sebtolvaj

...először tényleg a beszélgetések maradnak el, a nézésekkel, a mozdulatokkal, de azért még köszönünk, meg üzenünk és írjuk, hogy nem, hogy semmi, hogy nagyobb volt az ijedtség...mint mi magunk. Hát azért ebbe belegondolni az több,...igen több mint félelmetes. Erre például egyáltalán nem találunk szavakat, hogy hogyan is lehetne elmondani, egyetlen szóba hogy lehetne belesűríteni mindazt ami több mint félelmetes és nagyobb mint magunk. Tehát a szavak is elmaradnak és ezt sem fogjuk megbeszélni, egyáltalán nemfogunk megbeszélni semmit és lehet, hogy nem is kell, hogy ez csak részemről szükség, valójában mindegy. Majd földet ér valahol, vagy ha nem földet az is mindegy, annyi planéta van még, a szarnak ez a ragaszkodás. A beszélgetések után, lassan a hallgatások is elmaradnak, csönd lesz és üresség, lomhán folyó, állagát tekintve mint a méz, ízét tekintve epe. Egyáltalán nem tudni, hogy mi lesz, és nem akarni közben, a mindent tudni. Aztán levelet írunk, és hallgatjuk a papír sercegést és biztos ami biztos a k betű kunkorjára azért ügyelünk, mert mi ilyenek vagyunk, ilyen tétovák, ilyen nem tudjuk soha hogy mi van, ilyen sértődöttek, ilyen megalázottak, ilyen beszédesen is hallgatagok, néha túlon túl vadak, olykor elméretezetten jámborak. Van véleményünk, de nem értünk egyet vele és akkor felmászunk az árbóclosárba és torkunk szakadtából azt üvöltjük, hogy föld és idióta mosollyal az arcunkon lemászunk megint. Nyugtatjuk magunk, hogy ez még nem olyan nagy baj, hogy ez a baj nem új keletű, csak az előző bajok folytatása és nem kell mindent előröl kezdeni, nem kell újra bemutatkozni a bajnak, ez a régi baj, ez a mi konstans, jól bejáratott bajunk, olyan mint egy közeli rokon, anyánk, vagy az apánk. És mi nem gondolkodunk azon, hogy miért zt kiálltjuk, hogy föld, mert nem akarunk belegondolni abba a katasztrófába, hogy lehet, hogy mi egyáltalán nem akarunk kikötni, csak valami ösztön hajszol bele, egy öbölbe vagy egy ölbe. És aljasak vagyunk, mert másokba kapaszkodunk amikor elfogy az erőnk, érzelmi vámpírok vagyunk, és könyörületet szeretnénk, noha tudjuk jól mi azt, hogy ebben nincs pardon...és mégis, ezt és azt mondjuk, ennek és annak, fontos vagy nekem, sietni elfelejteni azt, hogy végsősoron mindig csak a magunk ürügyén, de a más kárán. Hogy erőszaktevők vagyunk, hogy tolvajok vagyunk, mindezt tudni, nm sejteni, tudni és valahol a lelkünk mélyén elhinni mégis azt, hogy mindezt szeretni lehet, hogy ez lelkesedést válthat ki..., ebből és abból. És általában beszálni, mert általában beszélni jó, lerázni magunkról, az egyes szám első személyének igáját. Megszabadulni valahogy. Önmagunktól.