sebtolvaj

Milyen nagy csönd lett hirtelen, egy ütemre. Kint is bent is, bárányok és farkasok már nem érdekelnek. Várni 1000 évet. Olyan könnyű leírni, olyan könnyű, mint maga a hallgatás is. Vagyis nem, nem a hallgatás, hanem a várás, és mindegy hogy osonkodva vagy egy helyben. Egyformán nehéz. Rohadtúl múlik. Múlva rohad,...a magyar. Nem is kell 1000 év, néhány hónap lesz mindössze és térdig ér az avar, lesz némi zavar, hogy a cipőmmel, az átmenetivel, hogyan is rúgjak majd a hitvány levelekben. Számonkérem majd mindegyiken, hogy valami ígéretet sejtettem mindvalahányban, de a sárgaság és barnaság lesz a nagy. Aztán a fagy. Megint. De gázolni jó lesz, és beleszimatolni a levegőbe, felidézni az, ami eztán már soha nem jön el. Talán a jövőt szaglászni, talán csak azt. Egy lélegzetbe sűríteni mindent és nem kipufogni. Tudomásul venni. Ennyi a nagy trükk, a fehér köpenyek trükkje, avagy csak játéka, mert már nem komoly ez annyira, de azért még fehér. Bizonyos szavak már örökké ott, elhevernek a szép sárga papíron, valahol, akárhol, nem tudom hol, talán már nem is érdekel, hogy hol. Csak a képek, a képek azok ne lennének, azok ne settenkednének vissza az ajtó alatt, mint valami fojtó pára, éjjelente. Szép képek, jó képek, enyémek. Dolgom kell, hogy legyen velük, s aztán megint megkérdem magam; mit csinálsz.