sebtolvaj

Arctalan hét. Törvénytelen hét. Lehetetlen hét. Ötölés, hatolás...,illetéktelen. Tényleg, mi dolgod vele? Hogy nem valóság...,de mi is az igazán. A szél, az az. A menetszél különösen, a haladás látszatát kelti, s ez idő szerint langyos is, mint egy tenyér. Van kijárat persze. Innen is van és mindenhonnan van, de mi lsz a nyugvással? Kell? Nem,...nem kell, hömpölyögni kell, akár egy hatalmas folyam, mélyen és sötéten, mit sem törődve a beletörődésbe, mert hát legyünk őszinték, ez van...és mondom is, semmi sincs,...na az van, hogy hellyel közzel kínálom magam és vagy nyolc órája Human Game van. Dobhártya szakadásig. Miért a bánat szeret fecsegni magáról, miért éppen ő. Levelet írsz, fondorlatos vagy, értsük így; kiszámítható. Tervek. Látszatok és látszódások. Játék helyett. Azt mondta tágra nyílt szemekkel, vagy csak erősen nézett már nem is tudom: nézze, ilyen értelemben mindnyájan egyedül vagyunk. Hát jó, és ne válaszzuk meg, hogy mindezt az egyedülséget kinek adjuk. Ebek harmincadja és kész. Tétova kísérlet, bizonyára az utolsó, bizonyára az. A nyár az utolsókat rúgja, az árnyékok az aszfaltba ragadnak, arcunkon langyos szél tanyáz, gyerekek fújnak szappanbuborékok, elveszett galaxisok robbannak a járdán, 2004-et írunk, augusztus havát, a fejemben február lobog.