2004. november 30., kedd
2004. november 29., hétfő
Nem lehet ezt így tovább. Kettészakadok. Szóbaállok magaimmal. Az már viszony. A fejem verem be, ebbe a verembe, nem verem ki, heverem ki.
Nem lábatlankodom, lábadozok. Igéket iketlenítek.
Mindig így:(. Elég. Tűz helyett tűzhelyet. Gondolat helyett, gondolatmenet. Menet van.
Aki van, az nincs.
Ebben elbotlani veszélyes dolog. Aki egyszerre ez és az is, az veszélyes. Aki botlik, az is az. Ez egy nagyon veszélyes világ. Megöli a szavakat. Ügyet sem vet. Mégis vihart akar(ok)(tam)(nék)(hatna).
...és hogy megkukulni hogy kell, az egyre távolabb.
Lázas lennék, nagybeteg, piros lenne az arcom, sajogna mindenem, gyöngyözne a homlokom, tekintetem opálos, fakó - drágám, kukulj meg, mondaná száj, vagy a sípoló műszerek. Megkukulnék könnyeden.
55 éves értelmiségi, meghasonlott. Ez akarok lenni most. Az első (melső) ülésen beszélni, szidni a nácikat és szidni a zsidót. Szidni, a liberálist és szidni az ellentétét. Szidni az utat előttem, és megkérdezni csak spontánul - nem dobunk be valamit. És az is én szeretnék lenni, aki mindezt a hátsó ülésen elnyúlva hallgatja és azt mondaná - miért is ne, dobjunk be valamit. Szét kellene szakadni két részre, erre gondolok. De maradok magamnak. Maradok. beszorulni valahova, végre beszorulni valahova. Ahova lehet.
Leesik a tantusz.
Ez koppanás.
El(foglalt).
Ívet húzok,
vagy szívet,
nekem egyre megy.
Idegekre.
Lennél aki lehetsz,
Férfi.
A fű. Nő.
Utánad.
Még mögötted.
Majd leelőznek.
Mindjárt sírok.
Érzem.
2004. november 28., vasárnap
Ez a nap..., nem ez a hét, mégtöbb, kettő is van, ha nem több. Megállni látszik az idő, és én vagyok az ökör is, a hat.
Ötölök, nem hatok.
Van amaz. Róla ennyit lehet elmondani.
Az legelteti nyáját, amaz úgy éli világát...
Az egy kecske, amaz bízza rá a káposztát...
Az egy gát, amaz rajta, a légény a gáton...
Az, amazról nem tud semmit...
Az nem baj, hogy amazt ez érdekli...
Ha megszólalok, az a baj.
Az nem igazodik ki amazon.
Ezt pedig itt nem lehet érteni. Valami éteri.
2004. november 27., szombat
Megzolásodás
Naná, hogy ez a nap ágyhalállal kezdődőtt, mert naná, hogy hajnalban kiköpött, és naná, hogy fertály óra sem és visszaakart nyalni, naná, hogy persze hogy a paplanok közé, naná hogy, az én ágyam (én igen nagy ágyam) de naná, hogy nem engedte mégse (igazán), naná, hogy azt, hogy birtokba vegyem, naná, hogy zavart a csend, és naná, hogy pont én vagyok aki ilyenkor pofázik, és akkor naná, hogy a tatárok is, naná hogy ki és be, naná, hogy a kilinncset néztem, naná, hogy nem ilyen nyitódásra számítottam, és naná, hogy akkor kerestem, egy naná, hogy másik (merőben) ajtót, és akkor naná, hogy én mondtam valamit, és naná, hogy komplett hülyét, naná, hogy én voltam az, naná, hogy csináltam magamból, naná hogy, senki sem tud semmit, naná hogy, biztos vannak szándékaim, naná, hogy ilyenek-olyanok, naná, hogy csak szerintem tisztességesek, naná, hogy képtelen vagyok elmondani, naná hogy faszkivan érzés van, naná hogy nem olyan értelemben van ki, mint azt naná, hogy gondolni lehetne. Naná, hogy most ezért van ez a naná-zás, hogy valamelyest, naná hogy érteni lehetne, naná, hogy ettől lesz még érthetetlenebb, naná, hogy füle, naná, hogy Bottyán, naná, hogy nincsen bennem közös vonás, naná , hogy már hegedű sem vagyok, naná hogy úgy táncolok, naná, ahogy a mozdony (gép) füstje megcsapott naná hogy azért mondok én valamit, hogy naná hogy az legyn rá mondva, hogy naná, hogy olyan izé vagy, hogy naná hogy nem mar az asztal, naná, hogy nem marasztal, naná hogy én se mondanék ilyet, naná, hogy hímezek, naná hogy hámozok, naná, hogy nanázok. Naná, hogy szarul vagyok tőle. Naná, hogy erre se lehet mit mondani. Naná, szeg kéne, naná deszka kéne. Naná, hogy nem veszi azt se észre. Naná, hogy zen nem lepődők meg. Naná , hogy én még rendesn hülyének se tudom látni (nézni) magam. Nana. Ebből elég már. Naná hogy nem tudom abbahyagyni, naná, hogy úgy csinálok mint ha fájna.
----------------------------
Naná, hogy megyek a hűtőhöz, naná hogy sörért, és naná hogy olyan vasárnapi leszek, amilyen naná, hogy soha nem akartam lenni, naná, hogy így nem lehet élni, naná, hogy meghalni se lehet.
----------------------------
Naná, hogy migrén is van egy rocskával.
----------------------------
Naná, hogy tíz perc múlva perpatvar. Ki kezd.
Napi betevő
Az nekem mindig betesz,
ha szívembe áll
egy csendből lett repesz
és nem kultivál.
Az aki el van felejtve.
És aki csak eztán lesz. (mi lesz?)
Nagyon azon vagyok, nagyon azon vagyok.
Nagyon azon van, nagyon azon van.
Rajta vagyok. Rajtam nincs.
Az ügyön. Az az egyén.
Rámegyek. Rá legyek.
Nem érem fel ésszel.
Fényéva nem láttam.
Soha se láttam
ilyen időt,
piros a hó,
és sárga a zöld
Viszonyunk (kám)formális.
Saját nyomába ragad a láb.
Az én családom nem magyar. Nem, mert tatár.
A tatárság legjellemzőbb ismérvei :
1. - Üvöltenek
2. - Egyszerre üvöltenek
3. - Szerintük ez beszéd
4. - Szerintem nem.
5. - Sokáig maradnak.
