Van egy rögeszmém.
Ragaszkodik hozzám.

Mondja - egy merő görcs. Hát a görcsök szervezik ezt valamit számomra átláthatóvá. Nem biztossá. Nem biztonságossá. Csak láthatóvá.

Mi van veled? Ezt úgy csak az ágyon elheverve gondolom, máshol nem is nagyon lehet az ilyesmi. Ez a veszélyes terep. Úgy kérdezem, hogy ne legyen meg a válaszadás kényszere. Magamnak sem tartozom ennyivel. Más hangjával is behelyettesítem a "mi van veledet,", válogatok, de csak színleg. Elkopik majd ez is, sokat van használva, általam, általuk. Kitekerni a mondatok nyakát, azt, azt kellene végre megtanulni,...a képekkel meg csak lesz valahogy, fakulgatnak, kipettyezik a legyek, ismeretlen vegyi folyamatok zajlanak le a redukált ezüstön. Vagy a holdon. Vegyem elő a jobbik eszem. Tehát kettő van, ez olyasfajta figyelmeztetés, hogy jó lesz vigyázni, azaz már is lehasítanak egy darabot. Egy kicsit. A nyári árnyékokkal, azokkal is elvagyok foglalva, pontosabban csak az, hogy hova is lesznek, egyáltalán. Hogy már nekem egész, neki fél, és fél is, mint ahogy egy kicsit mindenki egy ideje már. Elmesélem egy óvatlan pillanatban, hogy nem történt semmi, a jelek azok nem jelek voltak, a terasz is csak részlegesen igaz, és a hegy meg az ottani hársak, azok is csak általam. A nagy várás nyara, amikor a szél a hólével cicáz, és a szó hihető, nagyon is elhihető. Szétszedni, összerakni megint. Fejet csóválni. Megint nem jó valami. Sárga papírlapok nagyon mélyen bent a szemben, mindenki elől zártan, rajta pecsét, illetve szenny, a kimondás szennye. Így írjon aki írni mer levelet. A bátorságról kiderül, hogy botorság, a félelemről, hogy gyávaság. Na jó - már megint sarkon fordulni - egy ház sarkára gondolni ahol hullik a vakolat és a darabkán ott hever egy árnyék. Úgy tenni mint ha nem érdeklne, hogy kié, és belegondolni abba, hogy milyen szörnyű, ha nem is érdekel. Lesz majd egy világ, elkészül végül. Na, onnan akarok majd én elköltözni.

Milyen nagy csönd lett hirtelen, egy ütemre. Kint is bent is, bárányok és farkasok már nem érdekelnek. Várni 1000 évet. Olyan könnyű leírni, olyan könnyű, mint maga a hallgatás is. Vagyis nem, nem a hallgatás, hanem a várás, és mindegy hogy osonkodva vagy egy helyben. Egyformán nehéz. Rohadtúl múlik. Múlva rohad,...a magyar. Nem is kell 1000 év, néhány hónap lesz mindössze és térdig ér az avar, lesz némi zavar, hogy a cipőmmel, az átmenetivel, hogyan is rúgjak majd a hitvány levelekben. Számonkérem majd mindegyiken, hogy valami ígéretet sejtettem mindvalahányban, de a sárgaság és barnaság lesz a nagy. Aztán a fagy. Megint. De gázolni jó lesz, és beleszimatolni a levegőbe, felidézni az, ami eztán már soha nem jön el. Talán a jövőt szaglászni, talán csak azt. Egy lélegzetbe sűríteni mindent és nem kipufogni. Tudomásul venni. Ennyi a nagy trükk, a fehér köpenyek trükkje, avagy csak játéka, mert már nem komoly ez annyira, de azért még fehér. Bizonyos szavak már örökké ott, elhevernek a szép sárga papíron, valahol, akárhol, nem tudom hol, talán már nem is érdekel, hogy hol. Csak a képek, a képek azok ne lennének, azok ne settenkednének vissza az ajtó alatt, mint valami fojtó pára, éjjelente. Szép képek, jó képek, enyémek. Dolgom kell, hogy legyen velük, s aztán megint megkérdem magam; mit csinálsz.

Reggel felkelek. Aztán hogy, hogy nem megkérdezem anyámat, hogy mi legyen a faszfejekkel szerinte. De ne azt mondja nekem, hogy szarjam le őket, mert azzal én nem tudok mit kezdeni. Tegyen alternatívákat elém, én csak úgy tudok létezni, ha belém beszélik...a valamit.

Adott egy hely, egy terasz, hozzá a korlát, és adva vagyok én, és adva van ő. A távolság is adott, jutalomba kaptuk...vagy büntetésül. Kinek, hogy. Papírral és tollal áthidalható a távolság, mert olyan kisebb fajta távolságot kaptunk mi,...egymásnak. Adott a papír, adott a toll és adott, hogy ezek találkozzanak olykor - én vagyok a légyott felelős ezért - serény vagyok elszánt. Van ilyen is. A szavak olyannyira adottak, hogy gondolkodni sem kell rajtuk, mert az már maga lenne a rajtaütés. Egy ideje megfogadtam, nem verekszem, de ha lendül a kar, akkor azért azt megfogom. Ha úgy hozza a kedvem. Aztán lehet, hogy ez a papír meg a toll szimbiotikus léte is verekedés volna, de lagalább is suhingatás vagy olyasmi. Nem is suhingatás, inkább csak integetás, olyasforma mint egy keszkenő, olyan ami még fehér. Bár ne lenne az, mert a fehér az a hó, a hó február, a február pedig ő. Ő aki adott. A csendjével birkózom, mert hogy az is adott. Adott kapott. A postaláda is adott és a lemenetel is, a kulcscsörgése a zárban, minden eleve elrendelt. Csak a lóláb, csak az, csak ez nincs sehol, pedig anélkül nem lesznek itt vágták, annyit mondhatok. És persze pálya is van, meg hármad befutó, ami nekem aztán végképp sok, a kettő, talán az amit elbírok én, de azt akkor nagyon. Adott ez a napa is és benne minden gondoltat, vagy éppen a gondolat hiányát jelzőrakétaként mutató űr. Mindenféle érmek adottak és a semmiről sem tudás is adott. Versenyen kívül indulok, az indulás, csak az  miatt. Mert sejteni vélem, ha indulás van, akkor valahogy az érkezés is adott lesz.
Adott nap. Majdhogy nem elvett.

