sebtolvaj

A nagy nyivákolások közben jött olyan mail is, melyre nem is nagyon tudtam mit írni. Meglepett tán, vagy csak megszeppentem. Ilyekor idióta leszek és hallgatok mint a sült hal, vagy ami még rosszabb; reagálok, olyat amire nem lehet reagálni. Azt kellene mondani persze, hogy köszönöm, de ezt mondom a tesco hentesének is és akkor ez a szó már inflálódott. Ilyesmi bármikor kibuggyanhat az emberből, én meg, még ha úgy is van, nem nagyon szeretném azt, hogy mindig bármikor legyen. Mondták volt, nekem a hétköznapokkal bajom volna, akkor ezt eltagadtam, mert úgy éreztem, hogy nem jó irányba megy a nagy fehér köpeny, de nem volt akkor, ott szavam. Mert azt hiszem, hogy nekem a bármikorral van inkább bajom, a bármikortól iszonyodom leginkább. És vannak ők, akiknek a bármikor (olykor a bármit) az a mammon. Felkellene készülni valamire. Úgy gondolom én el ezt az egészet, mint ahogy egy nagy, hosszú útra készül az ember fel. Persze ez nem út volna, csak valami érzemény és előtte szólna a hangosbemondó, hogy most akkor a biztonsági öveket lesz'szíves bekapcsolni, mert ami most jön olyan soha sem. Se előtte, se utána. Meg kellene indokolnom, hogy miért van erre szükség. Nem tudom persze. Persze hogy nem tudom. A vers miatt, az ének miatt, a szabadság miatt. Talán.