6. - Beefsteak
Megmogyorózozott magyarságtudat
Nem és nem. Erre buzdít engem a plakát. Megmondja az igazat. Rámtukmálja a jót. A javamat akarja. Javamat akarja az, az a másik magyar. Mert itt hamarosan kő kövön, jönnek a magyarok magyarországra és kiseprűzik a magyarokat. Először a magyar munkahelykre fognak a magyarok beszüremkedni, majd ezek a magyarok elveszik a magyaroktól a magyar asszonyaikat, és hamarosan magyar gyerekeket nemzenek. És a magyar lakótelepkről is elűzik a magyar tulajdonosokat, vicsorogni fognak a magyarokra, hogy keressenek maguknak másik magyarországot. A magyarok már a spájzban lesznek, ott is ők lesznek pontosabban. Nem az állampolgárság kettős, hanem az emlékezet az, mert van az a magyar aki nehezen felejt, és van aki nehezen tanul. A nehezen tanulós, nos az hozta 10 évvel ezelőtt haza fél Ausztriát és vermelte el a kertben, a hétzenés kvarcórát, meg a villógós hi-fi centert, hogy az autótetejére installált Zanussi termékekről ne is ejtsünk szót, mert azt tényleg jobb volna elfelejteni.(nagyon azon vagyok) Mint ahogy azt is hogy Görögországban magyarul van kiírva, hogy "Kérjük kedves vásárlóinkat, ne lopjanak". Nehezen felejtős meg azzal van elfoglalva, hogy ezt az egészet megtanulja elfelejteni. Jönnek a magyarok elvenni a magyaroktól a minimálbért. Ijesztő látomás, de magyar. Ez lesz az évszázad mérkőzése, sokáig tévhitben leledzettünk, azt hittük, hogy olyan mint az angol-magyar, olyan már nem lesz soha. És lett. Sokal jobb lett, mint legmerészebb álmainkban hinni mertük volna. Itt a magyar-magyar. Fogadni lehet a bukméker irodákban.
Mondjuk ez az ország már olyan mint az étterem, az összes hibája az, hogy szék és asztal nincs benne, a koszos tányéron narancs van, a koszlott vázában meg hervatag szegfű. Már mindent, de mindent elloptak a magyarok.
Nekem persze könnyű, én horvát vagyok, és a mannát is mannával eszem.
(Van nekem a magyar férfiről is egy belső képem. Úgy értem ha, azt hallom, magyar férfi, akkor ez a kis kép jut az eszembe. A magyar férfi az, aki az apás szülésre videokamerával megy, és lehet jól, nagyon jól lehet hallani a hangját a felvételen, így azt is jól lehet hallani amikor azt mondja: anyukám mosolyogj már, buli van)
---lábjegyzetfetisiszta
Jó orvos véleménye
Neuralgia?
Nem szabad
eluralgnia.
Ligeti nőszés
Te kedves,
te tetves,
rongyos kicsi angyal, a gyöpre
heveredek.
Szorítanak a kapcsok, az izzó
hevederek.
Öleld meg a régi, a régi
haveredet.
"Egy férfit megbíztak, menjen a folyón le hajóval, egészen délre.
Keressen meg ott, egy rég eltűnt ezredest, ha ugyan él.
Na jó, mondta a férfi; na jó.
A hajó, elúszott vele a folyón.
Míg délnek ment, sok veszélyen át, több embere meghalt.
Benszülöttek is, és néhány fehér mondták neki; vigyázzon.
És közben ő, az a másik ott lent a folyón,
akit keres, járt a fejében mindig.
A lagúnán, él valaki a lagúnán,
él valaki a lagúnán, él valaki aki más,
valaki aki más.
Majdhogy nem egymaga érkezett le délre, krokodilokkal
csatázott előzőleg - ruhája csupa cafat.
Itt vagyunk ! - mondták a négerei,
és a fény átsöpört a lagúnán.
Fölmászott egy létrán, éjjel volt, várták egy magas kunyhóban.
Ott volt akit keresett, köszönt: good evening sir.
Nagy kövér férfi volt az ezredes,
good evening - mondta, és nehézkesen fölállt.
És a mennyből, fentről, a csillagos égből
fények vágtak végig a lagúnán.
Hello, good evening, yes,
szólt az ezredes.
Kiderült róla, hogy őrült és négerek lesik parancsát.
Istennek érzi magát, levágott fejekkel játszik.
Na jó, mondta a megbízott; na jó,
Őrült - akkor én mindent tudok.
Elindult, északnak ment, de visszanézett.
Látta, hogy napfényben áll a nagy, kövér ezredes ott.
Isteni karját kitárva röhög,
na jó - akkor én haza megyek.
A sötétség mélyén megyek a hajóval,
Isten - mondom, és a sóhaj elszáll
és megy a hajó, megy hajó,
megy a hajó, magy a hajó."
2004. november 26., péntek
Látszólag minden rendben.
Színleg, jól érzem magamat.
Bátorságmimikri. Egyebek.
Van az az érzésem.
Nem vagyok való ide.
Sokasodik azok száma,
akik azt mondják:
te erre nem vagy képes.
Rossz, de tényleg nem.
Nem vagyok az.
Menekülési kísérlet
a freeblogról.
(part one)
Azt értettem, hogy én vagyok a végzete.
Teccenemi???
Ma valahogy kivagyok, na jó, nem vagyok, de igenis ki voltam hegy ezve. Úgy van ez nálam, hogy magam elé képzelek egy hegyet. Egy olyan hegyet képzelek én el ám, amelyet nagyon is valós. (Naná, hogy baromira budán van ez a hegy). Ez némileg megkönnyíti az elképzelés, az elgondolás precízitást igénylő műveleteket. Szóval kalandozok, elbitangolok a hegyre ((f)eltévedek, hogy a valaki megtaláljon). Arra a hegyre pont, amelyen a sziklákat a nap hajnalonta rózsaszínre festi, és esztétizálni nem ér, mert a nyuszikkal mókusok feleselnek. Tündék mondjuk ezen a hegyen konkréten nincsenek, azt vinni kell a túristának, mint ahogy a svédasztalt, és franciaágyat is, hogy legyen az az ágytól-asztaltól mizéria majd. Mert az olyan, hogy annak mindenbe kell lennie. Ez a hegy bár csodahegy nagyon, semmi köze a varázshoz. A dolgot az nehézzé teszi, hogy ez a vélhetően vulkáni képződmény a világ legveszélyesebb helyének, a legveszélyesebb helyén van. És van egy szabály, mégpedig az, hogy már csak egyszer mehetek oda. Ismerem ezt a szabályt, mert ez a szabályt is én képzeltem el. Ezen a hegyen nincsen, mégegyszer, mint ahogy végre-valahára sincsen. Ezen a hegyen azonban, minden széttárt kézbe jut ölelni való, ahogy a kések végére ölni való is. Jóknak és rosszaknak egyaránt. Ott olyan az ég, hogy ha jön az este, a levegő sárgával lesz festve, és a felhők a habok a madártejben.
Az ember ott csak fontosakat mondhat, ott lövi ki az összes mondatát az űrbe, de fontos csak attól lesz, ahogy beleszáll a tündefülbe.
Hogy én ezt mindet elhiszem-e, ugye ez, ez itt most a kérdés. Talán nem hiszem el, de az is lehet hogy csak nincsen más választásom. Damilon reptetem magam, és vágja a nyakamat néha. És hogy milyen a viszonyom ehhez. Szeretem persze de össze is fut a nyál a szában. Én nyálam, én nyálam, én nagyon nagy nyálam.
