2004. augusztus 18., szerda

Miligrammokban mért élet. 2mg, 45 mg.Milli, egy jóízű mosoly. Emelik a tétet. Adag.
- Rakja már össze magát, ilyen mondat jött,... a nagy fehér köpeny alól kiszólt.
Jól van már, rakosgatom, illesztgetem, de mi van akkor, ha egy csomó darab megmarad a végén. Hogy azzal mi legyen. Azt oda kellene adni valakinek. Van ötletem. Nincs szüksége rá. Ő már rég egész, vagy is annak hiszi magát. Ez erőszak, bebizonyítnai, hogy valójában nem az, hogy ami hiányzik,...és akkor kinyitni a nagy mesealbumomat, és mondani: látod ez itt, ez is én voltam, részegen is tudom, meg akkor ott, neked elárulom, hogy a konyhában mitől féltem és hogy te vagy az akire a legjobban számítottam. Úgy féltem azt is és úgy megennék egy kis tojáslepényt, aztán majd holnap elmegyünk jegyeket is váltni, de most még egyszer igyunk, ha már túl vagyunk az ijedtségen. Az ijedtségünkön. Azt mondta valakinek, félt engem. Azt kell érteni ez alatt, hogy hallgat, hogy az ő félelme ilyen introvertált, ilyen semmin sem osztozó. Egy forbidden city. Mindennel beérni. Ami ő volt. Valaha.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése