sebtolvaj

Sebtolvajnak játszani támad kedve, amiben nincs is semmi meglepő, Sebtolvaj énképében - mert ilyen is van neki - nagy szerepet kap a játék, olykor nagyon is hangsúlyosan. Ma eljátsza azt, hogy minden rendben, ne bánkódjatok, a dolgok és azoknak az állása a lehetőségekhez mérten nagyon is jó. Szüksége van erre a kis (köz)játékra, úgy hogy a vége ne legyen mégsem megtévesztés. Ilyen olyan elméleteket gyárt, túlhevültségében azt is tudni véli, hogy mi is tulajdonképpen szeretni. Félrészegen mersze lesz kinyilatkoztatni is ezt, osztja az észt ezerrel. Tudja, hogy tudják, hogy mindez helyi értéken kezelendő. Vagyis hát nem tudja, de nagyon reméli. Aztán (jajj de szép szó ez megint) hazaérkezvén, elérkezettnek látja az időt és a tükör előtt álva, elcsodálkozván önmagán szilárd meggyőződése által diktálva kimondja azt a nevet, hogy: Éva. Kimondja, mert ez érzi ki kell mondania, még akkor is, ha ő már/még nem Ádám. Mindezt a teremtés hibájának tudja be. Pirulát rendszerezi, nyel, fekszik, utazik. Aztán majd reggel a kikötő, a kikötő, ami a ködben magát csak félig mutatja, vagy talán annyit se, nos az, az lesz mi útba igazít, helyemre taszít, vagy a helyet taszítja alám. És így lesz holnap. Én megmondtam előre, ne bánkódjatok.