Ami most jön, azt majd végig kell csinálni. Méghozzá teljesen egyedül kell végigcsinálni. Nem lehet máshogyan. Nem vagyok meglepődve. Csak mondom. Mert irtózatosan bevagyok szarva. Azt hiszem ez az első dolog, amit először végig kell csinálnom. Most fogok debütálni. Hogy nehézfejű vagyok, vagy könnyűnek találtatok. Lamb üvölt - Clouds Clear, kinézek miatta az ablakon és tényleg. Igaz.
What's left to say with all that's come and gone
Words get in the way and anyway the devils got your tongue
And a storm brews inside and there's nowhere to hide
It's gonna blow your cover sky high
If you let this thing go, it's gonna burn, it's gonna burn
You're gonna take the whole world with you when you go
Oh oh oh what you gonna do ?
When the storm takes over
Oh oh oh what you gonna do ?
When the storm takes over
So here you are, demons screaming in your head
You try to shut them out but they just get louder instead
And nothing you do can seem to break through
This darkness smothering you
When it takes hold, your heart turns cold
The very soul seeps out of you
Oh oh oh what you gonna do ?
When the storm, the storm takes over
Can you hold this thing
Can you hold this thing
Oh oh oh
'Til the clouds clear
rajzolódnak ki.
Titko-s-írás. Só, haj.
Most egy embert képzelek ide.
Olyat, akinek akkor is nyitva
van a szeme, ha csukva van.
Elképzelem, hogy van ilyen.
Elképzelem, hogy látom.
Legvégül azt képzelem el,
hogy elképzel engem.
Mert én aztán semmiből
nem maradhatok ki. Persze.
Nekrofób vagyok, kész.
- lyrics by Yorick -
2004. november 25., csütörtök
Azt is elképzelem ahogy valaki hallgatni szokott. Azt képzelem, hogy nekem hallgat - és nem járok messze a valóságtól. Volt már ilyen, lesz ilyen még. Egyszer már volt, hogy valaki éppen úgy hallgatot el, hogy azt lehetett belőle kiérteni, de rettenetesen simán ám, hogy engem nem nagyon lehet, szeretni. Úgy. Azt is belefoglalta a hallgatásba, hogy úgy. Aztán jónak mondta, mert ez éppen hogy készült már fészket rakni a fejemben. Végtére is hálásnak kellett volna lennem, hisz hezitáltam, nem vallottam színt, hogy hányadán állok magamal, és akkor ő segített dönteni. Vannak akik úgy tudnak hallgatni, hogy hajlamos vagyok azt hinni, az aztán már sosem ér véget. Tonnányi csendek. Végül is mindez nagyon jó, szép kép ahogy elképzelem. Több mindent elképzelek, mint amennyiben hinni lehet. Kiadom a kuckómat, és elszegődök Budapestre mackónak. Jót innék és jót ennék, én lennék a főnök és a törzsvendég.
Elgondolom, ahogy itt a portámon sepergetek, hogy a sallangtalanítás után mennyi időnek kell eltelnie, a karakterenítléshez.
Kerek terek, karakterek.
Most mondjam azt, hogy már utálom az egészet?
Hogy kár volt?
Hogy nem gondoltam komolyan?
Hogy komolyan gondoltam, de nálam ilyen a komoly?
Komolyfelhők tanyáznak a homlokomon.
A pult mögött.
Rettegek tőle,
hogy valaki
matracot
mond.
Mondjon
inkább
csődöt.
Az is jobb.
A matracnál,
majd
minden
jobb.
Mondom.
A csőd is.
Hogyan olvassunk ill. hogyan ne olvassunk sebtolvajt...
így ne:
Ismerek egy nőt,...nem, nem,...ez így nem igaz, mert én senkit sem ismerek. Elképzelek egy nőt,igen... ez így rendjén van. Erről a nőről azt kell tudni, hogy rengeteg félefajta csizmája van. Van neki piros, kék, sárga, fekete és fehér csizmája és beige színű is (ezen olykor összeszólalkozunk, az szemantika harcemezején tusakodunk, ugyanis szerintem a beige az nem szín). De van neki, na mije van neki, van lovagló csizmája, rámás csizmája, kerek formájú manó csizmája - felpenderedő orral -, van spanyol csizmája, és van az a kurvás, irreálisan hosszúszárú csizmája is. Van neki ilyen, mit is tagadjuk. Ilyen is van neki.
Tudom mert én vettem valamennyi csizmáját, puszta kézzel. Mert én csizmát, puszta kézzel veszek, és félvállról. Ám ezeket a csizmákat nemhogy csak én vettem, de azt is én mondom meg, hogy mkor melyiket. Azt is én mondom meg a Mikulásnak, hogy mit, mikor és hova. Mert egy nagy zsarnok vagyok. (Az én asztalomra, mindig kerüljön csizma - ez a zéletfilozófiám). A Nagy Főcsizmazsarnok,, ezt szoktam mondogatni magamban. Ne persze, ezt.
Aztán már csak az van hátra, hogy a Centrum Áruház ügyfélszolgálatis kisasszonya majd mindjárt bemondja, hogy sebtolvaj anyukát és sebtolvaj apukát. (várják a hangosbemondónál - a gyengédek kedvéért)
Én pedig a szépséges könnyeimet törölgetve szipoghatok, és azt mondom, hogy már megint..., hogy ez mindig így lesz. De mindegy lesz, mert a könnyek mögé bújva is látszani fog, bizony látszani, hogy nagyon is élvezem.
így se, de így legalább nekem jó: audio
<!--Ez a csizmás nő, ez az elképzelt,...ez az izé,.... van hogy napokig nem rúgja rám a livingrúm ajtaját, és én persze hogy az ajtóra haragszom.-->
Könnyű kis kísértés ez önmagam felé.
Ilyenkor nem születnek egyáltalában bárányok. Nem szoktak, úgy értem.
Pédául, ha karóba húznának sem Hamvas Béla, mert folyton magamban kellene beszélnem, hogy valaki egyáltalán megértse, hogy mit szeretnék, így aztán Hamvas Béla semmiképpen nem lennék.
Viszont,...más dolog meg lennék,...azt hiszem lennék én Kevin Spacey hamiskás mosolya, vagy csak a szájszeglete, ezer és ezer szempár nézné, hogy rezdülök e már, de én persze nem, eszem ágában sem volna az ilyesmi, és tetszene nekem ez az öncélú játék. Aztán lennék Turay Ida szeme is, televigyorognám a világot, napjában többször is, és úgy hívna mindenki: Tekintet úr.
Lennék még Bartók Concerto-jának első tételében, az első két perc, amikor azt mondják az emberek, hogy jujj, és nem azt hogy jesszusmáriám.
Azt hiszem szívesen lennék Mikes Kelemen rokona is, egész nap a mélfiókjaimat nyitogatnám, hogy izomlázam is lenne.
De szeretnék én a Scala - Wires című száma lenni, mert az olyan gyereknemzős zene, rossz nyelvek szerint csak egyszerűen kúrós, de én ilyeneket nem mondanék soha. Hát persze hogy, végigfutnék a hátakon, végig a gerincen, a szívbebe, az agybabe, a szembebe, és nincs mese.
Magam lenni unalmas. Magam-magamban.
