Adott egy hely, egy terasz, hozzá a korlát, és adva vagyok én, és adva van ő. A távolság is adott, jutalomba kaptuk...vagy büntetésül. Kinek, hogy. Papírral és tollal áthidalható a távolság, mert olyan kisebb fajta távolságot kaptunk mi,...egymásnak. Adott a papír, adott a toll és adott, hogy ezek találkozzanak olykor - én vagyok a légyott felelős ezért - serény vagyok elszánt. Van ilyen is. A szavak olyannyira adottak, hogy gondolkodni sem kell rajtuk, mert az már maga lenne a rajtaütés. Egy ideje megfogadtam, nem verekszem, de ha lendül a kar, akkor azért azt megfogom. Ha úgy hozza a kedvem. Aztán lehet, hogy ez a papír meg a toll szimbiotikus léte is verekedés volna, de lagalább is suhingatás vagy olyasmi. Nem is suhingatás, inkább csak integetás, olyasforma mint egy keszkenő, olyan ami még fehér. Bár ne lenne az, mert a fehér az a hó, a hó február, a február pedig ő. Ő aki adott. A csendjével birkózom, mert hogy az is adott. Adott kapott. A postaláda is adott és a lemenetel is, a kulcscsörgése a zárban, minden eleve elrendelt. Csak a lóláb, csak az, csak ez nincs sehol, pedig anélkül nem lesznek itt vágták, annyit mondhatok. És persze pálya is van, meg hármad befutó, ami nekem aztán végképp sok, a kettő, talán az amit elbírok én, de azt akkor nagyon. Adott ez a napa is és benne minden gondoltat, vagy éppen a gondolat hiányát jelzőrakétaként mutató űr. Mindenféle érmek adottak és a semmiről sem tudás is adott. Versenyen kívül indulok, az indulás, csak az miatt. Mert sejteni vélem, ha indulás van, akkor valahogy az érkezés is adott lesz.
Adott nap. Majdhogy nem elvett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése