sebtolvaj

Van úgy, hogy várunk valamit, egy jelet. Aztán 100-szor megnézzük a postaládát, mert mi ilyen fáradthatatlanul ostobobácskák vagyunk, ha az üzenet lehetősége egyáltalán szóba jön. Vagy a hullámok közé nézünk és a habok között keresünk ilyen olyan palackokat, melyet már az algák teljesen belaktak, míg ideért a lábunk elé, és elképzeljük a szigetet. Aztán a többiek meg mondják, hogy ne légy bolond, a sziget az valójában, nos a sziget - de nehéz leírni - nem nagyon létezik és a víz is csak akkor ha nagyon akarjuk. Köti egy kicsit mindenki az ebet a karóhoz, szőrmentén fogalmaz, próbál nem bántani, a javamat akarni. Úgy kezdi ilyenkor, nem akarlak megbántani, de kérdezni szeretnék valamit, és kérdez. Kérdezi a vizet, a jelet, a palackot, a hajótörést, és azt, hogy ami van az miért van így és miért nincs másképpen. Aztán én a vállam lassan megvonom, s ha futja egy nem tudomra akkor azt mondom nem tudom, de úgy is van, hogy a pára elfutja a szemem és azt mondom csak: nem számít. És tényleg, már nehéz elmondani azt ami van, épp olyan nehéz mint nem venni tudomást róla. Azt soha nem kérdezik meg, hogy te sebtolvaj, az miért van, hogy te soha nem felejtesz el semmit, hogy emlékszel arra, hogy egy éve akkor mi ott miket is beszéltünk, azt nem kérdezik, az jó, amikor az én nem felejtésem által visszalátják egykori önmaguk. Könnyű nekik, egyfolytában vannak. Megteszem nekik....és még csak nem is szivesség, mert zsigerből van ez az egész. Megmaradnak. Én meg ezt akartam: a megmaradást.