(Lennék még B-Molll akkord is, de az csak akkor, ha két Cisz (moll) fog közre, hogy megtámasztanak, úgy gondolom, s ezt már olyan szép, hogy nem is lehet fokozni)
2004. november 24., szerda
És akkor Manci néni.... (cselekményszegény gyerekkori élmény alapján)
És akkor Manci néni leült a konyhában, a konyhakredenczöld (nem tévedés) hokedlire, és mindnyájan tudtuk, hogy most majd mi következik. És az következett. Mer' Manci néni mindig úgy kezdte a mondatait, hogy ... Drágáim. (Ezt többen pesti sikknek véltük). A nagyon is hangsúlyosan kirúzsozott szájból, a nikotintól elszíneződött fogak közül ez szivárgott ki legelsőnek, a csirkepörkörttől, és jóebédhezszólanótától terhes, nyári szombat, amúgy is nehéz levegőjébe. Aztán előkerültek a tábla csokoládék, a Kedvenc, az akkortájt kereskedelmi forgalomban kapható egyetlen nugátszelet (Budapest Csokoládégyár; fogy ár: 5, 50 Ft (szívfájdalom))
Aztán megkérdezett minket, hogy mik leszünk, ha nagyok leszünk. S amíg mi egy nem tudomra való levegőt próbáltunk tüdőnkbe préselni, addig ő élt az alkalommal és elmoindta: Diniék jól vannak, a kis Dini meg egymaga olyan okos, mint mi együtt véve se. A klottgatyáink szélét dörzsölgetve hallgattuk Manci nénit, a térdeinken az ilyentájt obligát nyári sebekkel, sérülésekkel,a bokánk meg csupa retek,(a pórusok köré szervesződöt, leülepedett por, kevés szebb dolog van annál, mint gyereklábon a retek. ha lenne gyerekem, megkövetelném, hogy legyen retkes a bokája (nyáron))
Aztán Manci néni befejezte Diniéket, és mondta, hogy akkor most ehetjük a csokikat, a mienk, nekünk hozta, ezt már senki nem veheti el tőlünk. És azt is mondta, hogy most mit álltok itt ilyen maflán, eredjetek játszani. Azt is mondta hogy ez nem lesz mindig így, de nem értettük, hogy miért mondja, és különben is, egy ilyen rúzsos száj is tévedhet, néhanapján. Aztán mi kitódultunk az utcára és futottunk a szódáskocsi után, néztük a bakon a kezeket, és benne a gyeplőt, zavart hogy nem látjuk a lovak szemét, mert elvolt takarva. Ha meguntuk visszafordultunk, és bottal piszkáltuk a tehénlepényeket. Friss széna illata volt mindnek. Csak úgy hemzsegtek körülötte az aranyhasú legyek.
Lehetne egy ember..., úgy értem (el) tudnám képzelni, hogy van, (el) tudnám képzelni a tulajdon létezését. Nem is egyszerűen ember volna, hanem hogy nő, de nem olyan értelemben, hogy dolby stereo-ban hallgatnánk egymás ágyékának a nyöszörgéseit, apró neszeit, mert nem. És akkor én azt mondanám, az elképzelhetetlen színű szemeibe bele, hogy én egy szaralak vagyok. Így mondanám, hogy szaralak. Pont így. És erre meg ő azt mondaná, a.) - hogy őt ez nem zavarja, ez nála még a bocsánatos bűn kategóriája...b.) - nem, ezt nem jól látom, nem vagyok szaralak. ( a b válasz esetén erős gyanakodásba kezdenék, hogy milyen hátsó szándék vezéreli szavait, elmélyülten elemezném a mondata értelmét, és közben keresnék magamnak, valami finommotorikus elfoglatságot).
De persze megköszönném neki, hogy ilyen mérhetetlenül elnéző szaralakságom attribútumaival szemben, szemeimbe tán könny is szökne, és hálámnak minden elképzelhető módon nyomatékot is adnék, ( mondjuk, az ágyékok mentén nem). És egy idő múlva, már annyira hálás lennék, hogy fájna. Nekem is. Neki is.
Egy délután, egész pontosan fél négy előtt három percel, amikor a reluxa rései közt már nem olyan merdeken hasít be a bágyadt ősz végi nap, ...egyszer csak kiszakadna a mellkasából az, hogy ő még ilyen szaralakot még nem látott mint én, és megvető pillantásokkal tüzelné, kitérdesedett mackóalsómat, pilincka, ám de nagyon is hosszú lábaimat, amelyek egy Chigago Bulls papucsban vesznének el, de úgy ám, mint valami szintetikus fekete lyukban.
Ezen én megsértődnék, gyötören az önvád, hogy mégis csak nekem volt igazam, hogy játszott csak velem, hogy mindvégig egy követ fújt.(velem)
Soha nem felejteném én el azt a délután, az óra tikktakkolását, az alacsonyan beömlő, szűrt fénysugarak fényét, olcsó parfümje illatát.
El is mondanám egy nőnek, akit még csak eztán fogok elképzelni, elmondanám neki ezt az egészet, aztán még csak annyit mondanék, hogy látod, hogy milyen szaralak vagyok. Így mondanám, szaralak. Pont így.
"És arra ébredt, hogy a hó belepte,
s még le se rázta azt a havat,
letiltott gondolat ugrott eszébe
felleges hajnalon, hófödte hajnalon.
Ő volt, aki tiltotta önnönmagának
meg azt a bizonyos gondolatot,
hát gyorsan meg is ölte önnönmagában
azt a bizonyos gondolatot, hófödte hajnalon.
Később a kedvenc nagy kukájába nézve,
éppen amidőn reggelizett
– majonézt egy mocskos nejlondobozból –
már megint eszébe jutott, hófödte hajnalon.
Megint a tiltott ugrott eszébe,
s míg tévéműsorral szájat törült,
elfojtotta ismét, kissé dühös lett,
felleges hajnalon, hófödte hajnalon.
Aztán jól megvolt egészen estig,
nem járt eszében fikarcnyi sem
lábának fázásán, borocskán kívül,
felleges estelig, hófödte estelig.
Még este tárgyalt egy vidám rendőrrel,
míg üres kirakatban vackára dűlt,
kint a hó esett, esett, mint rosseb,
felleges szombaton, hófödte szombaton.
Kérte a rendőrt, még ne hagyja magára,
félt, hogy az elmegy, de magától félt,
merthogy a tilalmas eszébe juthat,
hogy mitől jutott ide, ahová eljutott.
De elment a rendőr, ő nézett utána,
és máris ellepte a gondolat,
az, hogy az egészet egy nő okozta
pedig ez nem volt szabad, semmi szín alatt.
A jobbik eszével ugyanis tudta,
az a nő ártatlan, ő maga hibás,
mert amit az ember el tud képzelni
magáról, végül az, az lesz belőle majd.
S mivel ő el tudta képzelni magáról
azt, hogy az utcán végzi, azért van itt,
a nő bezzeg nincs itt, mert inkább meghalna,
azért van fent, ő meg itt, azért nincs lent az a nő.
