütőfelületű, közepén lyukkal, talán az esélyegyenlőség miján vagy aerodinamikai megfontolásokból. Soha nem tudjuk meg. A kertben az összvirágok között összunokák eszik a téli verem feletti kis dombon az egyenlekváros kenyereket. Mások a piszke bokor mellett igyekszenek kiszedni kétcsíkos mackóalsójukból a bogáncsot. Senki nem értelmez. Kivéve az össznépi nagymamit, aki tudja, hogy tudni egyáltalán nem szükséges, és azt, hogy az ambícióid azok arra valók, hogy előbb utóbb megtanulj letenni róluk. Az fedő alatt halott kakas rotyog, időnként a forrásban lévő víz felveti fejét, mint ha pillantani akarna egy utolsót a valóra, olyan. De nem szomorodunk el, nem vesszük észre. A felszínen barnás hab ülepszik meg az áldozati répán. Várakozás van a levegőben, bamba méhek sziesztáznak a tűzhely korlátján. Kicsit lejebb kallantyú: söt/főz, salgó. A sok jelentéstelen összegződik ebben az össztikkadásban, mindenki tátogni kezd, de egy ütemre és akkor jön el az a pont, minden ott élő eszméletében, hogy felismeri: semmit sem ért. Kicsit később pedig az, hogy soha nem is fog semmit sem érni. A tésztavizet az össközösségi összmami (mint ilyenkor mindig) a büdöskék melletti kerti csap behemót tormabokrára önti. Ez jót jelent. Mindjárt ebéd. Addig pedig lehet nézni a saját arcunkat a kerti csap kifényesedett rezében. Jó nekünk, de még nem tudunk róla. Pedig nem vagyunk már ártatlanok, de nagy beleélő képességgel el tudjuk képzelni magunkról azt is, hogy hátha, hogy mégis, hogy talán.

2006. október 5., csütörtök

Mint ha csak azt mondanám, gyere, nézdd meg jól, hogy én milyen jól szerencsétlenkedek, és még van néhány trükköm, amit azért restellnék a magaménak mondani, de valahogy mégis csak közöm van hozzá. Belekeveredtem. Tapsnak látom a vihart. MAntrázom, hogy se vágyam, se ambícióm nincsen. Egyszer csak képes leszek elhinni magamnak is.

2006. október 3., kedd

Hartay Béla vagyok (barátaimnak Bélus), 1948-ban születtem, Taktaszadán. 1989-ig zongoristaként dolgoztam az Aranycsalán bárban. A rendszerváltás óta munkanélküli vagyok. Másodmagammal élek 48 négyzetméteren. A mosókonyha nyirkosságát magamra vettem, ha úgy tetszik megbántódtam vagy megsértődtem  A szívemben gyűlöletet növesztett az a valami, amit mások kétségbeesésnek hívnak, de nekem nincsen erre szavam. Azt hiszem jó voltam. Azt hiszem valami elromlott bennem. Illetve azt hiszem, valami elromlott általában és az gyűrűzött belém, megülepedett bennem, akár a por. Nézze el nekem, nem vagyok művelt ember. Egész életemben a zongora előtt ültem, nem sokat értek én a világ dolgaihoz. Számomra minden fekete és fehér, dúr vagy moll. Idővel eltűnt belőlem minden árnyalat, ha visszagondolok akkor pontosan feltudom idézni a kisdobos avatásom konkrét pillanatait, ahogy Pacziga Kinga elájult rajta és fel kellett locsolni. Azt ahogy apám egyszer a pincérnek intett, vagy azt, ahogy Szemethy néni szodáért megy, a hálós szatyrával és arra a mozdulatra amivel a kredencbe teszi az üvegeket, sőt a vasárnapi pudingja ízére is. Fura dolog az emlékezet, úgy képzelem el mint egy sűrű szövésű hálót, de arra valahogy mégsem emlékszem pontosan, hogy mikor láttam életemben először zongorát. És arra sem, hogy mikor másodszor.
1989-ben szűnt meg az Aranycsalán bár, az épületet lebontották, helyére újat építettek, most a Gyémántpálma irodaháza áll a helyén. Próbáltam elhelyezkedni, hogy legyen megélhetésem, de én 1989 óta, pontosabban azóta amikor utáljára lecsuktam a bárban a zongora fedelét, nos azóta nekem minden kiesik a kezemből. Dolgoztam én már porcelán boltban, tojáskeltetőben, de mindenhonnan kirúgnak. A kezeim miatt. Orvoshoz küldtek, számos kivizsgáláson estem túl, tisztázandó ezt az állandó elejtési kényszeremet, de mindhiába. Néha azt érzem, hogy a kezeim tönkre akarnak tenni, ellenemben lázadva, a gravitációval cimborálnak. Nézze, én kérvények százát akartam írni különféle hatóságoknak, de egyet sem tudok, mert kiesik folyton a kezemből a toll. Jó ha addig jutok egy levelemmel, hogy Tisztelt Egés... és kész. Édesanyám idős asszony, ezért én járok reggelente bevásárolni - gondolhatja, jó ha egyszer egy héten olyan étel kerül az asztalunkra, ami nem hempergőzött meg az utca porában.
A mosókonyhában térdig járunk az evőeszközökben, szappanokban, fogkefékben, érti ugye, az egész eddigi életünkben térdig gázolunk, már egyre több ideig tart valahonnan valahová eljutni. Mondja fiatalember. Ugye nem lehet így élni.

2006. október 2., hétfő

Ott ücsörögtek az egyre lassuló délutánban, amiben megrekedt a bizonytalanság szaga, ami leginkább rothadó avaréhoz hasonlatos. Az Etelköz eszpresszó teraszának sarkán ültek és néztek abba a valamibe, amit semminek lehetett látni, és nem jártak messze a valóságtól. Csak a presszóba ugrottak le. Nem volt közük a látványhoz, ezért is keveredhettem melléjük. És egyszerre volt szép és közhelyes az a két besenyő ott abban a délutánban, hogy kedvem lett volna magamat is besenyőnek érezni. De nem tudtam, hogy kell hozzálátni az ilyesmihez, nem tudtam soha, hogyan kell olyannak lenni amilyen nem vagyok. Halott közösség halott tagjának lenni, halott anyanyelvemmel: nehéz.
Az a két besenyő arról beszélt, hogy mi (magyarok) annyira igazságszerető nép vagyunk - erre régről emlékeznek - hogy minden héten új igazságaink vannak. Nem is hogy csináljuk mi az igazságot, hanem hogy lesznek nekünk az igazságaink. Hull alá mint valami manna, vagy bomba. És még arról is beszéltek, hogy mi valahogy úgy vagyunk, hogy igyekszünk az idővel, mint a világalkotó állandóval valamit kezdeni, de az idő az valahogy nem tud hozzánk férni, belénk költözni. Nem tud valahogy nekünk látni, azt hiszem így mondták. Persze nekik jó, nekik már végük, ők már el vannak tűnve, ők már be vannak fejezve. Valami által. Akkor arra gondoltam, hogy majd kinyitom a táskámat a két besenyő szeme láttára, és akkor abból majd elkezd kiszivárogni - nem több, nem kevesebb - a nagy magyar történelem. És olyan lenne az mint a füst, de nem annyira szürke mint inkább lila és az ég felé kavarogna és nagyon tömör lenne - mint egy márványoszlop, csak valahogy arányaiban több lenne rajt' a dísz mint a funkció, és akkor ez már diszfunkció.
És akkor neki vetném a hátamat ennek az oszlopnak, élvezném ahogy a hűvössége hozzáér a hátamhoz és attól elkezdenék libabőrözni, de nagyon. Aztán meg már csak az lenne hátra, hogy halkan azt mondanám: basszátok meg besenyők, vigyetek magatokkal. Most, azonnal. Persze ők nem hallánák ezt meg, így nem is vinnének. Ki vannak halva. Még nélkülem.

