sebtolvaj

Szerintem úgy van, hogy mindenki fél. Hogy a félelem az valami, nem egészen érthető okok miatt, a semmiből, a nemlétezésből áthozott csomag, amit egész egyszerűen nem lehet megszokni, akármennyire is igyekezzünk. Szükségszerű rossznak is érezzük talán, olykor. Először mindentől félünk, egy sötét szobától, egy árnyéktól az udvaron, a fürdő zuhanyrózsájától, anyánk távollététől, a centrum áruház Mikulásától, és még sok mástól is,a búrorzat alattomos esti neszeitől, kis és nagy állatoktól, a vegyesbolt hentesétől. És sírunk is, és amikor elmegyünk otthonról köszönünk és puszit adunk, amikor pedig megérkezünk reszketünk az örömtől. Ám a félelem mindvégig velünk tart, hol a zsinórpadláson van, hol a sülyesztőben, hol a díszlet takarásában bújik meg, de végül is mindvégig tudtában vagyunk annak, hogy a magunkkal hozott poggyász nem letehető. Később elmaradnak a sírások, előbb a puszik, majd végül a köszönések is. Olyan is mint ha egyre kevesebb dolog lenne amitől félünk, egyre fogynak a félelem sejtelmes tárgyai, és azt hisszük, elfogyasztjuk őket, egészen, teljesen. Lényegében így is van, megyünk a nagy bozótvágó késünkkel (jobb kezes) és ütünk és vágunk. Egy tisztást hordozunk a szemünkben, azért van ez a nagy ramazuri, és azt hisszük, hogy a kést markolva erre a tisztásra mi magunk is képesek vagyunk. Valamelyest tán ez is igaz, nem akarjuk, hogy a tisztás az ölünkbe esse, annál mi különben is sokkal nagyobb tisztásra vágyunk, semmiképpen sem egy ölnyire. Azonban a tisztáshoz semmi közünk, a tiisztást nem mi csináljuk, ez vakhit, a tisztás a kezdetektől van, a mi dolgunk a kaszabolás. Aztán van aki oda is ér, és be is igazolódik a várakozás, a tisztás való, rajta üde zöld a fű, pollenpermet, és lassú délután.És legyek..., és bogarak döngése. Birtokba vennénk, most hogy már nem kell félni, hogy a tisztás már mindenképp mienk, de látjuk, már ott vagyunk. Nem értjük, elámulunk, elégedetlenek vagyunk, majd félni kezdünk ismét, kezünkből kiesik a kés, hátrálunk és eltűnünk a rengetegben. A rengeteg olyan nagy, hogy soha senki nem találkozhat mással, meggyőződésünk marad, hogy egyedül vagyunk. Ez a felvetésünk némileg igaz is. Nem bántják a szemünket a kihűlt tűzhelyek, az üvegszilánkok a fűben, megint félni akarunk, egyre több mindentől, úgy gondoljuk, ha magunkba engedjük a félelmet, az olyan kicsit, mint ha eggyé válnánk vele, s többé nem lehet ellenség, mint ha megennénk, úgy ahogy a kanibálok. Ennek a történetnek még nincs befejezése, ez a történet egy átmenet, ez a történet, maga a befejezetlenség, valahonnan, valahová és nem tudni van e vége, úgy értem, hogy van e vége egyáltalán. És az is lehet, hogy ez a történet egyáltalán nem létezik. Csak valamiért, nagyon jó lenne, ha volna.És az is lehet, hogy semmi szükség rá.