A jobbik esze csak mindig ezt mondta,
na de jött mindig elalvás előtt
a másik, amelyik mindig azt súgta,
gyűlöld meg már azt a nőt, gyűlöld meg már azt a nőt.
Félt az alvástól, félt a reggeltől,
inkább a lábfázás, mocskos doboz,
mint az a gondolat folyton fejében,
hogy a nő, vagypedig ő; mért kint ő, mért fent a nő,
mért lent ő, mert fent a nő; mért lent ő, mért fent a nő."
Babits az művész volt, fiacskám.
(Péter bá egy 84 éves lelkész, a fiacskám, no, az meg én is lehettem volna)
2004. november 23., kedd
Anyúúúúúúúúú.
Az erős vonzalom az már szerelem?
Nem tudom édes fiam, kérdezd meg apádat.
De hát apa kocsit hajt.
Szoktam, szoktam.
Hogy örülni nem úgy kell,
hogy örülök annak aminek
örülök.
Hogy az örömnek nem is
szabad örülni egyáltalán.
Ezen mélázok el.
Pont ezen.
Leltárt tartok. Számba (számra veszem) a jó tulajdonságaim. Mértéket tartok, de nehezemre esik. Keresem a balzsamot. Rosszban nagyon jó vagyok, és eszeveszettül mosolygok Próbálok mosolyogni. Befelé.
Közléskényszerem van, két oldali, tüszős... ehh. Elhordom a mirhámat.
2004. november 22., hétfő
Az imént, még egy perce sincsen, ...de talán annyi azért van már, kicsapott engem egy biztosíték. Hagytam magam. Hogy legyen vége. A mezcsere miatt.
(értsük így (?): bánt engemet)
nonverbál bujaság,csiki-csuki, szado-mazo.)
Küldök csöndeket, igeneket, nemeket. Na jó, de akkor mit nem?
Én az ilyen kérdéseken nem tudok meglepődni.
Csak azon lepődök meg, hogy az ilyen nyelvi
szerkezetek, mindig egy mészárszék adminján
hangzanak el.
Igazságtalan vagyok. Igazságos vagy.
Barátságos döntetlen.
(Hogy várom e a mezcserét, mi ???)
Csendem van, tüszős, kétoldali, blabla.... Persze, hogy szeretem a csendet, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen csendről van szó. Úgy gondolom, hogy van az a csend ami északról jön és az kibaszás, mert hideg, más az olvadáspontja, fajsúlya, egyebek. Meg van a hívott csend és van a kapott csend, és van az ember fején - paradox módon - vadgesztenyeként koppanó csend. Az már biztos, hogy az én gergelynaptáram az olyan mint egy lassított felvétel, és egy nap csend, az gyakran olyan tud lenni, hogy a hangsebesség mint olyan, egyszerűen valami sci-fi kategóriának tűnik. Aztán meg ha a hangnak van sebessége, akkor a csendnek is kell legyen, és lám, van is neki. Súlya is van, ezt a szubjektivitás teszi teljesen értelmezhetetlenné. Fogalmam sincs, hogy egy másik bolgyó, másik atmoszférájában ez a csend mit jelent. Mert gondolja az ember ilyenkor, hogy ausztr(i)onauta lesz mégis, és elhagyja a vadakat terelő juhászt, meg lunapark és és nekikerekedne. Tükör előtt jól kigyakorolja, hogy a Rambo késére hogyan harapjon rá, anélkül, hogy a meglehetősen nagyra sierült poggyászt ne terhelje még Lidocainnal is.
Persze nyugtatom magam, hogy ha már csend, akkor s legalább az enyém, gyorsn szaladok is a földosztó karókért és transzparenseket föstök, hogy Csendet vissza nem adok. Szánalmas, mert a csendre annak van a legkevésbé szüksége aki, azt a konkrét, igen is nagyon jól lokalizálható csendet szánta, valakinek. Szóval marad az enyénm, de így valami hősies tettnek tűnhet, hogy bizony én ezt a csendet megvédtem, tettem érte, részese vagyok. A csend az nem így van, a csenden nem kell görcsölni, a görcs az default, és milyen idegenséget sugall mindig. Tényleg azt gondolom, hogy meg sem kellene szólanom soha egy bizonyos határon túl már mindegy, hogy az érzései szavakba bugyborékolásából fullad meg az ember, vagy a kapott csendtől. Csend...most én beszélek. Uff.
(Csendőr voltam álmomban, hetyke bajusszal, sapkámon kakastollal - hááát, ez több mint elszomorító)
2004. november 21., vasárnap
Konyhanesz a zavaron
Víg röfögés hallatszik ki a kocsonyából.
Tányérok tükrében magamat nézem.
Kéme vagyok hajdani mostnak.
És megállok egy völgyben,
és futnak szügyig a hóban az őzek,
sárgaszín mindenségben remeg az arcom,
ez az íztelen főzet.
Előbb csak néhány percre bár,
de elszenderettem, ágyamon kinyúltam,
láttam magamat alkonyi fényben,
majd magukra hagytam őket,
azt aki leszek és azt aki voltam.
Van egy hely, van, remélem,
ahol az igen: igen, a nem pedig: nem
igen-igen és nem pediglen,
arra kérem a teremtőt, hogy
odamennem megsegítsen.
Kocsonyán lógnak a szemeim, mik vogymuk.
Átmeneti halmazállatok vogymuk,
éppen hogy nem szilárdak,
éppen hogy nem folyékonyak.
Szügyig a hóban.
----------------------------------------
(Fidel Gasztro - gasztrognóm)
Közszolgálati:
Kedves egybegyűltek, tájékoztatom önöket, hogy a message service megszűnt.
Indoklás: mert.
Sic(c) transit gloria mundi.
(a.m. Cicát szállítani, e világban dicső dolog)
Aztán én nem kérdeztem ám meg (nyúlcipő), hogy a világűr alatt valami nagy büdös ürességet ért e, ahol a MÍR űrállomás is csak makettnek látszik, s hogy térkép e táj. Hogy kongok e bévül, hogy van e űrzörej. Nem kérdeztem, pedig eszembe jutott ez ott nekem, mert ha így van akkor én azonmód opponálok.
De nem kérdeztem én ettől a nőtől semmit, pedig ez a nő szerintem görög volt (és akkor meg kitől mástól ha nem tőle), de oly gyáva voltam, hogy még ezt sem mertem megkérdezni.
Azóta persze más ízű a dinnye, és fanyalgok, ha Platon csak szóba jön. Az olimpia iránt is csak mérsékelt érdeklődést tudtam tanusítani. Aztán volt egy másik dolog is, na az például egyáltalán nem görög, nem tudom mi. Na persze ő nem is mond ilyeneket, hogy bennem sok titkot sejtene, a világűrt meg csak akkor említi, ha a NASA honlapján brózol, de nem brózol.(Nem tudok erről semmit, egyáltalán nem árul el semmit a NASA-hoz fűződő viszonyáról. Se. Sóba se jövök. Van szeme, de nem tudom milyen színű. Nincs neve van. Helga. Nem tud róla.Távolságot tart. Ritkán csak üveggolyót. Ilyenkor tébolyult vigyor tanyáz az arcomon.) Jobb napokon azt mondja: igen, rosszabbakon pedig azt, hogy: nem. Úgy teszek mint aki érti. Megpróbálok görögnek látszani. Teccikérteni?