Még kefélni sem tud. Mondjuk nincs is rá ideje.*

*powered by father of kaprazat

Önelemzek. Eszembe jut az is, hogy jó sok dolgot meg kell tanulnom még, hogy a világ, mégha oly szürke arcát is mutatja felém, de legalább ne legyen olyan önelégült. Nincs mese (csak az van), meg kell tanulnom hamarosan kefélnem, már csak a társadalmi integrációm sikeres véghezvitele véget. Aztán jöhet a többi, de kezdésnek nyilván ezt kell megtanulni. Ez az omegája a világnak. A dolgot nehezíti nagyban, hogy a kefélést sehol nem tanítják, az egész neten nincsen semmi iránymutatás arra nézvést, hogy kefélni hogyan kell. Lehet, hogy a kefélés nincs is. Persze ez azért lássuk be hihetetlen. A keféltről egy szintén egy szó se. Pedig hát eszköz ő, fontos eszköz. Ez köz. Azaz hiba. A jelenléte csak a cselekvés vféghezviteléhez szükséges, egyébiránt minősége indifferens, mint ahogy léte is.
Egyszer, egy istállóban jártam, ahol egy kedélyes tehenész mutatta meg az egyébként példás gazdaságát. Ámultam és hallgattam csak. Aztán egyszer azt mondtam, hogy nem tudnék itt dolgozni, pedig annyira de annyira aranyos bocik voltak ott. Azt mondtam neki, hogy ilyen szarszagban lehetetlen dolgozni. Rám sem nézett, úgy felelt: amire maga mutat, hogy szar szaga van, no látja az széna, csak átment a tehénen. Hát igen, át.

Van úgy, hogy az ember két léha nap között a levegőbe beszél. A levegőnkbe írhatnám én ezt is ide, de akkor olyan kirekesztő vagyok, és amikor azt mondom, hogy a mi levegőnk, akkor Jeruzsálem jut az eszembe, meg egy tó, ahova én nem mehetek már eztán, mert valaki megvette. Persze megyek azért én, mert az ilyen eshetőségekre spontán módon is tudok reagálni. Szóval a levegőbe beszéléssel mindössze az a baj, hogy szennyezi a környezetet és persze engem is valamelyest. Itt vagyok egy ideje már, láttam ezt meg azt, próbáltam megszokni, kiválni, aklimatizálódni, megkérdezni magam, hogy miért. Soha nem vártam választ igazán azt hiszem. Csak a kutyák ugattak, de nincs ezzel baj, gondoltam, a kutya azért van, hogy ugasson, de akkor négy lába legyen és ne kettő.

Amolyan nyílt levél féle - nem saját késztetésből.
http://verykinos.freeblog.hu/ mint grejvolf

Olvastam egy blogot. Nem tetszett. Írtam egy levelet. Rossz helyre. Íme:

> Érdekes a blogod, bár körülbelül olyan, mintha teljesen kiüresedett
> fejjel csak írnál egyre mélyebbre tekergozve, és a végén csak rakod
> egymás után a szavakat, amíg már tényleg teljesen üres és céltalan
> lesz az egész. A blogodból egy kis kiragadott cikk élvezheto, ha
viszont
> végigolvassa az ember az egész blogot, akkor teljesen
> idegtépoen "mufájó". Gondoltam megírom a véleményem, meg kicsit
így
> bántalak, úgysincs jobb dolgom tudod. Visszamegyek inkább és
> olvasom tovább az írásaid.

Egyébként az eredeti címzett a Sebtolvaj nevezetű blog tulajdonosa. Hihetetlen érzéke van a delikvens szerzőnek ahhoz, hogy a semmiből még ótvarabb, kietlenebb semmit eszkábáljon, de mindezt erőltetett, merengő hangnemben tegye, lehetőleg úgy, hogy az olvasó az egészből egy cseh tamás vizeletétől bűzlő dohos padlásszobában önmagával römiző prémvadász és egy unatkozó, parókáját affektálva vakarászó bölcs filozófus visszataszító blaszfemikus keresztezésének feelingjét vegye át. Borzalmas. A "merengő blogok" szégyene ez, de ami még csúfosabb, az önkritika totális csorbulata. Őszinte sajnálatom. :(

grejvolf | 4:30

Először is, ez egy teljesen hiábavaló post. Semmi értelme, de tényleg. Csak mégis valahogy támadnak ilyen olyan gondolataim. Első észrevételem, az nem több, minthogy a privátlevelezésünket nem másoljuk be a blogba, mert ha eleve publikusnak szánjuk, akkor odvéssük be. Ehhez némi morális érzék kell. Aztán ez a szó, hogy: blaszfémia, hogy ez használva van, mert használva van, az használja aki

2004. augusztus 18., szerda

Életemben nem keféltem még ekkorát!

grejvolf | 6:07

Mekkora az akkora. Mily emelkedett mindez, ahogy kiszakad, és minden csak azért ilyen nagy minőség mert tudjuk, hogy egy élő legenda elméjéből pattant elő.
épületes, s mire másra van a blog ha nem erre, váljék egészségére,+ még a következetesség. Ha olyan anyám lett volna, mint amilyen nincsen, most bizos azt mondaná, édes fiam, faszfejekre minek fordítod, időd, energiád. Aztán én megvonnám a vállam és csak annyit mondanék; mert vannak. Aztán az a kérdés is felbukkan, hogy az az önkritika totális csorbulata, nem az volna e, ha más blogjában a szálkát, magunkéban meg a ...
Aztán ugye itt van, hogy ki miként képes ezt artikulálni, mert szó nincs arról, hogy amit itt lát olvas, tapasztal, azzal azonosulni kell, nincs szó erről. Mindenkinek más és más. Teszem azt, nekem, szürkefarkas mondatai az első határozatlan névelő elolvasááig tartottak, de ezt nem gondoltam, hogy közöljem, mert minek. Aztán ami a legbeszédesebb ettől a derék jószágtól az ez: buzi-e vagy - ül, olvas, egyetért.
Aztán most gondolnom kéne valamit erről  a farkasról, hogy meglegyen az ő akarata. Mert ő szereti ha gondolnak valamit, mindössze arról felejtkezett el, hogy a gondoláshoz objektum szükséges, tartalom, úgy értem beszélni mindenki tud akit megtanítottak rá, és írni is, aki figyelt az iskolában. És csak aztán, csak is aztán lehet megkérdezni azt: hogy buzi e vagy. Aztán Cseh Tamás vizelete bizonyára büdös, de Kossuth- díjas húgy akárhogy is nézzük, mondjuk nem vörös annyi bizonyos, de ahogy kinéz hamarosan nagy színe változások lesznek még itt. Balos buzi e vagy - lehet kicserélni majd a beszédes szlogent.
És a legfontosabb, a könyvespolcomon sorakozik néhány könyv, vannak melyeket kifejezetten nem szeretek, és nem is olvasom el őket, nos ezeket a könyveket nem szoktam elolvasni, egyszer egy marha azt hitte nekem Boris Vian bejön, de nem. Egy perc, nem sok, nem töltöttem azzal, hogy Boris Vian-ban keressem a hibát. És akkor ki a buzi?
Aztán végül egy kis nyelvtani helyreigazítás: te nem az olvasó vagy, henem egy olvasó - ez fontos jegyezd meg, jót fog tenni a késsőbbiekben, ha ezt az eszedbe vésed. Véső gondolom van, minden adott tehát, irány a Tesco.