2006. szeptember 24., vasárnap

Lenyeltem egy legyet, de érzem, hogy kiköpne, neki sem nagy öröm rászállni a dögre - ezt kell most csinálni, hát csináljuk röhögve. Belülről csiklandoz, döngése elaltat, dörzsüljük kezünket, de nem hiszünk jutalmat. Csak néha jut eszünkbe, hogy belém halhat. Nyomunkba erednek sok titkos ügynökök, próbálják ellesni azt, hogy  min ügyködök. Jelentést írnak: csak délután zümmögök. Nekünk jó háromság, fej tor és a potroh, később majd jobb lesz ám és nem is olyan rossz most, ha ragadós papírnak képzeljük a kozmoszt.

inspired by máv

2006. szeptember 20., szerda

Rövid számítgatás után arra jutottam, hogy a honi pol-elit topjai között talán, ha kettőről tudom elhinni (kb: K.G, D.I), hogy Szondi tesztjének értékelése után nem a pszichiátriai kezelés lenne a leghumánusabb megoldás. Szép hegyes-dombos környezetet képzelek el. A rácsokon borostyán futna. Zöldövezetben, amit olyan színűnek lát mindenki amilyennek akar, és beköltöznének oda mint egy permanens big brother házba, majd ott felváltva lennének Napóleon.
Na és mi? Nekünk csak annyi lenne aztán, hogy elhinni azt amit látunk és nem várni arra amíg megmondja valaki, hogy az a látvány mit jelent.

2006. szeptember 19., kedd

Igazság az is, amikor egy közösség tagjai az utolsó szálig ugyanazt hazudják egymásnak. Amikor ezt el is hiszik az pedig végtelenül szomorú. Olyankor nincs már jó és rossz, nincsen bűn és nincs bűnbocsánat, egybe csomósodik az idő. Olyankor már semmi sincsen, csak a hazugság van, a sajátjuk. Nem tehetnek mást, hát belekapaszkodnak, időtlenül, nincstelenül. Aztán ez sok árva próbálja valami egynek, valami homogénnek elképzelni magát. Nem megy, hogy is mehetne. Már ők sincsenek, csak nem tudnak róla. A történelem karbantartás miatt zárva.

2006. szeptember 16., szombat

A mi családunk az olyan, hogy mindig a száraz kenyeret eszi. Nem mint ha szeretné. Nem mint ha ez lenne a perverziója, vagy össznépi kenyérkultuszunkkal szembeni passzív ellenállása. Nem. Ilyesmiről szó nincs. Nem is szociális alapon eszi ezt a kurva száraz kenyeret a mi családunk, inkább csak előrelátásból táplálkozó megszokása kényszeríti erre. Vagy ahogy ők mondják: a háború.
(A nagyapám 14 km-ről hozott egyszer egy félzsák kukoricadarát talicskával, ami tele volt bogarakkal, és kiválogatta az öt gyerek, a férget és az ocsút, és valami kenyérféle lett belőle. Nem tudni milyen.) Erre senki sem emlékszik. Mert szegények voltak, annyira szegények voltak, hogy nem is tudták, hogy nem szegények. Persze álszent és pofátlan dolog lenne, ha most elébe állnék halottaimnak és azt mondanám, hogy én még náluk is szegényebb vagyok. Pofátlan és álszent dolog volna, tudom, de részleteiben igaz. És az ilyesmi még békeidőnek mondott korszakokban is fájó. Elmondanám mennyi mindenük volt, van még most is ami nekem soha, és alighanem nem is lesz. És azt is elmondanám nekik, hogy ők sokkal többet reszkettek, mint amennyit én valaha is fogok, de legalább azt együtt lehetett. Nem értenék. Talán érteném, hogy nem értik. Mert ezt itt, ezt az enyémet, ezt az én koromat nem lehet érteni. Nincs rajta mit, nincs rajta kapaszkodó, csak együgyű simaság. Itt senki nem érthet semmit. Ha van is fonala, azt elfogja veszteni, vagy szőnyeget sző belőle és az első adandó alkalommal eladja. Azt hiszi pénzért vagy hírnévért. Valójában fizet érte.
Azt is mondják, hogy akkor olyannyira nem volt semmi, hogy én azt elképzelni sem tudom. Nyugtázom, hogy tényleg nem tudom elképzelni. Én már ahhoz a generációhoz tartozom, akinek igényei, szükségletei többnyire már azok megléte előtt ki lettek elégítve. Egy szóval, ki volt nyalva a picsám, lovat adtak alám, pénzt is amennyi volt, fegyvert meg nem. És ez az utóbbi az ami legjobb. Annak ellenére, hogy a mi családunk mindig ezt a rohadt száraz kenyeret eszi, hogy hogy nem, kizárólagosan friss, ropogós kívánatos pékárut hajlandó megvásárolni.
El lehet mondani, hogy a kenyérárut meglátva a mi családunk elveszti helyes arányérzékét, racionalitása mopedjéről leesik a lánc, gazdasági rálátása olajat ereszt, matematikai borúlátásán csúszik az ékszíj. A mi családunk ilyenkor úgy viselkedik mint egy gyerek a vattacukros előtt, úgy 74' táján. Behemót lesz, akarnok, kapzsi, valós szükségletet lepöcköli válláról, akár a korpát, jobb helyeken.
A mi családunk kamrájában éppen ezért mindig olyan minőségű kenyeret lehet találni, mint ha az ötös lottó tárgynyeremény sorsolásán kanyarra néző Don-parti ingatlant nyert volna, és abba be is költözött volna, éppen arra alkamatlan időben.
A mi családunkban éppen ezért több a kenyér, mint a kolbász, a napokról nem is beszélve. A mi családunk mióta az eszemet tudom, úgy viselkedik mint aki meg ette már a kenyere javát. Néha nekem is van valamiért ez az érzésem. Néha pedig az, hogy a kenyerem java emészt engem. De erről hallgatok. Félek, még kivetnének maguk közül. Így sorakoznak a mi családunkban, rétegződnek egyre a spájzban a korszak szerint rendszerezhető kenyerek, melyekből a mi családunk, előre látásból táplálkozó kényszere ellen nem tudván mit tenni, csak és csak is a mindenkori legszárazabbat eszi. A száraz kenyeret eszi, a két friss kenyér vásárlása szüneteket kitöltendő és soha nem esik kisértésbe.
Na már most én utálom a száraz kenyeret. Viszont szeretem a családomat. Amíg van családom, addig száraz kenyeret kell ennem. Ha nem lesz családom, akkor majd friss kenyeret ehetek. Ha lesz hozzá étvágyam, vagy kedvem.
És most akkor hajlanék arra, hogy talán én mégis, igenis szeretem azt a rohadt száraz kenyeret, csak még nem tudok róla.