Végezetül. A szobában nem az a rossz, hogy lakik itt egy madártetem, hanem az, hogy hiszi: a repülés való, neki, való.
Magam elég kevés embert szeretek, még kevesebb azoknbak a száma ezt oda is tudom adni, úgy ahogy,...magam módján. Engem sem szeretnek túl sokan, és még kevesebb azoknak a száma, akiknek ezt képes is vagyok elhinni.
Látok én valamit, amikor ezeket írom le, van egy kép, persze leírom, mert nem lehet nem leírni, van egy hely, ahol ólmos nehéz a levegő, és minden járdarepedésnek jelentése van, ahol az ősznek, a taknya, a nyála, és a korlát melyben kovácsolt a vas, ahol minden gondolat, penészes és avas, ahol a félig csukott barna ajtót ildomos félreérteni, és bentről azt susogják, hogy itt már nem lesz több tavasz. Menj máshová, menj anyádba, és az ajtó felett a búrában a fényemlékezet hunyorgatja a wolframot. Farkasok állnak az ajtó előtt. Kinyújtom a kezem és valami hideg, sötétet érzek, becsukott szemmel - (akkor ez pina nem lehet, gondolom), és bambán bődül egyet a lélek még bennem. Harangékony vagyok. Persze Helgára gondolok, ám Helga nem tudja, hogy ki is ő, mi több, nem is nagyon érdeklő őt a Helgaság maga. Persze, ez a földnek a vak szíve lesz, már majdnem otthon vagyok. Én gyermekkoromban mindentől megtanultam félni, most már csak magamtól tudok, és az eredmény ugyanaz.
Hóhér vagyok, mit érdekelne engem a havazás maga.
Bajban vagyok. (Mikor nem?). De most ez más baj. Véget ért a hét, véget ért egy lap, véget ért a lízing. Több napszám, mint kolbászból van a nyerítés. Vágta. Persze, tudtam én, hogy erre, a fenyőünnepre (larch) majd illik valamit mondani, sőt mi több, nem illik hanem kell majd mondani, hogy nem nyugszok, hogy mondanom kell... Bajban vagyok. Rájövök, hogy én tisztességesen nem tudok semmit megköszönni, mert azt érzem, megköszönni, réges rég nem úgy kell, hogy azt mondom: köszönöm. Ez azért van, mert post-ot kértem, de nem azt kaptam, nem csak azt. Aztán még az a csúfság is megesett, hogy többen azt gondolták, hogy nekik kell megköszönni, azt hogy itt van hely, felület, és hogy most ők kaptak kapva. Pedig nem, a helyzet az, hogy sebtolvaj lopott,...már megint, s bár szégyellni magát, de mosolyog rajta, azzal a kopottkás mosolygásával ami van neki. Szóval most valamit mondanom kell. És vigyáznom, hogy mit. Úgy értem csínján kell bánnom a szavakkal, mert nem szeretném, ha itt az én szavaimtól túlságosan nagy tömjénszag...kerekedne, és a veszély bennem van, hogy túlozzak, hogy bizonyos vonalakat hangsúlyosabbá tegyek, mint amilyenek valójában. És vigyáznom kell, hogy ne legyen a hányam veti. Egy magam által kifeszített kötlen kell egyensúlyoznom, de úgy ám, hogy még csak véletlenül se jusson az eszembe az, hogy a kötél végén hurok is lehet. Mert kapva kaptam. Hogy pontosan mit, azt még magam sem tudom, lassú vagyok, nekem sok idő kell bizonyos dolgokat megérteni. Nemértékeny vagyok. Mindenesetre jó volt, hogy ide..., hogy ide be, hogy jöttek akik jöttek, és nem ürességet hagytak maguk után. Hog lesznek e sorok, melyek nem valami helyett, ezen is féltem. Nem tudom pontosan mit szerettem volna, csak azt, hogy egyheyben legyetek, puszta önzés talán, de már sajog a szemem, ahányan annyifele.
Ahol már nem tud mit kezdeni az ép ész, ott kezdődik el a mozigépész, a nagy évszámoló, a projektékony suhanc. És csakok és csakrák, és évek, és számszerint tényleg 13 az, utánaszámoltam, és ellenjegyzem, úgy van minden ahogy. És úgy van jól ahogy van. (Sokat mondom ezt magamban) Fontos, hogy érezzem. Hogy a jómunkás nálunk, becsület és tisztesség dolga. Sok év, egy pillanatban, egy pillenetben.
És eztán ha nem lesz ló, már a pokróc is jó lesz, mert az is került ide, nem is akármilyen, olyan Morgenstern-szerű, puhapihe forma. Szavakból szöveg, szövet. És nem lett sablonos, pedig a sablon a mániája.
Aztán egy csiga-hinta, ahol megáll egyensúlyba a kényes idő, vagy eltűnik egyetlen pontban, az organikus természetű feket lyukban.
Tán pokrócba csavart nagymamák fogják majd tényleg elmondani, hogy hajdan..., hogy don-kanyar helyett vizitorok voltak, hogy nem ettünk ló tetemet és nem voltak holtak, hogy a szenvedéseknek, a szenvedélyeknek mára ezer arca lett, és egészen máshogyan üzennek. A mosolyom nem teszi indokoltá, hogy mosolyogjak.
Aztán be lett itt lakva egy sziget is, egy olyan rehabilitációs sziget, pálmafákkal és meglehetős kék éggel, fejlett egészségügyi infra/ultra és ibolyántúli infrastruktúrával. Erre én csak megállok és azt mondom: hátööö..., hogy nekem annyi állampolgárságom van, hogy nézni is tereh.
Aztán ajándék szombatnak ne néz a lovát, mert a szavakon lovagolni nem ér, meg aztán nem is annyira ajándék, mint amennyire négy lába van. Mostan színes tintahalakról álmodom. Csakcsak, csakrák, csak homár.
