sebtolvaj

"...aztán, s aztán,
s előtte, s még előtte,
- hogy a több? -
ezt meg azt,
így s úgy ütötte
ez meg az,
és min múllt,
hogy ki ki lesz,
és mindent feljegyzek
a papírokra,
eredményt és nevet
megcsillagozva,
megérdemli
ami különleges."

Aztán, aztán. Számban olvadó szó.(Frutti) Aztán, aztán. Jó kis szó. Könnyen emészthető. Aztán már egy fotelben ültem csak és a padlót néztem, aztán egy nő elmondta, hogy eztán, mi lehet, és ki ki, és aztán azt is hogy min múlik, hogy múlik e egyáltalán. Azt aztán végleg nem mondhatta, hogy kössem fel magam, mert nem az volt a dolga neki. Aztán egyszer valahogy azt mondta, hogy szerinte szerelmes volnék, igen ezt is mondta, aztán. Mindenféle érzelmi toldalékok nélkül mondta, tárgyilagosan, azt hiszem ahogy ezt mondta, azt úgy mondják, hogy valami tárgyilagosan van mondva. Tehát így. Aztán én mondtam, hogy én ezt az egészet, egy kicsit tekerve a lélek potméterén, inkább úgy mondanám, hogy vonzalom, de nem néztem rá amíg mondtam, mert valójában nem tudtam, hogy igazat mondok, és aztán akkor azt hihetné, hogy én egy notorius hazudozó volnék, ugye mondanom sem kell, hogy aztán azt végképp nem szeretettem volna. Az ember nem szeret hazudni, mert aztán be kell ismernie, hogy akkor és ott, hazudott, vagyis nem úgy mondta el az igazságot, ahogy volt, és aztán lelkiismeret furdalása lenne. Szóval az ember nem szeret egyáltalán hazudni, de mégis hazudik, nem is tudja olykor, hogy ő akkor és ott hazudott, nem, csak hazudik, tudatlanul. Sokszor az ember nem is tudja magáról, hogy milyen szemérmetlenül tud hazudni. Így van az ember az ő hazudásaival. Aztán azt kérdezte persze, hogy tényleg azt gondolom e, hogy ez amiről ott szó van, az vonzalom. Erre valamit mondtam, vagy az ember, innetől eggyé olvadhatok vele, végül is, de nem azt, amit akartam, csak ennyi bizonyos. Attól tartottam, hogy ha azt mondom amit szeretnék, akkor aztán végleg kiderül az, hogy velem aztán nem érdemes és akkor aztán már nem lesznek ezek a fotelben ülések. Azt mondtam volna aztán neki, én a szívm szerint, hogy nézze,(mert magázódtunk), ennyi idegvégződéssel, a tér x, y, és z koordinátáin a vonzalom így és így fest, talán ördögöt éppen a frissen meszelt falra, de aztán ez már tényleg mindegy, az aztán a legkevesebb, hogy milyen a fal. Édesmindegy, azt hiszem ezt így szokták mondani, ha valami nem annyira érdekes, hogy akkor ezt így mondják, sokan. Aztán már nem sok mindent mondhattam neki, mert elkellett jönnöm egyrészt, és azért is, mert a viselkedésemmel azt sugaltam volna, hogy nem félek, és ugye mondanom sem kell, hogy ha valami, akkor aztán ez lett volna a legnagyobb hazugság. Mert persze gyáva voltam, majdnem úgy, mint aki szeret gyáva lenni, csak annyira gyáva, hogy nem ismeri be, hogy szeret az lenni. Ez olyan dolog, ami összetettebbnek hangzik mint ami valójában, pedig aztán nem is. Sok dolgok vannak így, de mindegy is. Szóval, aztán már nem nagyon mertem mit mondani és lehet, hogy értelmét sem láttam. Meg aztán, így utólag persze már mondanék ezt meg azt, de akkor még nem tudtam, hogy ma, 2004 augusztus 14-én este azt fogom gondolni, hogy az este úgy jön mint egy nagy homok zsák, hogy csak a tompa puffanás, csak azt hallja az ember. És aztán akkor csak körbe néz, hogy akkor most aztán este van most van csak igazán. Öreg este van, azt hiszem az ilyen estékre mondják azt sokszor az emberek, hogy ez aztán öreg este. Hogy az ilyen estékben aztán teljesen mindegy, hogy ki mit gondol, mert abból holnapra úgyis sok minden meg lesz pocsékolva, és akkor inkább már nem gondolna legszívesebben semmit, de kicsit úgy van vele, ahogy a hazudásával. Aztán, azt is gondolja, hogy kár hogy nem tud nem gondolni, de hogy ezen gondolkodjon, már maga az is gondolkodás, így aztán, ugye máris az van, hogy nem tud nem gondolni. Kicsit zavarosnak tűnik, de csak elmondani nehéz, valójában nem az. Aztán az ember, az ilyen estéken néha azt is érzi, hogy bele kellene rúgni valakibe, de azt tudja, hogy ilyet nem lehet, hogy más faszával nem verjük a csalánt, azt hiszem így mondják, hogy az ilyen szituációkat, sokkan ezzel a szimbólummal teszik árnyaltabbá, plasztikusabbá. Aztán ugye az van, hogy minden nap végére pont kerül végül, mert nem is lehet másképp, hogy ez egyfajta - néha nem is olyan rossz - kényszer. Hogy muszáj és kész, és van amikor ez tényleg nem hasít olyan nagyon, hogy nem olyan nagy a sajdulat ami általa lesz, de van amikor szeretünk fájni és akkor ez egy jó eszköz számunkra. Aztán ennek a nőnek az utolsó szavait azért megjegyeztem én valamiért, igazán nem tudom az okát, vagy is lehet, hogy tudom, de elképzelhető hogy nem szeretném tudni. Lehet, hogy emiatt, de mindegy is. Mert aztán ennek a nőnek, a hozzám intézett utolsó szavai, a köszönésen kívül azok voltak, hogy: Ez jó végszó. Biztos kellett neki egy ilyen mondat, vagyis nekem, ahonnan nézzük, hogy a mondatban benne legyen az, hogy vég. Hogy a neuron pályákon szánkázzon ez a szó, biztos ezt szerette volna, persze ha valaki, akkor ő aztán tudta, hogy ezek a szavak, nem múlnak el csak úgy, hogy ezek a szavak nem olyanok, mint hogy "aztán", hanem hogy ezek a szavak valahogy megmaradnak az ember emékezetében. Aztán, most meg most lett, és aztán azt gondoltam, hogy leírom valamiért, és majd mások meg talán elovassák és akkor aztán ezek a szavak nem múlnak el csak úgy. Nem tudom, az ember nem szereti ha elmúlnak a szavai, kicsit attól fél, hogy ő egy kicsit a saját szavai által is jelen van és a szavaival, talán ő maga is elmúlik, ilyen értelemben. Lehet, hogy vannak olyanok is akiknek ez az egész dolog a szavakkal nem nagyon jelent semmit, és megengedem, igazuk is lehet (bár nagy kár volna), de lehet. Ezen aztán nem fogunk összeveszni. Van olyan szó amit megutálunk, aztán meg megszeretünk egy hóbortos estén. Azt hiszem, csak ezt akartam mondani.