2006. szeptember 13., szerda

...és olyankor jön, aki ilyenkor mindig jönni szokott és tud. Úgy tud mint a szél, úgy tud mint akinek soha nem volt más a dolga, mint tudni, úgy tud, hogy utálni képes tőle az ember. Mindenki helyett tud, szájában stolwerck ízű bölcsek kövét szopogat, önismereti görbéjének még senki sem látta a végét, ha volt is a görbéjének olyanja egyáltalán.
Mondja, hogy tudja hogy mit gondolok, mit nem tudok én, mondja, hogy tudja, hogy mi a bajom, tudja, hogy mindenkinek ugyanaz a baja, a rákfenéje - ahogy ő fogalmaz.
Csendre int, kéri ne beszéljek, fogadjam el, ő látja jól, én tévedek, kitalálja amit gondolok, vá vá várj, ne mukkanj, csitt - mondja izgatottan, mindjárt meg van, itt van a nyelvem hegyén. Lepedékre gondolnék? - kérdezem, de szája elé emeli a mutató ujját, és a tudásánál már csak az izgatottsága nagyobb.
Persze én már nem vagyok ott, már réges rég máshol vagyok, csak hagyom magam, csak hagyom őt. Csak hagyok mindent, mert én olyan vagyok, hogy hagyok, mert éppen semmit sem tudok, nem az a szerepem. A semmit is inkább csak érezni szoktam. Főleg délutánonként, de arról nincs mit írni, arról mondani sincs mit igazán. Nekem annyira tetszik az, hogy a bizonytalanok olyan halkszavúak és jámborak, hogy kedvem lenne néha befogni a pofám. Azért, hogy valamit én is tudjak végre, ne csak nekem tudjanak.
Figyeld meg, mondom - ilyenkor (mindig) - magamnak, hogy le fog lassulni majd minden és megint váratlanul fog érni az egész és eljátszod tényleg, hogy váratlanul ért. Olyan leszel mint amikor egy lövedék a vízbe ér, bár nem látod ezt így, de azért érzed. Ugye érzed? Ne legyenek kétségeid - mondom magamnak - a süllyedés is éppen úgy fog végbe menni ahogy eddig bármikor. Végül is a monotónia egyben biztonság is. De ezt még nem tudhatod. Mint ahogy azt sem, hogy ez itt nem kezdődött el, vagy inkább régen véget ért. Nem tudod eléggé gyűlölni ezt a helyet - mondom magamnak - annyira, hogy valamennyire ne szeresd.
Az se tudhatod - mondom magamnak - hogy van e szeglete még a világnak ezen kívül, ahol az idiótaság ennyire legitim tud lenni és lényegében a helyi diaszpóra mannának értelmezi, állampolgári jognak. Ahol a por belülről rakodik rá az emberből valóra, pontosabban a húsra. Egyelőre csak teória, hogy ez a világ legszarabb helye, egyelőre, egy ideje erről semmi nem lehet tudni. Az is lehet, hogy sehol se jó és a legrosszabb otthon.

2006. szeptember 12., kedd


Kesergett a C betű, hogy ő magához mérten is cérész  életű. Egy elrontott félkör, egy tévesztett kunkor, még az eszmélete is egy be nem zárt undor, így  nem lesz majd ideje eljutni Á-ból a B-be, persze ő nem volt oda való, csak ez nem jutott eszébe.
Nem lehet élni cétlenül, amíg a többi tétlen ül.


Bizony - mondom magamnak - a tojásos nokedli elkészítése nehéz




Nehéz, de jó. Mint majdnem minden. Nehéz. Dejó.
A nokedlikészítéshez ugyanakkor, mint minden máshoz, mélységes és közhelyszerű alázat szükségeltetik, makulátlan harmónia a megformálandó anyag és a teremteni kívánó erő között. Mese nincs, a nokedlinek is jár némi tisztelet az evilági respektpalettán. Jajj. A feltétlenül szükséges előfeltételek hiánya megbontja a gasztrotranszcendentális origót és várt vagy nem várt balsikerekhez vezethet, illetve vezet.
Nokedlikészítés közben az emberi létezés összes csapdája kieresztett karmokkal emeli áldozatára a tekintetét és ez egyáltalán nem képzavar, nekem legyen mondva. Ha megpróbáljuk a konyhát úgy elképzelni mint szakrális teret, az ember, ez esetben az ember-én nem lehet egyéb benne, mint emberáldozat, konc, de nem zsuzsa, melyet az éhség oltárán dobnak végzetébe emésztődni - ember-ő - a távolítás okán. A lágyság és keménység fogalmi zavarain túl, de a szemantikai értelemben vett képlékenységen még nagyon is innen, mechanikus sérülések üthetnek léket a józan ész pajzsán, nem kevésbé a tegnapról megmaradt önbecsülés bástyáit is gazdagon megpocsékolva.
És a helyes eszközválasztás is. Ugye.
Tévhit, hogy a fakanál divatjamúlt volna. Tévhit, hogy a robotgépé a jövő. Tévhit, hogy e kettő bármire is használható, csalóka, tévedések egész sorára hajlamosító kellékek a kredenc-szkéne labirintusában. Csak az emberiség kultúrája még nem termelte ki azt az igényt, hogy a _tökéletes_eszköz megszülethessék. Senki sem tudja, milyen lesz az eszköz, ami eljő, ami ápol és felkavar, homogenizál, elegyít, ahogy a szükség hozza.

Itt már kovászszerű tudatlanságban reszket a létezés, a jövő pedig a múlt jelentéktelen fázisa.
Isa, liszt és tojás vogymuk, de nem is hogy liszt és tojás, hanem hogy mindezek parafrázisa.
 

A fakanál az csomósan hagy, a robotgépre viszont előbb rátekeredik a matéria, majd a szélrózsa minden irányába igyekszik a rajta valót egyenletesen szétoszlatni, vadul tékozol. Ha az ember nem szándékozik nokedli tésztával újravakolni a konyhát önnön testét veti elébe a megbokrosodott nokedli repeszeknek, megóvandó a konyha megszokott rendjét, és benne maga-maga helyét. Azt is. Lassan a teremtő és a teremtett eggyé szervesül, a nokedlimintás pizsama, mint random design-salakanyag, a betegen lebegő, színüket veszett galuska darabok, a Greenaway-ire formált fulladásos halál, a megilletődött  takonyszerűség mint állapothatározó, a tekintetét a járólap monotóniájába fúró ember, és minden káromkodások végre illesztékeikben egymásra találnak. Bizony mondom magamnak, az éhséghez semmi sem hasonlítható.
Bizony mondom magamnak; éljen a tej és a kenyér. Így esett, minden szavam, borsom: igaz.

2006. szeptember 10., vasárnap


Infravénás nyárvégi lötty.
Idén a lábkörömben a meggypiros volt a trendi, a pohárból a műanyag - a proletár herendi. Italból ami iható volt, a járdákon meg a vizelet folt. Lábhosszal győzött a cipők közt a baba, halálból e nyáron egy kapitány jutott, a Tenkes és mellékletnek Dada.
Felsővezetékből a szakadós vitte el a prímet, tűzijátékból a vízes és ide most nem akarok rímet.
Esti neszekből a hangos motorikus, az egykerekezőség, éjjelből az egykedvű hűs, nappalból a tarka hőség. Mobilból az igen sok pixeles, pólóból meg a brand-ben dús XL-es.
Ruhából a pettyes, harisnyából a tarka, kormányfőből a füllentős, a többiből meg a marha.
Apámból az epe, anyámból a csontok, a tüdő, a pórusokból meg az ami hónaljban kinő. Belsőszervből a szív meg a vese, térből a Deák, vírusokból a hirtelen támadós és hozzá a vacak teák. Repülőből a fapados, villamosból a hosszú. Bandából az Olsen, blogokból a golden.
Az otthonból a haza, a homlessből a szaga, Tiszából a Kata, autóból a fedél nélküli.
Belőlem az, aki önmagát szédüli.

2006. szeptember 8., péntek

Az jutott reggel - félig álomban - az eszembe, szóval az, hogy milyen is bennem egy este. Úgyis mondhatnám, hogy milyen bennem az_este, de ilyet nem ér mondani. Mert olyan, hogy az_este nincsen, legfeljebb nagyon személyesen, ha van. Átadhatatlan. De inkább hajlok, hogy magának az_estének, nincsen archetípusa, vagy milye. Nem sajátíthatom ki az estét magamnak. Ez jó. Ez fáj. Ez értelmetlenül közönséges.
Eszembe jutott az 50 évesnél is több szú ette ágy is, és az, hogy mielőtt az én aludni használtam, azon emberek haltak meg és emberek születtek. A suttogások a sötétben, az állott szagú dunna, a délutáni kenyérmorzsák csipkedése a lepedőn. A kis ablakom és az utcáról beszűrődő lámpafény, ami mindent sárgásra színezett, nekem. Az álmatlan legyek döngésének keveredése a kinti kutyák csaholásával. A gangon hajlongó növények félelmes árnya. Még a végén azt hihetném, hogy féltem, még a végén azt hihetném, hogy szerettem félni. Még a végén hiszek majd magamnak.
Eszembe jutott, hogy anyám szokatlanul szép volt, ha azt akartam hogy az legyen, apám pedig pont annyi idős amennyi most én, és ott vagyok én nekik, hogy ezután már velem nem lesznek egyedül. Hogy megmenekültek, hogy megmentettem őket.
És ott voltak a szentképek is a hengerelt mintázatú falon és a hátuljukon a Szabad nép valami réges régi, megsárgult száma volt ráragasztva. És azon szépséges papíron pedig a por.
Aztán pedig az jutott az eszembe, hogy én még akkor azt hittem a szélről, hogy az a fák miatt van, hogy a szél a fák dühös hajlongásainak az eredménye, és azok a fák azért tudnak olyan rettenetesen mérgesek lenni, mert úgy oda vannak tapasztva, mozdulatlanságra ítélve. Én azt hittem, hogy a szél az a fák lázadása. Ma már tudom hogy nem az, de bizonyos azóta sem vagyok.
Utána pedig az a tanár jutott az eszembe - az arca - aki kiröhögött amikor elmondtam mindezt neki.
Aztán egy pofon jutott az eszembe, később pedig egy állomás és egy régen látott rokon, aki felemelt és én elsírtam örömömben. A legvégén azt szerettem volna már gondolni, hogy nekem soha semmi ne jusson az eszembe, hogy ne kelljen nekem hurcolnom mindezt tovább.
Nem lehet letenni ezt, elmagyarázom magamnak, ha észérvekkel nem megy, akkor az érzelmeimet zsarolom. Elmondom tohonya ösztöneimnek mégegyszer az egészet, amikor ahhoz a részhez érek, amikor az ablakon beszűrődik az utcai lámpa melegsárgás fénye, akkor mindig nagy csendesség támad és öklendezni kezdek. De még egyszer sem hánytam ki magamat. Talán legközelebb.

Ide azt is írhattam volna, hogy kilenc hónapja keresek állást, de nem tudtam hogyan kell az ilyesmit leírni, pedig ennyi idő alatt már egy sejtből is ember lesz. Lassan elnyújtózó közjáték, hasadt, légyszaros tükörben ismerek magamra. Reggel van. Megint.

2006. szeptember 4., hétfő

A Megöregedési Minisztérium (MÖM) előtt mindig hosszú sor áll. Egyrészt a sok fiatal oda jár megkérdezni a nagykontyos, kávészagú Böbéket és Piriket, hogyan érdemes mindezt a véghez vinni, lassan elkapkodva inkább, vagy gyorsan és megfontoltan, és vannak e kedvezmények. És ők, a nagykontyos, nikotintól elszíneződött fogú Böbék és Pirik mondják, hogy nem bevallva, de vannak privilégiumok és azt, hogy mindegy és ez maradjon köztük, meg hogy a sorslabor eredményeire még várni kell, egyelőre nem mondhatnak biztosat.
A MÖM levegője, mint minden levegő amit ember beszívhat, tehát magába engedhet: korrupt, megáll benne a kés, a kanál, ha bírja az ember tüdővel. Bírja.
A MÖM-ben vörös malacképe van a portásnak, előre köszön, szokatlanul barátságos, mosolya tegnapi maradék, tehát megnyer. Egy másik ablaknál sorakoznak az évvesztesek a kárpótlásukért, a könyvelők mérleget készítenek és zsigerből érzik, hogy ami jut az marad is. Azt is tudják, hogy elvesztegetett idő nincsen, csak szavuk nincs rá még, de dolgozik a derékhad már a projekten.
A második elemeleten vannak a rubrikázók, akik a középkorúak nyárérzetének megadóztatásával foglalkoznak, számítanak és levonnak, derűs napokat javítanak ki csapadékosra, lényegében történelmet hamisítanak a közemlékezet nyomott hangulatának engedelmeskedve. Grafikonokat állítanak elő a nyár gyorsulási mutatóit mintegy láthatóvá téve.
A legfelső emeleten vannak az aggok. Virággal befutattott korszerű panasziroda várja őket. Fehérköpenyes gerontológusokkal alkudoznak a végkifejletet illetően. Zöld nyomtatványon folyamodnak különös természetű, egyedi és egyben nehezen kezelhető betegségekért, olyanokért amivel ne érzik majd magukat piszlicsáré nemecsekernőnek a szakrendelői váróban.
A tetőn van a beszolgáltatási osztály, oda viheti mindenki azt amije van és azt amije nincsen. Azt amije volt és soha nem lehetett. Egy nagy zsákba teszik, egy konyhalifttel engedik le a portásnak, aki kibontja a zsákot, lassan szétnyitja a száját, vörösebb lesz egy kicsit és elmosolyodik.
Szűkében vagyok egy szónak. Hiányzik nagyon egy szó, és vele a jelentése. Számomra kedves szóra gondolok, olyanra ami nem volt, tehát nincsen. Nem tudom mi kedvesebb nekem, maga a szó alakja vagy jelentése. Egyáltalán nem tudok semmit erről a szóról. Szó se róla. Ennek a szónak rám kell találnia. Én egészen biztosan nem ismerném fel. Csak erre a szóra számíthatok. Azért várok itt már istentudja mióta, hát ha jön, felismer és rám köszön,úgy mint régi ismerősre, vagy úgy ahogy olyanra szoktak aki nincs.
Rémálmaimban arra riadok, hogy valaki már kimondta, tehát a szó önálló életre kelt, így nem lehetek többé a zsarnoka és ő sem az enyém. Mert, hogy érhető legyen, ezt a szót még soha sehol senki nem mondhatta és nem is mondta ki. Egy szó. Egyetlen szó, de attól valahogy minden meglódulna, irányt venne, vagy mit, nem lenne ez a kínos szekrények mögötti, ágyak alatti lebegés így elmaszatolva. Egyetlen szó, aminek jöttével már nem is tudnám, hogyan lehetett egyáltalán nélküle, hogy nem roskadt minden örökre önmagába. És amikor megérkezne  mindenki rögtön tudná, azt hogy nem jelenthet mást mint : porcicákat rejtett helyeken egyenként megszámolni és gondosan elnevezni őket, majd békében élni velük.
flincipuszatolás(talán)

Elhelyezése az élőbeszédben:

Köznyelvi térben:
- Flincipuszatoltál már ma?
- Nem, kiderült a házvezetőről hogy egy szadista állat.

Szakrális térben:
- Porból lettünk, cicák leszünk.
- kórus: Flincipusza, ámen.

Nyelvemléki környezetben:
- Isa flincipusza, por és cica vogymuk.

Átmeneti az íz a számban, átmeneti a fogtömés, átmeneti a hiánya mindazoknak mire átmenetileg gondolnom lehet, de átmeneti levegőben átmenetileg látható a lehelet. Én már egy ideje átmenetit lehelek. Átmeneti a biztos, a hátha, a szemem és amit soha se látna. Átmeneti az anyám, a jegye, átmeneti minden bőrhiba, átmeneti az árnyék a havon és átmentett már a  tavalyi nátha, átmeneti a mikor és a hova. Átmeneti a szemem és a látvány, meg persze az, hogy sokszor nincs kedve látni, ja. Átmeneti a reggel az este, az enyém és egy valaki teste, átmeneti a csont, a paplan, az álmos is az és a nyughatatlan. Átmeneti a fecske, a nyara, átmeneti amit nem csinált, átmeneti a lélek, ahogy átmenetileg hálni jár. Átmenti az úttest, a zebra, átmeneti a zöld és piros, átmeneti a patak partja, és átmeneti aki mos. Átmeneti a cigi a kávé, de ugyan így van a biztos, a kb. Átmeneti az elakadás, átmeneti a háromszög, átmeneti a nagyanyámon az az átmenetileg sáros rög. Átmeneti vagyok vagyok tehát, átmeneti torkomon átmeneti teát engedek le, ami csontomig lerág. Átmenetileg örökre. Átmegyek. Aki átmegy, menjen bétigy, ezt mondogatom. Persze nem mondok semmit, átmenetileg félek ilyeneket mondani, azaz átmaradok.

2006. augusztus 25., péntek

Legyen egy fa. A helye legyen tetszőleges, valóságos, de tetszőlegessége a valóságból kiragadott. A helyet itassa át a kétségbeesés, csak nekünk. A fa, fajtáját tekintve legyen ecet, megjegyezhetősége okán, az évszak pedig késő tavasz, csak úgy. A fán legyen egy gyerek, akiről véljük azt: megrettent, visszakivánkozott. és most erre használta az evolúciós létrát. Nézzünk most a fa tövéhez. Két falun nevelkedett, loncsos kutya dühös vicsorgását látjuk. El vesszük tekintetünk, nem bírjuk már az erőszakot. Vissza a fára. Az 5 éves két ág közé paszírozza be magát és lefele néz. Éppen oda, ahonnan az imént menekítettük el a tekintetünket, nem bírván a látványt. A kutyák nem érdekesek többé számunkra, igazából soha nem is voltak, csak az számít mostantól ami fönt van, ott fognak megtörténni a dolgok. A fogak között kiszivárgó, elfelejthetetlen szavak, a lombok közt tanyázó bénító félelem. Belehallgatunk a jelenetbe és tudomásul vesszük, hogy az 5 éves azt mondja: nekem így ez nem kell, azt már mi gondoljuk utána, hogy: basszameg.
Az 5 éves még nem használ trágár szavakat, nem azért mert ne tudna legalább tizet, de attól tart, a szájára vágnak. Kétségbe esése így marad örökre megfogalmazatlan. Amikor már hátat fordítottunk az egésznek, akkor gondolkodunk azon, hogy mit érthetett azon: nekem így ez nem kell. A magasság nem kell, vagy a fa tövében csaholó kutyák nem kellenek? Vagy az egész nem kell, úgy ahogy van? Az életre gondol, amiről hirtelen sejtései lettek, az utasítaná el magától? Ha minden ilyen borzasztóan nehéz, akkor marad e más azon kívül, hogy sem ég sem föld, azaz a sehol? Marad e a csalt lebegésen kívül valami is ennek az 5 évesnek? Vagy azt érthette alatta, hogy tudja ő, nagyon is jól tudja, hogy így van rendjén minden, rendjén az ahogy belesimul ebbe a közhelyes képbe, tavaszba, kutyába, fába, de mindez mégis valahogy elfogadhatatlan?
Kilyukadt a világkép lufija és most lefele görbül a szája? 
Óra indul, a megfejtési határidő néhány évtized, és annyit mondhatok, minden álságos híresztelés ellenére nem lesz nyeremény.

2006. augusztus 20., vasárnap

Valahányszor tüsszentek lepereg előttem az életem. Nem az egész, csak egy darabja, egy szilánkja pattan ki valahonnan, valami repedésből, ahova egyszer beszorult. Ugyanakkor van az a hamiskás érzetem is, hogy egy tüsszentés szakszerű véghezvitele után egyre több minden lesz világos, érteni kezdek, neki látok az értésnek. Meggyőzhetőségi mutatóim meredek emelkedésbe kezdenek, ezúttal erotikus mellékzöngék nélkül.
A ma déli tüsszentéskor, egy birodalom jutott az eszembe, ami ma már nem létezik, romjaimban sem, de benne a déli harangszó képes volt elszomorítani egy gyereket. Az hang jelezte azt, hogy megtörik az ív, jön az ebéd, a csirkepörkölt nokedlival, és a délutáni alvás. Néha tökfőzelék szagú hanyatlás. Szóval csupa olyan dolog, amit feleslegesnek lehet érezni és még egy velejéig értetlennel is meg lehessen érteni, mit jelent húsnak lenni, éhesnek lenni, elfáradni. Abban a birodalomban és akkor kellett volna tüsszenteni, egy jó nagyot, megelőlegezni, az összes az után következő éhséget, fáradtságot, szomorúságot, hogy értsem. Nem mint ha számítana, mert van amit nem is akart az a déli harangszótól elszomorodni képes gyerek érteni, és azóta se.
Emberek hordják le magukat a rakpartra és a Mighty Micro People-t szóltatom nekik, mindjárt tüsszenteni fogok, érzem. Megváltó nátha, vagy mittomén. Alulról mindenki boldog. Alulról az összes férfi Ibolyát szagolna és csak este hányna magától a lavórba.