Előre nézek 5 métert. A domb az bazi nagy. És rohadtul érdekel, nekem elemi szükségletem tudni azt, hogy a domb az bazi nagy - egyébként nem is érdekelne. Egy domb legyen bazi nagy. Hogy ezt tudni lehessen, ahhoz persze meg kell nézni, szemügyre kell venni a maga teljességében. Azt akarom általa tudni, hogy én igenis kicsi vagyok és semmi felelőség nem terhel, ha valami balul ütne ki. Ez is benn van, azt hiszem. Mondhatom azt, látják az a domb egy bazi nagy domb, mit nyaggatnka engem, sajátmagammal. És van ez a domb, amit a maga egészében kell megnézni, vizuálisan birtokba venni, de tudatában lenni annak, hogy számomra 5 méter előre tekintés az optimális. Így aztán vagy az van, hogy egyáltalán nem megyek fel a dombra, mert tudom, hogy bazi nagy. Vagy nem megyek fel mert 5 métert látok. Állok egyhelyben és közben jár a lábam.

Aztán van az is, hogy az ember azt látja, hogy valaki,na jó, egy férfi smúzol (na jó, persze nőnek), és én ezt észreveszem és máris gyanúba keveredem. Két fő csapást sorol fel az ellen ilyenkor, hogy engem ez azért foglalkoztat, mert ez egy bennem elnyomott érzés, azaz, smúzolnék én ezerrel, de képtelen vagyok rá, olyan nagy mérvű elfojtást gyanítnak. A másik hogy egyáltalán nincs meg bennem a hajlam a smúzolásra, de iszonyat módon vágyom ennek a tudásnak a birtoklására. Az, hogy van bennem, munkálkodik valami, amit hoztam vagy kaptam és jobb szavam nincs rá, mint tisztelet vagy erkölcs, nem, ez szóba nem jön. Én meg nem hozom szóba. Különben pedig nem is nagyon érdekel, a söntésnél látom, apad a sor.

A nagy nyivákolások közben jött olyan mail is, melyre nem is nagyon tudtam mit írni. Meglepett tán, vagy csak megszeppentem. Ilyekor idióta leszek és hallgatok mint a sült hal, vagy ami még rosszabb; reagálok, olyat amire nem lehet reagálni. Azt kellene mondani persze, hogy köszönöm, de ezt mondom a tesco hentesének is és akkor ez a szó már inflálódott. Ilyesmi bármikor kibuggyanhat az emberből, én meg, még ha úgy is van, nem nagyon szeretném azt, hogy mindig bármikor legyen. Mondták volt, nekem a hétköznapokkal bajom volna, akkor ezt eltagadtam, mert úgy éreztem, hogy nem jó irányba megy a nagy fehér köpeny, de nem volt akkor, ott szavam. Mert azt hiszem, hogy nekem a bármikorral van inkább bajom, a bármikortól iszonyodom leginkább. És vannak ők, akiknek a bármikor (olykor a bármit) az a mammon. Felkellene készülni valamire. Úgy gondolom én el ezt az egészet, mint ahogy egy nagy, hosszú útra készül az ember fel. Persze ez nem út volna, csak valami érzemény és előtte szólna a hangosbemondó, hogy most akkor a biztonsági öveket lesz'szíves bekapcsolni, mert ami most jön olyan soha sem. Se előtte, se utána. Meg kellene indokolnom, hogy miért van erre szükség. Nem tudom persze. Persze hogy nem tudom. A vers miatt, az ének miatt, a szabadság miatt. Talán.

Aztán, azt mondja, hogy fura..., hogy ennyi idő után. Ezt mondja, hogy neki az fura. Hogy egy év alatt..., hogy ez fura. Persze az, de ha valóban így van, akkor tényleg a nihil, mert ha már emlékezni sincs mire, akkor mivégre gyártani a jelent, melyre néhány év múlva megint csak azt lehet mondani: hogy fura, hogy ennyi idő eltelt, én meg fogom magam és eszembe jut, felöklendezem. Vélhetőleg nem ért semmit, zsigerből nem ért semmit és én sem értek semmit mert semmit nem akarok érteni. Úgy mondom ezt ki: nem akarok élni, aztán hozzáteszem, eszem ágában sincs a halál, vagy is ha van akkor csak ott, de sehol máshol. Van úgy, hogy az ember rugaszkodik, és nem is tudja pontosan miért és tényleg csak az izmok miatt, hogy ünneplje saját izmaiz, egy mozdultaért először félig, aztán egészen megőrülni. De ezt sem. Nehéz cselekedni, nem akarok én már fura lenni, mégis bármit is tegyek, vagy éppen ne tegyek az fura. Hogy ez volna a karma, hát marogat rendesen, de már a bőr elkérgesedett. Mindössze felület, tudom, és azt is, hogy az idő írni fog rá valamit. Biztosra veszem.

Van egy nő. Na ez így nem teljesen igaz. Talán gyávaságból igyekszem elkendőzni a valóságot, de még idejekorán rajtakapom magam. Mérlegelek aztán módosítok. Egy nő van. Valahogy így.

Mondják ne igyak, mert az nem vezet sehova. Azt feltételezik tehát, hogy valahova kiakarok lyukadni. Utálok csalódást okozni.

Sebtolvajnak játszani támad kedve, amiben nincs is semmi meglepő, Sebtolvaj énképében - mert ilyen is van neki - nagy szerepet kap a játék, olykor nagyon is hangsúlyosan. Ma eljátsza azt, hogy minden rendben, ne bánkódjatok, a dolgok és azoknak az állása a lehetőségekhez mérten nagyon is jó. Szüksége van erre a kis (köz)játékra, úgy hogy a vége ne legyen mégsem megtévesztés. Ilyen olyan elméleteket gyárt, túlhevültségében azt is tudni véli, hogy mi is tulajdonképpen szeretni. Félrészegen mersze lesz kinyilatkoztatni is ezt, osztja az észt ezerrel. Tudja, hogy tudják, hogy mindez helyi értéken kezelendő. Vagyis hát nem tudja, de nagyon reméli. Aztán (jajj de szép szó ez megint) hazaérkezvén, elérkezettnek látja az időt és a tükör előtt álva, elcsodálkozván önmagán szilárd meggyőződése által diktálva kimondja azt a nevet, hogy: Éva. Kimondja, mert ez érzi ki kell mondania, még akkor is, ha ő már/még nem Ádám. Mindezt a teremtés hibájának tudja be. Pirulát rendszerezi, nyel, fekszik, utazik. Aztán majd reggel a kikötő, a kikötő, ami a ködben magát csak félig mutatja, vagy talán annyit se, nos az, az lesz mi útba igazít, helyemre taszít, vagy a helyet taszítja alám. És így lesz holnap. Én megmondtam előre, ne bánkódjatok.

