Van az az érzés benned, hogy "isa por és térfogat vagy", hogy kitöltött tér vagy, s hogy a semmi tölt ki. Ilyetén formán arra gondolsz, a helyet elfoglalod csak, nem uralod, nem birtoklod, mindössze csak kitöltöd és hogy más, a meg nem születetettek és a holtak terét bitorlod, pedig ha nekik jár valami, az akkor a HELY, és nekik csak igazán. A holtakra miért tudunk biccenteni, hogy jó, volt..., most magamba zárom. Miért nem rázzák a ketrecet éjjelente a holtak, a meg nem születettek, hisz részei a világnak. A szemed megakad a tévén, olimpia, valami kis filmecske, a zene himnikus, a képek irreálisan giccsesek, a világ népei, különböző időkből, szembe jön pár ezer év, digitálisan, olyan borzasztó hogy elérik a céljukat vele, lecsordul a könnyed, sajnálod magunk, elgondolod a görög ifjakat hajdan. Elgondolod, megérzed a véredben az időt, rádalvad, összemocskolsz vele, mindent és mindenkit. Borzasztó, hogy egy idő után már minden csak valamire emlékeztet, és semmi nem pusztán önmaga. Jársz bizonyos helyeken, és mondod, látod itt ez és ez történt, ezt mondta ott valaki valaminek és mondasz egy dátumot, és órát és percet, és hőmérsékletet és fényviszonyokat, évszakokat, nevet, címet, telefonszámot, várost,szemszínt, cipőméretet, mozdulatot. Egy érzést, azt hozol a világra minden egyes nap. Olyan vagy mint egy hatalmas anya, elárasztanak mindent az ivadékaid, megfojtják egymást és a világot, ahogy az emlőn veszekednek, és nincsen elvágott köldökzsinór, behálóz mindent, az egész mindenséget, egy hatalmas bog, talán ez, talán csak ennyi, hol megvethetjül a lábat, anélkül, hogy ne lenne az érzés, hogy ne zakatolna az: idegen vagyok.
Aztán vannak bizonyos helyek, ahova már sosem fogsz menni, mert az a világról leoperált terület és oda neked belépned már magad által tilos, és nem is mész oda...,félsz mint ördög a tömjénfüsttől. Aztán vannak a szavak, amiket nem lehet egyáltalán kimondani és vannak mondatok, amiket úgyszintén nem, és megesik, hogy valaki mégis kimondja, bele a füledbe és úgy teszel, mint ha nem történt volna semmi, de belül a vadállatok karmolásszák a húst...Túl leszel rajta, ilyenkor erre gondolsz, hiszen, már annyi mindenen túl vagy, látod sok mindent kibírsz, eddig mindent kibírtál, igaz nem is gondolkodtál rajta sokat. Erős vagy tehát, nem lesz, nem lehet semmi baj. De vajjon ezt akarod e? Mindig loholni, lázasan menekülni ez elől, hogy ennyi lenne? Milyen meghalni? Ezt kérdezed magadtól..., nem tudsz naprakész információkkal szolgálni, de a belső párbeszéd vége csak az, hogy nem tudom, de szívesen kipróbálnám egyszer. Valamennyit tudsz a világról, megismerted... valamennyire, olyan mint ha csak ez lenne a hiányzó tudás, hogy akkor azt mondanád, na jó ezt is tudom, és nem akarok többet tudni, hogy mit neked mázsányi titkok felkazlazva, és mit neked a vasvilla. Aratni akarsz, de nem győzni. Lehetséges e ezt kivitelezni. Nem akarsz jól lakni, nyammogni akarsz, forgatni a szádban a falatot és az is lehet hogy a végén csak egész egyszerűen kiköpni. Mi mindent nem tudsz? Hát, sok mindent, ostoba vagy, de ahhoz meg túl okos, hogy ne vedd mindezt észre. Olyan köztes dolog, mint a cipőd, nyár van, az utolsókat rúgja, hadonászik, kaszabol, hajlunk mint a kalász.
Remeg a kezed. Úristen, te fész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése