sebtolvaj

Mi van veled? Ezt úgy csak az ágyon elheverve gondolom, máshol nem is nagyon lehet az ilyesmi. Ez a veszélyes terep. Úgy kérdezem, hogy ne legyen meg a válaszadás kényszere. Magamnak sem tartozom ennyivel. Más hangjával is behelyettesítem a "mi van veledet,", válogatok, de csak színleg. Elkopik majd ez is, sokat van használva, általam, általuk. Kitekerni a mondatok nyakát, azt, azt kellene végre megtanulni,...a képekkel meg csak lesz valahogy, fakulgatnak, kipettyezik a legyek, ismeretlen vegyi folyamatok zajlanak le a redukált ezüstön. Vagy a holdon. Vegyem elő a jobbik eszem. Tehát kettő van, ez olyasfajta figyelmeztetés, hogy jó lesz vigyázni, azaz már is lehasítanak egy darabot. Egy kicsit. A nyári árnyékokkal, azokkal is elvagyok foglalva, pontosabban csak az, hogy hova is lesznek, egyáltalán. Hogy már nekem egész, neki fél, és fél is, mint ahogy egy kicsit mindenki egy ideje már. Elmesélem egy óvatlan pillanatban, hogy nem történt semmi, a jelek azok nem jelek voltak, a terasz is csak részlegesen igaz, és a hegy meg az ottani hársak, azok is csak általam. A nagy várás nyara, amikor a szél a hólével cicáz, és a szó hihető, nagyon is elhihető. Szétszedni, összerakni megint. Fejet csóválni. Megint nem jó valami. Sárga papírlapok nagyon mélyen bent a szemben, mindenki elől zártan, rajta pecsét, illetve szenny, a kimondás szennye. Így írjon aki írni mer levelet. A bátorságról kiderül, hogy botorság, a félelemről, hogy gyávaság. Na jó - már megint sarkon fordulni - egy ház sarkára gondolni ahol hullik a vakolat és a darabkán ott hever egy árnyék. Úgy tenni mint ha nem érdeklne, hogy kié, és belegondolni abba, hogy milyen szörnyű, ha nem is érdekel. Lesz majd egy világ, elkészül végül. Na, onnan akarok majd én elköltözni.