Van úgy, hogy várunk valamit, egy jelet. Aztán 100-szor megnézzük a postaládát, mert mi ilyen fáradthatatlanul ostobobácskák vagyunk, ha az üzenet lehetősége egyáltalán szóba jön. Vagy a hullámok közé nézünk és a habok között keresünk ilyen olyan palackokat, melyet már az algák teljesen belaktak, míg ideért a lábunk elé, és elképzeljük a szigetet. Aztán a többiek meg mondják, hogy ne légy bolond, a sziget az valójában, nos a sziget - de nehéz leírni - nem nagyon létezik és a víz is csak akkor ha nagyon akarjuk. Köti egy kicsit mindenki az ebet a karóhoz, szőrmentén fogalmaz, próbál nem bántani, a javamat akarni. Úgy kezdi ilyenkor, nem akarlak megbántani, de kérdezni szeretnék valamit, és kérdez. Kérdezi a vizet, a jelet, a palackot, a hajótörést, és azt, hogy ami van az miért van így és miért nincs másképpen. Aztán én a vállam lassan megvonom, s ha futja egy nem tudomra akkor azt mondom nem tudom, de úgy is van, hogy a pára elfutja a szemem és azt mondom csak: nem számít. És tényleg, már nehéz elmondani azt ami van, épp olyan nehéz mint nem venni tudomást róla. Azt soha nem kérdezik meg, hogy te sebtolvaj, az miért van, hogy te soha nem felejtesz el semmit, hogy emlékszel arra, hogy egy éve akkor mi ott miket is beszéltünk, azt nem kérdezik, az jó, amikor az én nem felejtésem által visszalátják egykori önmaguk. Könnyű nekik, egyfolytában vannak. Megteszem nekik....és még csak nem is szivesség, mert zsigerből van ez az egész. Megmaradnak. Én meg ezt akartam: a megmaradást.

Ma nincs baj. Clonazepanum, mitrazapine, magnézium sztearát, és némi laktóz, az van, Meg nem részvét van, meg szédület van és persze a velejáró zsibbadtság van. Lassan megkérdezij az utcán a gyerekek a szüleiket, hogy nézd anyu, annak a bácsinak mi a vegyjele, de a gondos szülő majd azt mondja, nem fordulj oda, már hányszor mondtam. Ha meghalok Mengyelejev lesz a szobatársam. Ha szerelem leszek, szájban fogok olvadni. A Vegyész utcát Sebtolvajjá nevezik át. Richter Gedeontól kapok apanázst, ésatöbbi.

Nézem a blogomat és mint egy mesterembver hol közelít a szemem, hol távolít. Olykor idétlenül forgatom is a fejemet ehhez a művelethez. Cikázik az agyam, hogy elkelne némi piros valahová, vagy talán ne mpiros hanem egy kék, abból is halovány, vagy mindekettő. Aztán az hogy ne legyen ilyen, ...ilyen túlzsúfolt, azaz hogy szellős, és hogy máshova kellene tenni ezt meg azt, hogy lehetne egyszerűbb benne a gondolta, hogy közérthető legyen és aki beleolvas az azt mondja, hogy hát nem igaz, én ezt a sebtolvajt egyáltalán nem is ismerem, de úgy de úgy megszorongatnám, csak úgy. Mert hát milyen jó helyen kék, és az a piros milyen szívet melengető, és a szavak meg milyen kis kedves bársonyosság. Nézem a blogom, csóválom a fejem, apró grimaszokat vágok,...széppé kellene tenni, vagy a látásmód....Vagy egész egyszerűen többet kellene inni. Meg van a megoldás. Mindenre megvan.

Jönnek itt különböző mail-ek. Mert jönnek. Hogy így meg úgy. Hogy ez így nem mehet tovább, hogy ők ebbe nem látnak rációt, elbizonytalanodnak ettől az öncélű inkoherenciától és az írás akkor csak magaért van (ennek felismeréséhez egyébként gratulálok). Nos, és ezekkel a levelekkel nem tudok mit kezdeni és lehet nem is nagyon akarok. Nincs jobb ötletem számukra.
http://velvet.hu/
http://www.noklapja.hu/
http://www.kiskegyed.hu/index.php
http://www.gyongy.hu/index.php
http://www.tina.hu/
ésatöbbi
ergo: az olvasni valót nem itt kell keresni.
Mélységes sajálattal: Sebtolvaj.

Isa clonazepanum, mitrazapine, magnézium sztearát, és némi laktóz vagyunk. Feleim.

Sebtolvaj eltöpreng azon, hogy a blogjában csalódván magába botlott újfent.

Elmegy egy nő. Nem megy el. Utána nézek és nem engedem. Megragadom a karját, ott marad a kezem nyoma. Hogy ezt akartam. Nyomot. Csak azt akartam, megmaradni.

Miligrammokban mért élet. 2mg, 45 mg.Milli, egy jóízű mosoly. Emelik a tétet. Adag.
- Rakja már össze magát, ilyen mondat jött,... a nagy fehér köpeny alól kiszólt.
Jól van már, rakosgatom, illesztgetem, de mi van akkor, ha egy csomó darab megmarad a végén. Hogy azzal mi legyen. Azt oda kellene adni valakinek. Van ötletem. Nincs szüksége rá. Ő már rég egész, vagy is annak hiszi magát. Ez erőszak, bebizonyítnai, hogy valójában nem az, hogy ami hiányzik,...és akkor kinyitni a nagy mesealbumomat, és mondani: látod ez itt, ez is én voltam, részegen is tudom, meg akkor ott, neked elárulom, hogy a konyhában mitől féltem és hogy te vagy az akire a legjobban számítottam. Úgy féltem azt is és úgy megennék egy kis tojáslepényt, aztán majd holnap elmegyünk jegyeket is váltni, de most még egyszer igyunk, ha már túl vagyunk az ijedtségen. Az ijedtségünkön. Azt mondta valakinek, félt engem. Azt kell érteni ez alatt, hogy hallgat, hogy az ő félelme ilyen introvertált, ilyen semmin sem osztozó. Egy forbidden city. Mindennel beérni. Ami ő volt. Valaha.

Van egy levél, mert van. Nincs. Tehát az enyém. Csupa hallgatag betűkből nincs meg írva. Veszem a nagyítómat, és mint egy tudós, oda tartom ahol a papíruszt sejteni vélem. A túloldalról bazi nagy ilyesztő szemeim lesznek. Olyanok, melyektől nagyon meg lehet ijedni, olykor meg is ijednek, ritkábban nem. Mondanak ezt azt, meg azt is, hogy nem tudják, mit mondjanak, ezért is szeretem őket, ahogy azt mondják, hogy nem tudják mit mondjanak. Olyankor van úgy, hogy legszívesebben megölelném ezért őket, de nem vagyok én olyan ölelkezős, karjaim egy személyre vannak hitelesítve. Se több, se kevesebb. Aktuálisan, se kevesebb. Talán elég lenne ilyenkor csak mondani, de ez meg félreérthető lenne. MIndegy, most akkor megölelem magam. Aztán pedig félreértem, vagy letagadom az egészet. Egy kegyetlen gazember vagyok. Biztosra veszem, hogy hazudni is szoktam. Biztosra veszem.

... és akkor fogtam magam, és írtam. Csak úgy sercegett a papíron a toll, sebeket ütött a papíron és én meg valamelyest élveztem is ezt a mészáros munkát, és meg is nyugtatott az, hogy bizonyos értelemben kegyedlenkedthetem úy, hogy nem jár vele a kozmikus jajjveszékelés, ríltájmilag. Mert kétség az nem volt, azt lehetett tudni, hogy a világ(om) számára, a mindent megmozgató kerozin, a jajjveszékelés volna, mindez tehát afféle utógyújtás csak. Én meg nem értek a hallgatás nyelvén, analfabéta vagyok/leszek, ha a hallgatás kerül szóba, a folytonos locsogás, az az én központi égitestem, és engedelmesen forgok is, nincs abban hiba. Szóval a hallgatást hova tegye az ember, az a kérdés, ha magába zárja maga is elnémul előbb utóbb, ha nem vesz róla tudomást, akkor meg bőrkeményedés lesz a pszichéjén. Tyúkszem. Hát ugye csak várni kell - de lehet hogy, írni sem tud, mondjuk az is lehet, hogy ideje sincs rá. Arra azért csak kiváncsi lennék, hogy a gerince..., a gerince,...hogy az milyen. Nem azt kérdezni gyarlón, nagy sértődöttségben, hogy mi van a helyén, hanem csak azt, hogy milyen...hogy milyen. Csak is azt.

Hogy versnek kellene lenni, az is előjött, hogy valami ilyennek kéne talán lenni, vagy dalnak, nem túl összetettnek, könnyen megjegyezhetőnek és nehezen felejthetőnek lenni, de az nem jött elő, hogy mindez miért jön csak úgy a mélyből elő. Persze a hatás végett, hogy ha elmondanak, elénekelnek, akkor hatunk. Nem lesz olcsóbb semmi tőlünk, nem lesz tisztább az utca, minden marad a régiben, csak egy kicsit hatunk.

Azt mondják nekem mostanában, főleg amikor búcsúzkodásra kerül a sor, hogy vigyázzak magamra, és amikor ezt mondják nekem, én ezt sehogy se nem akarom érteni, szó se róla, úgy is csinálok mint aki nem érti. Nem járok meszze a valóságtól, ha azt mondom, hogy hiteles az ahogy én nem érteni merem. Két eset lehetséges.
1. Ez a mérhetetlen önsajnálat hívó szava, hogy nagyon is jól látszik az, hogy vigyáznom kell magamra, mint egy strázsának, hogy ez üvölt le rólam amikor távozom, hogy most aztán ideje lesz vigyázni, mert hogy adódhatnak bajok és ha adódhatnak, ugye vigyázni kell. Egyúttal azt is mondják, vagy belehallom én, hogy vigyázz magadra, mert ennyivel tartozol nekünk, és tartozol magadnak. És ez nem jó, mert nem szeretem, ha ilyenforma adóságaim vannak. És azt sem szeretem ha nekem tartoznak, de nekem soha nem tartoznak és hozzám se nagyon.
2. A félelem szava. Értem, hogy vigyázzak magamra, ugye ezt mondtad,...értem, tehát nem fogtok vigyázni rám, kellemetlen lett ez az én kis közjátékom, mindent értek, átlátok én a szitán, hogy eddig vigyáztatok rám, de most már elég, most azt mondjátok, hogy vigyázzak magamra. Hogy véget ért a lojalitási verseny részetekről, ki irgalmaskodtátok magatokat és akkor most én jövök, most már vigyázzak én magamra.
Egyik eshetőség sem jó, és nincsen harmadik, a fejemben...és a három az most mint ha több lenne mint régen.

úgy el megyek,
bottal nyomom,
visszajövök az ablakon,
elfutok innen.

..arra gondoltam, hogy mondhatná talán azt, hogy: FAPAPUCS. Hogy az jó lenne talán, hogy az volna csak az igazán jó.

Elgondolom: lesz majd olyan idő is, eljön majd az is, amikor magam számára sem lesz mit mondanom.
És akkor belém nyilal, hogy meghalni nem úgy kell csak, hogy nem élünk már többé.
Meg az, hogy válasszunk magunknak halálnemet, kinek kinek érdeme szerint.
És ezt úgy artikulálom, hogy akkor majd nagyon egyedül leszünk, mert aztán ezt végképp nem lehet E/1-be tenni.

Van úgy olykor, hogy az ember levelet ír. Üzen magáról, jelet ad, kiabál, vagy nyűszit. Nem hisz abban, hogy reagálni fognak rá. És nincs is rá reakció, és nem tudja eldönteni, hogy azért nincsen csak mert ő elhatározta, hogy nem lesz, vagy amúgy sem volt olyan érdekes az a levél, üzenet, a jel vagy a nyüszítés. Egy viszonyrendszerben helyezi el magát. Mert az ember ilyen, viszonyul, és van amikor nagyon rosszul. Az ember már csak ilyen, ilyen fura szerzet.

Ha nem mondják neki azt, hogy: "jó vagy", akkor azt hiszi, hogy rossz. Ilyen egyszerű. Azt koldulja, hogy ő jó. Ugye már érted te is.
Mit nem lehet ezen érteni.
Aludj, aludj már.
Vége van.
Vagy vége lesz.

...úgy tekerte a bicikli pédált akár egy eszelős, aztán a ház előtt leszállt róla, kulcsával a zárba talált, és kinyitotta a pinceajtót. A biciklit a helyére tette, a kulcsot ráfordította. Az égő kiégett, és a sötétben a falnak támasztotta a hátát és lassan lecsúszott, úgy mint aki gugol. Hirtelen szakadt fel belőle a zokogás, de csendesen. Aztán egy szót ismételgett, azt hogy, teória, hogy ez csak egy teória, egy lehetséges változat. Ezzel vígasztalta magát.

Jön a mail, mert jön..., ilyen és nincs kedvem gondolkodni a természetén. És azt kérdezi, hogy ez olyan nős blog? Aztán mondom, amikor olvasom, hogy ja, hogy ja az. Hogy talán az, hogy én nem tudom, hogy ez olyan e, de lehet,... hogy én ehhez nem értek, végül azt mondom. Válaszolni kellene valamit, most mondjam azt, amit gondolok..., nem azt most nem szabad mondani, ez pontosan az a helyzet amikor nem szabad azt mondani amit gondolok. Most nem szabad azt mondanom és lehet, hogy nem én gondolom jól, hanem ő. Feje tetejére állítja a világot és majd én meg majd jól elmagyarázom. Nem..., ebből nem, nem kérek, de mindegy is, mert akkor is kapok. Nem tudom azt se, hogy ez blog. Nem tudom. Üzenem, innen.

