sebtolvaj

Azt hiszem, hogy nem lehet soha eleget beszélgetni, hogy bármennyi idő legyen is az ami a rendelkezésünkre áll, van olyan érzés néha, hogy kevés. Ezért aztán, teszem azt ezt sem tudjuk megbeszélni soha sem, hogy más érzi e azt, hogy kevés az idő, még akkor is ha sok. És ezért nem is nagyon lehet tudni, hogy más mit gondol, az lehet tudni, hogy hány cukorral issza a kávét, jó esetben azt is hogy szerelmes, rossz esetben azt, hogy rákos. Talán ezt is lehet még tudni. Mondjuk azt már nem nagyon, hogy másnál van e úgy, hogy elkezdi unni magát, nem olyan értelemben, hogy unatkozik, hanem, hogy megúnja magát, megún maga lenni. És persze, akkor már azt sem lehet tudni, hogy olyankor mit tesz, hogy fáj e ez neki, hogy gondol e valamire ilyenkor, jogy elmondani szeretné jobban, vagy magában felnevelt fájdalomnak szeretné tudni inkább. Ilyenekre végképp nincs idő, ezzel riogatjuk, hol vígasztaljuk egymás, ha valahogy mégis szóba jönne. Az idő, mint kifogás, a kezünkre játszik, az időre sok mindent rá lehet fogni, az időt meg lehet bélyegez. Mondhatjuk azt, hogy rohan, és hogy nincs tekintettel ránk, mondhatjuk, és van amikor mondjuk is, többnyire nem. És azt is jó lenne tudni például - én szeretném - hogy más mit mondd olyankor amikor azt hiszi, hogy amit gondol vagy netalán érez, azt nem lehet elmondani egyáltalán, hogy meg kellene reformálni hozzá a magyar nyelvet, és még akkor is necces, de erre meg végképp nincs időnk, s ez olyan jól bejáratott mondat, hogy nem kell megmagyarázni. Mert mi semmit nem akarunk olykor érteni és megmagyarázni. Vajjon más is gondolja e ezt? Talán. Hogy mit gondol arról, hogy voltaképpen egyedül volnánk, s hogy ezzel kezenünk kell e valamit, ha kell, és hogy ha lenne időnk akkor erre lennének e kellő, selymes szavaink. És még azt is megkellene beszélni egyszer, hogy miért lenne jó beszélgetni. És elmondanám akkor, hogy szerintem ezt nem fogjuk megbeszélni, és aztán elmenne a kedvem.