sebtolvaj

... és akkor fogtam magam, és írtam. Csak úgy sercegett a papíron a toll, sebeket ütött a papíron és én meg valamelyest élveztem is ezt a mészáros munkát, és meg is nyugtatott az, hogy bizonyos értelemben kegyedlenkedthetem úy, hogy nem jár vele a kozmikus jajjveszékelés, ríltájmilag. Mert kétség az nem volt, azt lehetett tudni, hogy a világ(om) számára, a mindent megmozgató kerozin, a jajjveszékelés volna, mindez tehát afféle utógyújtás csak. Én meg nem értek a hallgatás nyelvén, analfabéta vagyok/leszek, ha a hallgatás kerül szóba, a folytonos locsogás, az az én központi égitestem, és engedelmesen forgok is, nincs abban hiba. Szóval a hallgatást hova tegye az ember, az a kérdés, ha magába zárja maga is elnémul előbb utóbb, ha nem vesz róla tudomást, akkor meg bőrkeményedés lesz a pszichéjén. Tyúkszem. Hát ugye csak várni kell - de lehet hogy, írni sem tud, mondjuk az is lehet, hogy ideje sincs rá. Arra azért csak kiváncsi lennék, hogy a gerince..., a gerince,...hogy az milyen. Nem azt kérdezni gyarlón, nagy sértődöttségben, hogy mi van a helyén, hanem csak azt, hogy milyen...hogy milyen. Csak is azt.