Kamasz

"Az a kamasz, az a kamasz,
éljen a gyönyörű, buta kamasz.
Az a kamasz, az kamasz,
szélfútta, ragyogó
kicsi tavasz.
Idézem azt
az a kamaszt,
én bennem lüktető,
véremben fészkelődő
pimaszt.
Buta kamasz, suta kamasz,
szófegyver hazudik,
mindig csak te tudod
az igazt.
Mi az igaz, te tudod azt,
így maradsz mindig,
magad egyedül,
végül kamasz,
csak te maradsz,
százezer hazugságot
hegedül a sok ravasz,
de te kamasz,
állsz tankoknak elé,
te kicsit, ilyen a mentavasz.
Tankok elé, sortűz elé,
állsz fehér ingesen
és aztán ott szépen belehalsz.
Lőtt Bukarest, ölt Budapest,
rád lőni Peking sem volt rest.
Buta kamasz, meghiszem azt,
ha ők győznek
mind csak téged keres.
Buta kamasz, a sok ravasz
rád vág, ha megtorol
s aztán az alkunál
csak te zavarsz.
Belezavarsz, kicsi kamasz,
téged kell ölni csak,
s alkunál láb alatt
csak te maradsz.
Suta kamasz, sovány vigasz,
szó fegyver hazudik,
végül csak te tudod azt igazt.
Mi az igaz, mi az igaz,
szófegyver fölötti,
kész tények ellenére vigasz.
Benned van az, te vagy a dac,
így maradsz végül mindig  egyedül,
magad kamasz,
mert nem igaz,
százezer hazugságot hegedül
a sok ravasz,
de te kamasz,
állsz tényeknek elé,
te kicsit, ilyen a mentavasz.
Az a kamasz, az a kamasz,
éljen a gyönyörű, buta kamasz.
Az a kamasz, az a kamasz,
szélfútta, ragyogó,
kicsi tavasz."

Népdal III.

"Mondják; jó nagy marha vagyok,
hogy utánad járogatok,
én istenem mit csináljak,
kell, hogy te utánad járjak.

Édesanyám sok szép szava,
kit fogadtam, kit nem soha,
hallgattam a lányokéra,
s nem az édesanyáméra.

Jól van fiúk, jól van lányok,
nem haragszom én már rátok,
hát istenem, mit csináljunk,
kell, hogy egymás után járjunk.

Vékony bugyi a szerelem,
alá fúj a szél hidegen,
végy magadra Blue Jeans bundát,
úgy járjad a világ útját."

Amikor azt mondom, nem bírom tovább...az azért a legrosszabb, mert tudom, hogy bírom.
Gyengébbnek lenni vagy épp erősebbnek. Mindegy, csak innen el.

...hát nem tudom.

Miért hagytad, hogy a saját valóságod, a mindenki valóságától ilyen messze elbitangoljon?
Hídakat láttál magad előtt, hajókat, pufók vitorlákat és vasmacskát.
Aztán ebből csak a víz az igaz.
Miért csalom meg az érzékeimet?
Miért csalnak meg az érzékeim?
Miért nem összetéveszthetetlen a képzeleted?
Miért vagy hihető magad számára?
Abbahagyni, folytatni, abbahagyni, folytatni, abbahagyni...
Folytatni...

Megérkezni valahova. Oda,amire nincsen magyarázat és azt lehessen mondani,...nem, hogy nem kell semmit mondani, mert nem lehet mit mondani, hogy eljutni oda,...ahova csak álmok szárnyán lehet jutni, és visszanézni, és nem visszanézni, és megállni és rohanni, és egyszer csak szétszakadni. Aztán végignézni azt is hogy az embergyűrű körbevesz, föléd hajol sok régi arc és azt mondják: "no lám, ez visszajött". Bocsánatot kérni azoktól, akik szerettek és te nem szerettél, majd azoktól, akiket szerettél, de nem szerettek. Mindehogy veszíteni, mert te félremagyarázod azt is, hogy nem kell mindig győzni. Előbb szélsőségekbe esel és aztán csak önmagad vermeibe. Tán vezekelnél is ha tudnád, hogy azt hogyan kell, és lenne rá idő, hely, s alkalom. Magadba fordulni és azt érezni, ilyen messze még soha nem voltam az ÉN-től. Megijedni magadtól, nem ismerni magadra, elidegenedni előbb, a legvégén csak félni, de akkor nagyon.

...először tényleg a beszélgetések maradnak el, a nézésekkel, a mozdulatokkal, de azért még köszönünk, meg üzenünk és írjuk, hogy nem, hogy semmi, hogy nagyobb volt az ijedtség...mint mi magunk. Hát azért ebbe belegondolni az több,...igen több mint félelmetes. Erre például egyáltalán nem találunk szavakat, hogy hogyan is lehetne elmondani, egyetlen szóba hogy lehetne belesűríteni mindazt ami több mint félelmetes és nagyobb mint magunk. Tehát a szavak is elmaradnak és ezt sem fogjuk megbeszélni, egyáltalán nemfogunk megbeszélni semmit és lehet, hogy nem is kell, hogy ez csak részemről szükség, valójában mindegy. Majd földet ér valahol, vagy ha nem földet az is mindegy, annyi planéta van még, a szarnak ez a ragaszkodás. A beszélgetések után, lassan a hallgatások is elmaradnak, csönd lesz és üresség, lomhán folyó, állagát tekintve mint a méz, ízét tekintve epe. Egyáltalán nem tudni, hogy mi lesz, és nem akarni közben, a mindent tudni. Aztán levelet írunk, és hallgatjuk a papír sercegést és biztos ami biztos a k betű kunkorjára azért ügyelünk, mert mi ilyenek vagyunk, ilyen tétovák, ilyen nem tudjuk soha hogy mi van, ilyen sértődöttek, ilyen megalázottak, ilyen beszédesen is hallgatagok, néha túlon túl vadak, olykor elméretezetten jámborak. Van véleményünk, de nem értünk egyet vele és akkor felmászunk az árbóclosárba és torkunk szakadtából azt üvöltjük, hogy föld és idióta mosollyal az arcunkon lemászunk megint. Nyugtatjuk magunk, hogy ez még nem olyan nagy baj, hogy ez a baj nem új keletű, csak az előző bajok folytatása és nem kell mindent előröl kezdeni, nem kell újra bemutatkozni a bajnak, ez a régi baj, ez a mi konstans, jól bejáratott bajunk, olyan mint egy közeli rokon, anyánk, vagy az apánk. És mi nem gondolkodunk azon, hogy miért zt kiálltjuk, hogy föld, mert nem akarunk belegondolni abba a katasztrófába, hogy lehet, hogy mi egyáltalán nem akarunk kikötni, csak valami ösztön hajszol bele, egy öbölbe vagy egy ölbe. És aljasak vagyunk, mert másokba kapaszkodunk amikor elfogy az erőnk, érzelmi vámpírok vagyunk, és könyörületet szeretnénk, noha tudjuk jól mi azt, hogy ebben nincs pardon...és mégis, ezt és azt mondjuk, ennek és annak, fontos vagy nekem, sietni elfelejteni azt, hogy végsősoron mindig csak a magunk ürügyén, de a más kárán. Hogy erőszaktevők vagyunk, hogy tolvajok vagyunk, mindezt tudni, nm sejteni, tudni és valahol a lelkünk mélyén elhinni mégis azt, hogy mindezt szeretni lehet, hogy ez lelkesedést válthat ki..., ebből és abból. És általában beszálni, mert általában beszélni jó, lerázni magunkról, az egyes szám első személyének igáját. Megszabadulni valahogy. Önmagunktól.