Fogalmam sincs mi lesz,nem tudom mi lesz veletek, most a lelkemmel rajtatok heherészek, majd ha felbukok egy sarkon és megfakultok mindegyre, mert azt hiszem ilyen vagyok, a sarkon túl már elenyészek. Vagy az agyamra mentek és ott hordozlak benneteket. Félelmetes, hogy ez milyen tengernyi idő lesz.
olvasszunk fel tíz deka sebtolvajat. aprítsunk bele két jó fejet. pár perc pirítás után öntsük le valósziruppal, és azonnal tálalhatjuk. (juteszembe: az azonnal, az örökké és a soha szinonímák?)
kicsit persze zavarban vagyok. hogy így máséba bele. belekapok a más sebébe, ugye az olyan kellemetlen, az ember magára is haragszik, ha véletlenül, hátmég a másra. rövid időjárásjelentést közölnék, hogy tájékoztatást adjak magamról: fúj a szél és esik az eső. esőleső. a lencsefőzelék vajon mennyiben segít hozzá a hangulatjavításhoz? na, nem mintha javítani kéne a hangulaton, csak éppen megfogalmazni oly nehéz, hogy mit is szeretnék. a hangulatomon javítani, úgy önmagában.. nos ezt nem. nem ezt. mely testrészünk éhes vajon, ha folyton étellel tömjük tele a szánkat? (vannak persze bocsánatos kétpofárazabálások, mert a túrórudi például egyáltalán nem olyan étel, amiből lehet enni keveset.)
mindig úgy jövök - mármint blogni - hogy nah, mostaztán jól odabaszarintom a köznek a sohát, meg elmondok valamit. s amikorra ideérek, teljesen elfelejtek írni. mondjuk vissza is leszek dátumozva mindjárt.
vissza. vissza. van annak, aki el nem issza.
színvilág
2004. november 20., szombat
eleven emberszomb
Kéne vennem egy szombat. Olyan tárgyatlan szombat, egy olyan alanyi szombat, ami élő vagy élettelen, mindegy is, de van. Kézzelfoghatóan, mint a szezámmagos kifli, mint a könyv az ágyban reggel, vagy legalább mint az a pár pihényi hó, ami mostanra eső lett. Kézzelfogható esővé.
Vennék egy megvehető szombat. Lemennék a boltba, kérnék egy szombat; nem akciósat, inkább valami díszcsomagolásos extra szombat, valami homáros szombat, mer' hamár szombat, és hamár homárt (homarat?), akkorugye. Megadnám a módját, megadnám magam neki, megvenném kilóra azt az exluzív szombat. Olyan szombat választanék, aminek üreges a belseje ugyan, mégsem egészen üres. Olyan levegősen férnének belé a dolgok: egy vendégmunka, egy reggeli könyv az ágyban, egy szezámmagos kifli, és igen, ó, igen, egy kis hó is, ami inkább eső ugyan, mire fel- és megfogod, de mégiscsak hónak induló. Pihepuha, s 'ah', s 'piha', s hősnő el.
Így teljesüljön minden kívánságom. Kaptam ma ajándékba egy szombat.
2004. november 19., péntek
counting down the days...
by sam
blue napszámol.
blue számol. blue
HÉTFŐ - tarkapille napja
KEDD - sophie napja
SZERDA - hipomnézis napja
CSÜTÖRTÖK - myreille napja
PÉNTEK - ...
mondom: Pénteeeeeek!!
/csend. a folyosón sápadtan hunyorog a lámpa
keresésbe kezd... blue lámpalázas. mi van, ha nem találja meg
Pénteket? az nem lehet - motyogja. az nem lehet... itt kell lennie
valahol... itt kell lennie... itt... valahol itt.../
PÉNTEEEEK!? itt vagy? - suttogja blue, és közben be-benyit a kórtermekbe.
csak az a szigorú nővérke meg ne hallja... az olyan csúnyán néz... az biztos
leharapja a randalírozók fejét...
- Péntek na, bujj elő kérlek, Péntek...
- ...
- izé na, kérlek szépen...
- ...
/már csak néhány kórterem van, ahová nem nyitott be. lélegzete
gyorsul, de nem adja fel. itt kell lennie na - mondja, és abban a
pillanatban megpillantja Pénteket. alszik. ágya mellett a műszerek
ledjei villognak. Péntek! - kiált fel blue örömében. de ebben a
pillanatban, ó jaj, ebben a pillanatban blue háta mögül felharsan a
félve-félt hang.../
Robinson!!!!! mit keresel itt??? - sziszegi Szigorú Nővérke. mi ez a zsivaj!!!??? -
kérdi, és blue, szegény blue ijedtében moccani sem tud, nemhogy válaszolni.
tényleg... mit keresek itt? - dadogja, és óvatosan húzza be a kórterem ajtaját,
hogy Péntek nehogy felébredjen... háttööö... izé.... - rebegi, és szinte
észrevétlenül hátrálni kezd. már nem álmos. már tudja, hogy Péntek
és neki dolgozni kell menni. mihelyt biztonságos távolságba keveredik
Szigorú Nővérkétől, futásnak ered. csak el ne késsek - zihálja, és már eszébe
sem jut a lámpaláza.
PÉNTEK - blue nap. igen.
***********
hát így esett. péntekre. számos nap van, és a péntek is a napszámosok napja.
ez most már világos, mint a nap. a péntek rövid... öööö... mintanap.
2004. november 18., csütörtök
Szinte magam előtt látom azt az igen mókás szituációt, amikor majd életem alkonyán ülök a hintaszékben és a cserépkályha mellett csendben kötögetek. (Soha!) Kisunokám pedig életemről faggat: "És mondd Nagyi, te tényleg voltál vendégblogger?" Én pedig egy félmosollyal az arcomon azt mondom, hogy igen. Eszembe fog jutni, hogy mennyire nem tudtam, hogyan kell jó vendégbloggernek lenni. Ez megint egy olyan feladat az élet színpadán, amit ösztönből játszom és fogalmam sincs, hogy mennyire jól. Persze, nem is ez számít, hanem az, hogy ezzel az apró bejegyzéssel talán vidámabb lesz egy ember napja.
Mondtam én, hogy néha eladnám lelkemet egy poénért, vagy egy mosolyért...
2004. november 16., kedd
apelláta. És, elsőként szeretném megemlíteni a Főorvos úrnak, hogy
bizony nem látok egyetlen egy "Sablon" szerkeszt gombot sem, úgyhogy
nyugodt szívvel megígérem, nem hagyok magam mögött felégetett
tájékoztató falakat és síró gyermekeket.
Körülnézek, és furcsa érzés itt. Főleg az a szívfejű nő olyan furcsán
néz... nem is tudom, amolyan - te ne legyél itt okos. Rendben, nem
leszek. Ellenben, nem jöttem üres kézzel. Nagy kezem van, sokminden
belefér, egyszer egy sehonnan szalajtott kósza majom a világ vége
oszlopainak látta az ujjaimat.
De nem buddháskodom... Hoztam valamit, ami mindenkinek kell. Illetve kellene kelleni. Pokróczugnak
hívják, az a nagy előnye hogy könnyen mozdítható, fel és leszerelhető,
és igen könnyen lehet vele képzeni olyan légüres tereket, amik gyakorta
előfordulnak az emberek szívében, fejében, gondolatai között - csak itt
nem olyan erős a vákuum.
Ide lehet majd elbújni, ha harap a világ, és nincs több élő szervezet a gépelt szavak és a Főorvos úr között.
És nem, nem kell visszaadni. Majd csinálok másikat.
--- Szópihe
2004. november 15., hétfő
Vendégmunkás vagyok. Talán jómunkás is. Talán. De azért izgulok. Furcsa dolog vendégnek lenni. Még sosem gondoltam, hogy ennyire furcsa.
