sebtolvaj

Egy hatalmas követ cipelt - fehér volt, nyilván (mész),temérdek idő, temérdek teteme, olyan volt mint egy papír galacsin, még régről, Isten dolgozó szobájának asztaláról.Ki tudja, talán egy nem sikerült vázlata valaminek, vagy épp a semminek,csak annyi biztos, hogy a kagylók, és egykor volt lények holttestei voltak a mintázat rajta.. A lépcsőházi fordulóban futottam vele össze, zihált a nagy súly miatt. Biccentettem, és a szám között szűrve tán mondtam egy jó napot-ot. Aztán felért, és az ágyába tette, a megvetett ágyba, hófehér ágyneműbe, a hófehér követ, szivaccsal áttörölte, a gyökerektől gondosan megtisztította, és sóhajtott egyet és azt gondolta otthon van. Mindezt én az ablakon át láttam, gyűrött volt az arca, a szeme veszélyesn csillogott, remegtetett egy könycseppet, de nem hagyta lecsordulni. Álltam az ablak előtt,..néztem és arra gondoltam, milyen emelkedett volna, ha most..., hogy ez a zenit, és nem bánkódtam rajta.