Az ember fekszik a nagy sötétben, mert a monitora olyan mit  ő maga, energiatakarékos és igen hamar elsötétül, hogy így lettek kalibrálva... Csak a gép zümmög, ha nagyon akarom, kandalló nesznek is vehetem, de nem vagyok oda a kandallókért különösebben. Volt idő, amikor azt képzeltem, hogy a kandalló olyan mint a dinoszaurusz, hogy csak a filmekben van. Hogy kitalálták nekünk valakik valamiért. Volt idő, hogy ezt gondolni mertem. Ezek az idők elmúltak. De nem ezért tápászkodtam ide a géphez, hanem azért, mert az ember fekszik, fekszik a sötétben, merő rutin a fal felé fordulás, mert átellenben is éppen olyan sötét van. De azért még az ember a fal felé fordul. És ebben, a nagy sötétben, vibrál az agya még egy utolsót, és a szemhéja alatt, már el is kezdődik valami előzetes, valami olyan filmről, amelyet egy mozi sem fog levetíteni, sőt az is kétséges, hogy leforgatják e valaha. Ámítgatja magát a sötétben és olyan mint ha ez egy hűs szellő volna a nyár estében. Tisztára olyan. És akkor fel kel és megmozdítja az egeret, és böngészőt nyit, és rövidesen blogot. Aztán, meg az van, hogy volt egy szó, vagy talán kettő, szépen egymásutánban, és előbb az ágyon, a sötétben, olyan jónak tűnt az a két szó, hogy olyan volt, mint ha valamit kilehetne általuk fejezni, röviden és tömören, félreérthetetlenül. Minden kétséget kizáróan. És hogy előbb, olyan volt, tisztára olyan volt, mint ha ezek a szavak valójában lennének. Aztán leül az ember gép elé, és már nincsenek meg és azt gondolja, hogy talán mégis csak lehetnek olyan szavak, melyek nem szívelik a világosságot, elillannak. És aztán már azt is gondolja, hogy no, lám, már magamban sem lehetek bizonyos, és ilyenkor egy kicsikét fél attól, attól, hogy eszébe jut az, hogy így kezdődik, az amikor az ember megbolondul. De ezt nem mondja el senkinek. Leírja csak, magának, hogy el ne felejtse. Talán vannak olyan dolgok, amikre csak sötétben szabad gondolni.

Rajtam aztán semmi nem múlik.
Bennem is csak kivételes esetekben,
és ezt most nem úgy mondom,
mint minőséget, hogy ez jó,
vagy éppenséggel rossz volna.
Hanem csak úgy mondom.
És egyáltalán nem számít,
hogy kinek mondom.
Mert nem olvas blogot.
Elmúlik, meggyógyít.
Elmúlik, meggyógyít.

Nem szeretem a sorozatokat.
Nem sorozatgyilkosokat mondtam, jól hallottad, a sorozatokat nem szeretem.
Semmi pénzért nem nézném meg a Lear király 3-at. Tennék rá.
Nem, dvd-n sem nézném meg.
És véres hitvitába keverednék azzal aki megnézte.
Elmondanám neki, pontról pontra, hogy miért tette rosszul.
Ki nem fogynék az érvekből,elszánt lennék mint az inkvizíció.
Csak több hatásos fegyverem lenne.
Azt is a fejéhez vágnám, hogy ezzel a kultúrát prostituálja.
Később azt mondanám, hogy kár volt.
Hogy kár volt ennyire belelovalnom magam.
Hogy nem ér annyit az egész.
Ezt is mondanám.
Én ezt gondolom, ő meg azt.
És különben is olyan keveset beszélgetünk.
Magunkról.
Másról.
Egymásról.
De azért, azután se szeretném a sorozatokat,
és ezt hétfőn és szerdán újra és újra emondanám.

Azt hiszem, hogy nem lehet soha eleget beszélgetni, hogy bármennyi idő legyen is az ami a rendelkezésünkre áll, van olyan érzés néha, hogy kevés. Ezért aztán, teszem azt ezt sem tudjuk megbeszélni soha sem, hogy más érzi e azt, hogy kevés az idő, még akkor is ha sok. És ezért nem is nagyon lehet tudni, hogy más mit gondol, az lehet tudni, hogy hány cukorral issza a kávét, jó esetben azt is hogy szerelmes, rossz esetben azt, hogy rákos. Talán ezt is lehet még tudni. Mondjuk azt már nem nagyon, hogy másnál van e úgy, hogy elkezdi unni magát, nem olyan értelemben, hogy unatkozik, hanem, hogy megúnja magát, megún maga lenni. És persze, akkor már azt sem lehet tudni, hogy olyankor mit tesz, hogy fáj e ez neki, hogy gondol e valamire ilyenkor, jogy elmondani szeretné jobban, vagy magában felnevelt fájdalomnak szeretné tudni inkább. Ilyenekre végképp nincs idő, ezzel riogatjuk, hol vígasztaljuk egymás, ha valahogy mégis szóba jönne. Az idő, mint kifogás, a kezünkre játszik, az időre sok mindent rá lehet fogni, az időt meg lehet bélyegez. Mondhatjuk azt, hogy rohan, és hogy nincs tekintettel ránk, mondhatjuk, és van amikor mondjuk is, többnyire nem. És azt is jó lenne tudni például - én szeretném - hogy más mit mondd olyankor amikor azt hiszi, hogy amit gondol vagy netalán érez, azt nem lehet elmondani egyáltalán, hogy meg kellene reformálni hozzá a magyar nyelvet, és még akkor is necces, de erre meg végképp nincs időnk, s ez olyan jól bejáratott mondat, hogy nem kell megmagyarázni. Mert mi semmit nem akarunk olykor érteni és megmagyarázni. Vajjon más is gondolja e ezt? Talán. Hogy mit gondol arról, hogy voltaképpen egyedül volnánk, s hogy ezzel kezenünk kell e valamit, ha kell, és hogy ha lenne időnk akkor erre lennének e kellő, selymes szavaink. És még azt is megkellene beszélni egyszer, hogy miért lenne jó beszélgetni. És elmondanám akkor, hogy szerintem ezt nem fogjuk megbeszélni, és aztán elmenne a kedvem.