2006. augusztus 17., csütörtök

Bizony a tea kevés, nem a csésze mély, gondolta magában a célok nélküli célszemély.

2006. augusztus 16., szerda

Valami baj van a szívemmel. Jó, ha egy ember belefér, vagy még én se. Ez olyan kardiodráma-féleség akart lenni, de aztán az maradt ami. Belülről induló, megszülhetetlen remegés.
Tartozásom van. Hét hónapnyi éppen. Húzok egy vonalat. Egy vonal húz engem. Vékony, halvány, talán még egyenes is. Nem mellékesen a vastag és alkoholos a divat. Keletje van, nyugtával dicsért. Filcbe fojtani a bánatot. Vastagnak lenni, mindegy, hogy milyen áron. Nehányan arra várnak, hogy majd valaki jól megcsinálja őket, és ha így lesz akkor unja az egészet majd, csak akkor már jól megcsinálva, tényleg. Az utcán csöcskavalkád hullámzik át, mindegyiket megbámulom, mondogatom magamnak, jó lenne egyikbe beleszeretni, mondogatom undorodj már meg egyszer rendesen magadtól. Utálom a gyávákat de félek az érzésétől. Messziről mindenki jószagú, messziről mindenki szépet lehel, leginkább. Én messziről még csak nem is látszom. Közelről az sem látszik, ha remegek. Nem önuralom, csak a gének, meg az énem amiről, nem szól semmilyen ének, arra nincsen kórusom. Mert nem adtak, mert nem kértem. Lassú lajhárok ajnároznak belülről, magamat hájjal kenegetem, de arról is csak az jut az eszembe, hogy csúszok valahol.
Tartozom magamnak. Így hogyan is  tartozhat bárki hozzám.
- Kétéltű vagyok.
- Érdemlek e egyet is?
Aztán nézett az az egér aki béka akart lenni, arra a békára aki egér akart lenni a lelkiismeret gyorsszervíz fényes kirakata előtt.
Gyűlöltem őket érte, mint
Kellene rám egy titkosajtó, hogy amikor idegenek jönnek be kimehessek.
Kellene rám egy titkosajtó, elhagyni magam.
Próbálom elképzelni a lelkem. Mondjuk, olyan formán mint egy csókallergiás varangyosbéka királylányban szegény végvárak idején. Nem én kértem, hogy így legyen és most tessék, mégis enyém a szégyen. Csak ülök egy lótuszlevélen és már nem akad meg a szemem a légyen. A légy ott, az nekem távoli dolog, pláne hogy mellkasomban ősidőktől fogva egy gólyaszív dobog. Nyújtogatom bután a nyelvem és mondom a sok ebihalnak, hogy ha békák akarnak lenni abba tutira belehalnak. Köröttem mindenki olyanra vágyik, ahol nem ér szügyig a bú meg a káka, mások egy helyben maradnak, megint mások Amerikába mennek. Ha elfáradnak, döglött legyeimen megpihennek. Nagy kerek békaszemben ívesre hajlik a látvány, köhögni kezdek az ősz köszöntével, bedugul orrom és újúl a náthám. Próbálja a lélek elképzelni ezt a békát, vagy ha nem sikerül neki akkor a maga maradékát, és mindenhol kétéltűek aki egy élettel sem tudnak mit kezdeni.
Már annyiszor néztem az életemet végig, hogy szinte undorodni kezdek attól a résztől amikor meglátom magamat bennem. (Kimaradnék belőle már asszem) Akár lehetne mindez jó is, csak ne lenne bennem az a végtelenül üres, csak ne lenne ez, gyökerek módjára a  bordákra fonódva. Csak ne adnák, csak ne venném magamra. Csak ne. Csak ne lenne ez az élve nyúzás, csak lehetne azt mondani, hogy a szenvedésnél semmi se szebb. Csak ne azok mondanák rá gőgösen, akiknek csinált szenvedéseik vannak. Csak ne lennék.
Aztán elképzelem, végig rohan rajtam az ami nem volt, csak magamat hitegettem, hogy ha bennem van, akkor az már igenis való. Azt, hogy mindezen dolgok nem csak teóriák halmaza, melyekbe mást nem csak beleveszni lehet. Ha rosszak közt akarsz jó maradni, máris rossz vagy, egy szemét. Csak ne lennék.
Tudok úgy sírni, hogy én se veszem észre. Csak ne kellene lennem. Csak tudnám a módját.

2006. augusztus 12., szombat

A hely adott. Tehát kaptam, azaz, hogy nem az enyém, de erről vannak már ismereteim. Magával sem önazonos e hely. Benne vagyok, bennem van. Legyen akkor ez egy mező, amit éppen ver ez az istenverte, semmihez nem hasonlítható zápor. Fent beteg kékség, lent fakó a zöld. Közte meg én, az odadobott, az elkent. Szavakat találni magamra és a hányinger. Törökülésben ülök, éppen elfeledve mohácsot, és egyre csak fújok valamit, ami engem determinál. Aham, én vagyok a szerenycsétlen flótás, ezt fújom, de egyre ám. Az elengedhetetlen népmesei kellék, a tereptárgy. Aki semmilyen drámából nem hiányozhat, aki mindebből leginkább csak kimaradna. Csak szemlélne, csak szemlélne, egy kertben, egy kórházban, nézni a szöget, de nem ütni rá.
És ilyenkor, ilyenkor hív az anyám, amikor a gyomrom akkora, mint egy telefon akkumulátor, és úgy fejezi be, hogy vigyázzak magamra. A félni való beszerzését rám bízza. Ismer.