Vannak kapcsolatok, amiknek nem jut kategória. Mindenhonnan kilógnak. Skatulyázhatatlanok. Kuszák. Megfogalmazhatatlanok. Olyan kapcsolatok, amiket józan ész nem mér fel, azért, mert nem ér fel. A miérteket ilyenkor nem szabad feltenni. Mert a miértek mertek. Csakok. Hiába a mostmár tíz év és a majdnem három. Ő mindenre emlékszik, én csak homályosan. Ő mindig kapcsol, nálam a hívott szám gyakran nem kapcsolható. Ő vetít, én nézem. Múltat, emlékeket, politikát, zenét. És én nézem. Bámulom, nyitva felejtett szájjal. Lehet, hogy valahol itt a miért. Vagyis a mert. De én ezt nem tudom. Csak azt, hogy jó, hogy így van.
2004. november 14., vasárnap
Kurvul el, reggelizik, meg
telefonokról hadovál,
elhiszi hogy hihető:
erről akar szólni.
Az Al-Khaida teljes apparátusa (mind a két célszemély) reggelijét költi éppen el - borzasztó jó a hírszerzésem. Nagyon konspiratív módon jöttem rá, egy telefon révén. Al-Khaidánéról még azt is sikerült megtudnom, hogy éppen a szobában törökülhet (muszlin hagyomány) és szaporán picsázik. Al-Khaida készséges volt, de arra kért ne most. Értem én értem én, organizálni kell, meg megkenni a kenyeret, tejjel-vajjal, mézzel és nádihegedűvel. Magyar gyerek gyógyíccsa, török gyerek megvágta és ez az icike picike mind megette. A fene. Most mindenütt jó lenne, és sehol se jó igazán. Dacosan tüntetnem kellene, akaratot nyilvánítani, szándéknyilatkozni, hangosan mint a traubi szőlőgyerekei,...nem akarni kérni. Nem kérni akarni. Úristen, én hogy szeretem a semmit. Aggaszt, hogy nem aggaszt.
Nagyanyám kutyái, már rég az örök vadászmezőkön vadásznak vadkacsára. Ez nem biztos, de nagyon valószínű. Ez még csak nem is valószínű, de nagyon jó lenne, ha így volna. Azt támasztaná ugyanis alá, hogy olyan mint gondviselés nem csak a fejemben létezik. Nagyanyám kutyái tudtak élni. És meghalni is tudtak, nem szomorítottak bennünket hosszú agóniával. Este még pajkoson csaholtak, és éjjel kilehelték legvégső lélegzetük. Nagyanyám kutyáit - mindet - egytől egyig Dundinak hívták. Ez egy egy nagyon áttetsző világ, ártatlan létezéssel, halálos méltósággal. Nem is eszek szárnyasokat. Jó ez így ám.
2004. november 13., szombat
Nagyanyám kutyái
Nagyanyám kutyái, már rég az örök vadászmezőkön vadásznak vadkacsára. Ez nem biztos, de nagyon valószínű. Ez még csak nem is valószínű, de nagyon jó lenne, ha így volna. Azt támasztaná ugyanis alá, hogy olyan mint gondviselés nem csak a fejemben létezik. Nagyanyám kutyái tudtak élni. És meghalni is tudtak, nem szomorítottak bennünket hosszú agóniával. Este még pajkoson csaholtak, és éjjel kilehelték legvégső lélegzetük. Nagyanyám kutyáit - mindet - egytől egyig Dundinak hívták. Ez egy egy nagyon áttetsző világ, árttlan létezéssel, halálos méltósággal. Nem is eszek szárnyasokat.
2004. november 12., péntek
Meg aztán az ilyesmit megbánom, és nem is veszem komolyan.
Ki szalad a számon?
and......
az ember ne únja meg egy nap alatt a radióját
larch
2004. november 12., péntek
a másik, az ami eltakarja.
Ijesztő szemek - huhhhh.
(befetheme)
(ez a mondat még nincs befejezve, elkezdve sincs, nincsen sehogy)
Rajtam kívülálló okok miatt.
Rajta, kívülálló. Gyerünk.
Elképzeltem én egy képet a minap.
Hogy jól meghógolyózom, ha már
a tél ellen semmeit tenni nem tudunk.
És nem az lesz persze, még odébb
van a jólét, kezemben nézem majd,
az olvadó hólét, visszamenőleg is
boldog új évet kívánok magamnak,
és lesznek szavak, mondatok is,
melyekre nem lehet válaszolni.
Ugy nevelnek minket, hogy
elhigyjük, a válasz mi vagyunk,
a kérdésig sem jutunk.
Nem közéjük tartozom.
Rájönni hiábavalógra,
egy nagyon csendes,
nagyon hideg reggelen,
épp hogy a 40-es izzó serceg,
ki kéne cserélni.
Majd kicsereréli valaki.
Biztos kicseréli.
A szart cseréli ki.
Válasszunk magunknak munkahelyeket.
Vállaszunk magunknak gépeket.
Hellyel - közzel.
Válasszunk, ne válaszoljunk.
(De nem muszáj, csak egy ötlet)
2004. november 11., csütörtök
Nem akarok semmit ma.
Maradjon így.
Úgy vélem magrára gondol, nekem hazudik,
eltitkol, leejt és becsap.
Nem érintem a valóságot, ha meg mégis,
úgyis letagadom.
Nem bánat ez ami bennem mozgolódik,
csak a helye, csak a helye.
Most elég megint, elég nagyon.
Inverz újjászületés, milló évekbe
nézek most vissza, színes üveg közt
kutat a szemem, rajta csak hamu
és korom.
2004. november 10., szerda
(már -már annyira hogy bántó)
csak nagyon máshogyan.
(erre nincsen még szavam)
- Szia
- Neked milyen?
- Nekem szar.
- Nekem is az.
- Szia.
- Majd nyűszítünk azért.
- Egyszerre, együtt?
- Igen.
- Úgy nem, csak maszekban.
- Szia.
- Most mit izélsz?
- ....
- Azért szia.
(már a marson)
Én vagyok a legijesztőbb alak.
Én vagyok a freeblog
Drakula grófja, antropomorf Godzillája
Pándi Andrása (de már oldódom),
és Mengeléje egy személyben.
KIBASZOTT IJESZTŐ VAGYOK.
HUHHHHHHHH, bazzeg.
Mert ha így volna, akkor most ide szégyenszemre azt kellene
leírnom kurzívval, hogy: Elmentek ti a picsába.
(Valójában nem tudom, hogy ki az a ti, és azt se
hogy hol van a picsa. De valaki elmehetne,
tehetne engedményeket, örömömre)
És restelleném magamat, hogy nekem ilyen kurzív a dumám,
hogy kurvulok elfele, és sekély, meg minden.
Mert nagyon is érzem ezt, hogy a sorok készülnek,
kikészülnek, még jó hogy ebben egyezünk.
Olyan mentolos a szám, hogy már megijedek tőle.
Rágódok. Mit mondjak még, mit.
Van amikor válaszra ragadtatja magát a kérdezett - így válaszol:
Igen,....nem.
Összeszedem a maradékerőmet. őszintén mondom, minden erőmet
összeszedem, hogy szedjen össze, hogy haragudjak baromira,
hogy mondjam azt, hogy ez megint ellett cseszve.
Magamban beszélek. Egy kukkot se értek belőle.
Nem kellene beszélni, helyette enni kellene, vagy inni, vagy bármi, csak ártson.