sebtolvaj

Van egy levél, mert van. Nincs. Tehát az enyém. Csupa hallgatag betűkből nincs meg írva. Veszem a nagyítómat, és mint egy tudós, oda tartom ahol a papíruszt sejteni vélem. A túloldalról bazi nagy ilyesztő szemeim lesznek. Olyanok, melyektől nagyon meg lehet ijedni, olykor meg is ijednek, ritkábban nem. Mondanak ezt azt, meg azt is, hogy nem tudják, mit mondjanak, ezért is szeretem őket, ahogy azt mondják, hogy nem tudják mit mondjanak. Olyankor van úgy, hogy legszívesebben megölelném ezért őket, de nem vagyok én olyan ölelkezős, karjaim egy személyre vannak hitelesítve. Se több, se kevesebb. Aktuálisan, se kevesebb. Talán elég lenne ilyenkor csak mondani, de ez meg félreérthető lenne. MIndegy, most akkor megölelem magam. Aztán pedig félreértem, vagy letagadom az egészet. Egy kegyetlen gazember vagyok. Biztosra veszem, hogy hazudni is szoktam. Biztosra veszem.