sebtolvaj

Az ember fekszik a nagy sötétben, mert a monitora olyan mit  ő maga, energiatakarékos és igen hamar elsötétül, hogy így lettek kalibrálva... Csak a gép zümmög, ha nagyon akarom, kandalló nesznek is vehetem, de nem vagyok oda a kandallókért különösebben. Volt idő, amikor azt képzeltem, hogy a kandalló olyan mint a dinoszaurusz, hogy csak a filmekben van. Hogy kitalálták nekünk valakik valamiért. Volt idő, hogy ezt gondolni mertem. Ezek az idők elmúltak. De nem ezért tápászkodtam ide a géphez, hanem azért, mert az ember fekszik, fekszik a sötétben, merő rutin a fal felé fordulás, mert átellenben is éppen olyan sötét van. De azért még az ember a fal felé fordul. És ebben, a nagy sötétben, vibrál az agya még egy utolsót, és a szemhéja alatt, már el is kezdődik valami előzetes, valami olyan filmről, amelyet egy mozi sem fog levetíteni, sőt az is kétséges, hogy leforgatják e valaha. Ámítgatja magát a sötétben és olyan mint ha ez egy hűs szellő volna a nyár estében. Tisztára olyan. És akkor fel kel és megmozdítja az egeret, és böngészőt nyit, és rövidesen blogot. Aztán, meg az van, hogy volt egy szó, vagy talán kettő, szépen egymásutánban, és előbb az ágyon, a sötétben, olyan jónak tűnt az a két szó, hogy olyan volt, mint ha valamit kilehetne általuk fejezni, röviden és tömören, félreérthetetlenül. Minden kétséget kizáróan. És hogy előbb, olyan volt, tisztára olyan volt, mint ha ezek a szavak valójában lennének. Aztán leül az ember gép elé, és már nincsenek meg és azt gondolja, hogy talán mégis csak lehetnek olyan szavak, melyek nem szívelik a világosságot, elillannak. És aztán már azt is gondolja, hogy no, lám, már magamban sem lehetek bizonyos, és ilyenkor egy kicsikét fél attól, attól, hogy eszébe jut az, hogy így kezdődik, az amikor az ember megbolondul. De ezt nem mondja el senkinek. Leírja csak, magának, hogy el ne felejtse. Talán vannak olyan dolgok, amikre csak sötétben szabad gondolni.