2006. augusztus 7., hétfő

Reggelre visszavonhatatlanul belém költözött a rémséges nagy hátszörny. Gerinc mimikrit öltött és tombol, harap, (szilaj tajtékokat vet). A hátszörnyel egyébként, így magában nem lenne baj, ha a világ úgy lenne elrendezve eleve, hogy benne minden kézmagasságban volna elérhető, de erre a teremtő nyilván nem lehetett felkészülve. Nem is lázadok, ahhoz először is ki kellene egyenesednem, nem forgatok olyasmiket a fejemben mint a hasoncsúszás, erre is van jó okom, de mindegy. Ha a cipőt eleve a térden kellene hordani, akkor persze minden könnyebb volna, hiszen gólyaállásban könnyedén kötném be rossz úgymaradási mutatókkal rendelkező fent nevezett barna hasított bőr lábbelit. 
A rémséges nagy hátszörnynek még a gravitáció is kezére játszik, az általános ügyetlenség és elejtési hajlam mellett. Amikor a hátszörny belém harap, akkor az olyan érzés, mint ha egyszerre mindent értenék, de mellé az a mellékíz is társul, hogy az értés maga teljesen felesleges. Olyan is még, mint ha épp most jöttem volna le a fáról, kicsit nem tdunám, hogy akarok-é maradni, és a nyilalás lenne az a pillanat benne, amikor tűélesen jövök rá, hogy egy evolúciós zsákutca vagyok, amiben parkolni is tilos.
Mérlegelem, hogy nem kellene e lemondanom főemlősi státuszomról a nagy rémséges hátszörny javára ezen a szkénén. A döntést hátra hagyom.
Nem kért rá senki. Magamtól szenvedek.

2006. augusztus 6., vasárnap


EKG papíron ábra, szív rajzolta ívpapírra. Lábasban összecsomósodott üresség a galaktikus rántásban, de legjobb esetben is karalábé torzsa, akinek a szava a sorsa. Disznónak vagy gyereknek dobják, már rögtön a gasztrotörténelem legelején. Amott egy hátat fordító ordító gyerek. De legyen inkább mégis összecsomósodott semmi, saját elképzelésekkel, egy szintén csak elképzelt szószban, kényesen kimért egyformaságban, életidegen montotóniával, melyet biztonságnak hívhat, belekapaszkodhat akár egy jól megrajzolt játémackóba azokból az időkből, amikor nem volt bárgyú merészség, valami jelenvalónak elképzelnie magát, kapott helyen, adott időben. Szőranyák napja, szavalnak, fülükig felhúzott fehér térdzokniban.
Vagy inkább aranyló zsírfolt, úszva vasárnapi húslevesben, korcsolyázni a felszínén, egy olyan helyen, ahol mindig vasárnap van. Elvileg. A légy jó a levesben, dekoratív és taszító, csökkenti a feszültég iránti olthatatlan igényt.
Levegő a bors és só tartó között félúton, de ez nem biztos, vagy remegő cafat a velős csonton, tányérszélén agonizáló cseresznyepaprika.
Előbb utóbb mindenkit megesznek. Előbb utóbb mindenkit szeretnek. A legvégén, de csak akkor, örökre letesznek. Ilyen rajzai csak nemember ember szívének lehetnek.
Remember

Zöld és sárga gömbök töltik ki azt a valamit. A köztük fennmaradó helyet pedig kék és piros golyók töltik be. Végül minden összesimul, nyugvópontot keres.
Nem jut hely a szürke, közepes labdacsoknak. Kellene egy másik befőttes üveg. Egy helyettem is üres. Hogy hol, azt már meg nem tudnám mondani.


Nem tudnám elmondani milyen szaga volt. Öregséggel kevert, nyárba ágyazott morzsaszag egyébként, de honnan is tudnám, hogy ha ezt egy másiknak mondom, annak mit jelent az öregség, a nyár és mit a morzsaszag. Ahány ember, annyi morzsa, mit tesz a széttöredezettség. Azt sem tudom elmondani rendesen, hogyan tette csípőre az egyik kezét, míg a másikkal szemét törölgette, ha éppen nem intett vele egy utolsót, mindig csak nekünk.
Hogy miként szorított meg amikor két hetente meglátogattuk, vagy milyen fájdalmas volt az amikor arcon csókolt. Hogyan szedett tyúkhurt vagy egrest, hogyan ejtette az ölébe a kezét amikor a kerti padra ült. Hogyan suttogott valamit a sötétben, valami imát, vagy hogyan szidta az istent, ha a kutya a friss palánták közé lépett. Talán nem is érdekes, hogy milyen mozdulatokkal szedte le a vasárnapokon a volt férje sírjáról az apró csigákat és kaparta le a fehérre meszelt keresztől a nyálkát. Mint ahogy az sem túl fontos, hogy kenyeret adott a görögdinnyéhez.
Biztosan nem azért tette mindezt, hogy majd én erre emlékezzek, nem azért, hogy bíbelődjek vele, legkevésbé azért, hogy leírjam. De hát akkor miért tette? Tehetett volna annyi minden mást.
Lehetett volna mondjuk boldog. Olyan amilyennek látni szerettük volna. Vagy lehetett volna álma, lehetőleg elérhetetlen. Abban bizonyos vagyok, hogy ilyenje nem volt. Próbálom elgondolni őt most, legelőbb úgy, mint ha életben volna, testnek képzelem el, ami már nem romlik tovább. Próbálnám elmondani neki azt, hogy mi az hogy G3 és mi az, hogy power boost, ha tudnám, hogy értse és ne kelljen botladoznia. Aztán meg elgondolom őt úgy, mint jelenvalót, azaz földalatt nyugvó földi maradványt, kinek a koponyájában talán már egerek laknak, csontjaiba gyökerek kapaszkodnak bele, hajába agyag ragad.
Élőkbe költözik bele az, aki volt, de már nincsen. Itt hagyja minden befejezetlenségét, hogy görgessem én tovább, és hagyjak hátra egy nála még nagyobbat, a befejezhetetlent. Ezt itt, ezt is nehéz befejezni, magyarázni magyarázhatatlant , érteni érthetetlent, csetleni-botlani és néha elképzelni a nélkülözhetetlen mi lennéket. Ami a szívemen az a számon kérhető, ha lenne rá valaha is illő szavam, de nincsen, mert olyat nem adott. Csak egy pillanatot, ami éveknek tetszett.

2006. augusztus 4., péntek

Egy okos ige és egy kelléknév, no és a tejes hasonülés meg a hévmás, egy határozhatatlan évelő találkoztak egy réten, hogy jelenidőbe tegyék dolgaikat. A kultidő persze most is késett. A jambusok meg agyba-főbe nyomták az ódát.

2006. augusztus 3., csütörtök

2006. augusztus 1., kedd


Egyre azon jár az eszem, hogy miként lesz élhető az a világ, amelyről kiderül végül, hogy a Tenkes kapitánya csak úgy ukmukfuk meghalhat benne. Milyen túlélési stratégiákat kell kidolgozni a végletekig fokozva, amikor már nincsen az aki van. Ez egyre gyakrabban lesz így, jó lesz vigyázni. Kicsit úgy van, hogy minél idősebb vagy annál több dolgot vélsz érteni, és egyúttal egyre kevesebb dolgot ismersz, bevallottan. Tehát előbb leszel árnyalt, mint halott, ha ez vigasz. Azt hiszem én erre nem voltam felkészülve. Emlékszem Yoda halála tökre nem tudott megérinteni, de még a Nagy Imre újratemetésen sem rándult ökölbe a szívem, a nagylábujjam sem rezzent, pedig meztáláb ért, zöldövezetben. Megjegyzem, ezt is bánom. A rándulásra való képtelenségemet. Brezsnyev temetése gyakorlatilag  tanítási szünetté silányodott, közös tévénézéssé az aulában, szendvicszabálással, az volt az első amikor halálnak örülni tudtam. A nagyanyám temetésére meg önvédelemből nemigen emlékszem. Aztán meg azt gondoltam, hogy kell mégis csak az, hogy haljon néha egy olyan is, aki jelent valamit, a nézésével, a szája rezdülésével, vagyis a stílusával, hogy érezni lehessen azt ahogy múlnak a dolgok, ahogy a világos sötétbe fordul, vagy máskor épp fordítva. Arra használni mindezt, hogy tetten érni a változást, mielőtt az érne engem tetten. Azt hiszem a Tenkes kapitányáról - és egyáltalán - ennyit tudok elmondani.

2006. július 31., hétfő

Nincs egy felesleges mozdulatom. Pedig most nagy szükségem lenne rá. Egy szék mellé ejtett karra, önvállra biccentett fejre, az ökölbe szoruló kezemre ami a nagy fejemet megtámasztja. Egy térdroppanásra, egy törökülésre. Zokniszösszel babráló ujjakra, ezekre leginkább. Kevésbé finommotorikus híreimet hallottam, na persze. Ülni kövön. Nem összetörni. Sehol egy szúnyog, vér nélküli nyár. Bizonyos tekintetben mindig az utolsó.
Enter.

2006. július 25., kedd

Egy hely, ahol azt érthetsz szét tárt karon, kézen, hogy nem akarom, nem vagyok ölelésre készen, csak veled csináltatom végig a végem, mert én magam már lusta voltam a van-ban és elnehezedvén a lett-ben turkálok kicsit az elevenedben.

2006. július 21., péntek


Pecek Palkó* útra kél




Nem az óceánhoz, mert ott gyakori és dús a tsunami, 
s hulláját nézve a tévében, azt mondhatnák: csúnya, mi?
Ismert tény, hogy nem minden pocsolyában vala tonhal,
Pecek Palkó nem rinyálgat, beéri a mentálbalatonnal.

*szitalált kemély

Van egy tag. Egy férfi. Azt terjeszti magáról, hogy homoszexuális. Nem az - a faszt az, mondhatnám. Ő is tudja. Hogy nem az. Unja az életét, a szokásost, hagyományosban is csak a mosóport..., unja a rossz magaviseletű gyerekét, az anyját, ahogy azt mondja: fiam, a felesége főztjét. Nagy lelkitusákat rak kazlakba magának. Minden erejével azon van, hogy el tudja hinni, ettől szenved. Néha szenved. Ritkábban nem. Nincsen krízisérzete, csak krízise van. Neki szeretné adni valakinek. Nem kérdez, nem óvatoskodik, ha törik, ha szakad ő ad, tehát lényegében elvesz. Ilyenkor elhiszi magáról, hogy ő jó, hogy ő saját ínségében sem vesztette el orientációját a jóságot illetően.
Tisztában van vele, hogy ez neki létszükséglet. Vágyakozás mások figyelmére. Rájött: különlegesnek, eltérőnek látszani nagyobb közösségi profit, mint tisztességesnek lenni. Amikor mindezt befejezi aztán lesz boldog, de végig csinálja. A haladás fontos neki, nem az út, győzni akar minden áron, csak nem talált még magának való háborút.
Vokál: Mindenkinek van egy álla, az enyém most esett le...etc (dús, porcukros hegedűfutamokkal, egyszer váratlan mollba vált.)

ó

ció
áció
Frusztráció

Ha átbasz a hentes, a zöldséges,  a postás, lehetsz te attól még kortárs. Ha munkahelyed kizsigerel, vagy hülye szomszédod és unod a nődet, de szeretnéd ha arcról ismernék fel őtet, aki te akarsz lenni, mert benned lakik a zsenid, (most dadogók közt lehetsz az írástudó elit), és mert neked is jár az a negyedóra és addig nem hajtod a fejed nyugovóra míg akad az asztalon egy tányér és benne a tartalom azt jelentse: fogyasztható vagy magad is, akár ott az a lencse, amit majd mindjárt megeszel. Mert te ilyen vagy, örökkön éhesen, de soha sem jól lakva magaddal.
Médiakori seggrepacsi, mamagésa módra. Néven nevezést óhajt az arctalan massza, nevezz és akkor majd valaki néven nevez, rád ismer, ha nem is mer, de tudni fogja, hogy te rajzoltad a legszebb pöcsöt az éjjel a digitális házaink húgyszagú tűzfalára. Felismeri mindahány, ha fejre fordít és megráz, lesz dohány - a paliknak van igazuk.



2006. július 20., csütörtök

A kibaszott krumplileves, legyen krumplileves, a picsába is.
          
-részlet Trágár János beszédéből.

A krumplileves legyen krumpileves.
          
-mondta Kádár János az ifjú Harry Potternek. 

2006. július 19., szerda

Kellene egy nagy fa. Ha nincsen, akkor nyilván ültetni kéne, vagy elképzelni, hogy létezik ilyen. A magról szakadt. Aminek neki lehet úgy dőlni, hogy majdnem biztosra vehető, hogy nem dől ki, vagy nem karistolja véresre a hátat. A hát-om. Biztosra, de nem 100%-ra, úgy 98% az már elégséges.
És ettől a fától kellene nem látni azt a felhőt, ami majd perceken belül a nyakadba zúdul,és te bassza meg, megint nem hoztál magaddal kabátot, csak a rosszabik énedet, ami nem mondd semmilyen éneket, se himnuszt a fáról. Csak a fáradtabbikat veled vonszolod, az elviselhetetlenebbiket, amit gyomrodban hordasz, majdani emésztéseket remélve.  Jól lakottság, nem lehet betelni veled. A lombok közötti kis réseket pedig, mint dicsfürdőt igába hajtani. Na jó, ez mind szép, de fűrésszel jönnek, semmi mással. Rezerv álom.
Hogy a lélek lakik a testben, vagy a test lakoz benne a lélekben, nem fogod megtudni ebben az életben, ha mégis, az csak véletlen.
Én olyan sokat voltam már az aki nem voltam, engem már olyan sokan annak nem láttak aminek. Vizesedek is, egyre csak dagadok. Biztos a könnyek amik befele... , amelyeket nem is sejtek, de ez nem bizonyítható. Én már annyiszor éreztem, hogy az itthon nem elégséges az otthon levés átérzéshez, ha erről megfledkezek, figyelmeztetnek rá. Lelken át felszívódó materiális tasli formájában. Belém már olyan gyakram magyaráztak valakit, aki nem voltam, belőlem olyan gyakran elfelejtették azt aminek láttak.
Én gyakran érzem azt mostanában, hogy nem vagyok az aki most vagyok. Szemetet szedek estelente bársonyszékek között, olyankor ezeken a dolgaimon elmosolyodom. Ez az én sminkem, a mosolyom. Azért kell befele sírni, nehogy elkenődjek végleg.

2006. július 18., kedd


Az nem lehet, hogy azt írjam le, amihez semmi kedvem. Mert semmi kedvem.