"...aztán, s aztán,
s előtte, s még előtte,
- hogy a több? -
ezt meg azt,
így s úgy ütötte
ez meg az,
és min múllt,
hogy ki ki lesz,
és mindent feljegyzek
a papírokra,
eredményt és nevet
megcsillagozva,
megérdemli
ami különleges."

Aztán, aztán. Számban olvadó szó.(Frutti) Aztán, aztán. Jó kis szó. Könnyen emészthető. Aztán már egy fotelben ültem csak és a padlót néztem, aztán egy nő elmondta, hogy eztán, mi lehet, és ki ki, és aztán azt is hogy min múlik, hogy múlik e egyáltalán. Azt aztán végleg nem mondhatta, hogy kössem fel magam, mert nem az volt a dolga neki. Aztán egyszer valahogy azt mondta, hogy szerinte szerelmes volnék, igen ezt is mondta, aztán. Mindenféle érzelmi toldalékok nélkül mondta, tárgyilagosan, azt hiszem ahogy ezt mondta, azt úgy mondják, hogy valami tárgyilagosan van mondva. Tehát így. Aztán én mondtam, hogy én ezt az egészet, egy kicsit tekerve a lélek potméterén, inkább úgy mondanám, hogy vonzalom, de nem néztem rá amíg mondtam, mert valójában nem tudtam, hogy igazat mondok, és aztán akkor azt hihetné, hogy én egy notorius hazudozó volnék, ugye mondanom sem kell, hogy aztán azt végképp nem szeretettem volna. Az ember nem szeret hazudni, mert aztán be kell ismernie, hogy akkor és ott, hazudott, vagyis nem úgy mondta el az igazságot, ahogy volt, és aztán lelkiismeret furdalása lenne. Szóval az ember nem szeret egyáltalán hazudni, de mégis hazudik, nem is tudja olykor, hogy ő akkor és ott hazudott, nem, csak hazudik, tudatlanul. Sokszor az ember nem is tudja magáról, hogy milyen szemérmetlenül tud hazudni. Így van az ember az ő hazudásaival. Aztán azt kérdezte persze, hogy tényleg azt gondolom e, hogy ez amiről ott szó van, az vonzalom. Erre valamit mondtam, vagy az ember, innetől eggyé olvadhatok vele, végül is, de nem azt, amit akartam, csak ennyi bizonyos. Attól tartottam, hogy ha azt mondom amit szeretnék, akkor aztán végleg kiderül az, hogy velem aztán nem érdemes és akkor aztán már nem lesznek ezek a fotelben ülések. Azt mondtam volna aztán neki, én a szívm szerint, hogy nézze,(mert magázódtunk), ennyi idegvégződéssel, a tér x, y, és z koordinátáin a vonzalom így és így fest, talán ördögöt éppen a frissen meszelt falra, de aztán ez már tényleg mindegy, az aztán a legkevesebb, hogy milyen a fal. Édesmindegy, azt hiszem ezt így szokták mondani, ha valami nem annyira érdekes, hogy akkor ezt így mondják, sokan. Aztán már nem sok mindent mondhattam neki, mert elkellett jönnöm egyrészt, és azért is, mert a viselkedésemmel azt sugaltam volna, hogy nem félek, és ugye mondanom sem kell, hogy ha valami, akkor aztán ez lett volna a legnagyobb hazugság. Mert persze gyáva voltam, majdnem úgy, mint aki szeret gyáva lenni, csak annyira gyáva, hogy nem ismeri be, hogy szeret az lenni. Ez olyan dolog, ami összetettebbnek hangzik mint ami valójában, pedig aztán nem is. Sok dolgok vannak így, de mindegy is. Szóval, aztán már nem nagyon mertem mit mondani és lehet, hogy értelmét sem láttam. Meg aztán, így utólag persze már mondanék ezt meg azt, de akkor még nem tudtam, hogy ma, 2004 augusztus 14-én este azt fogom gondolni, hogy az este úgy jön mint egy nagy homok zsák, hogy csak a tompa puffanás, csak azt hallja az ember. És aztán akkor csak körbe néz, hogy akkor most aztán este van most van csak igazán. Öreg este van, azt hiszem az ilyen estékre mondják azt sokszor az emberek, hogy ez aztán öreg este. Hogy az ilyen estékben aztán teljesen mindegy, hogy ki mit gondol, mert abból holnapra úgyis sok minden meg lesz pocsékolva, és akkor inkább már nem gondolna legszívesebben semmit, de kicsit úgy van vele, ahogy a hazudásával. Aztán, azt is gondolja, hogy kár hogy nem tud nem gondolni, de hogy ezen gondolkodjon, már maga az is gondolkodás, így aztán, ugye máris az van, hogy nem tud nem gondolni. Kicsit zavarosnak tűnik, de csak elmondani nehéz, valójában nem az. Aztán az ember, az ilyen estéken néha azt is érzi, hogy bele kellene rúgni valakibe, de azt tudja, hogy ilyet nem lehet, hogy más faszával nem verjük a csalánt, azt hiszem így mondják, hogy az ilyen szituációkat, sokkan ezzel a szimbólummal teszik árnyaltabbá, plasztikusabbá. Aztán ugye az van, hogy minden nap végére pont kerül végül, mert nem is lehet másképp, hogy ez egyfajta - néha nem is olyan rossz - kényszer. Hogy muszáj és kész, és van amikor ez tényleg nem hasít olyan nagyon, hogy nem olyan nagy a sajdulat ami általa lesz, de van amikor szeretünk fájni és akkor ez egy jó eszköz számunkra. Aztán ennek a nőnek az utolsó szavait azért megjegyeztem én valamiért, igazán nem tudom az okát, vagy is lehet, hogy tudom, de elképzelhető hogy nem szeretném tudni. Lehet, hogy emiatt, de mindegy is. Mert aztán ennek a nőnek, a hozzám intézett utolsó szavai, a köszönésen kívül azok voltak, hogy: Ez jó végszó. Biztos kellett neki egy ilyen mondat, vagyis nekem, ahonnan nézzük, hogy a mondatban benne legyen az, hogy vég. Hogy a neuron pályákon szánkázzon ez a szó, biztos ezt szerette volna, persze ha valaki, akkor ő aztán tudta, hogy ezek a szavak, nem múlnak el csak úgy, hogy ezek a szavak nem olyanok, mint hogy "aztán", hanem hogy ezek a szavak valahogy megmaradnak az ember emékezetében. Aztán, most meg most lett, és aztán azt gondoltam, hogy leírom valamiért, és majd mások meg talán elovassák és akkor aztán ezek a szavak nem múlnak el csak úgy. Nem tudom, az ember nem szereti ha elmúlnak a szavai, kicsit attól fél, hogy ő egy kicsit a saját szavai által is jelen van és a szavaival, talán ő maga is elmúlik, ilyen értelemben. Lehet, hogy vannak olyanok is akiknek ez az egész dolog a szavakkal nem nagyon jelent semmit, és megengedem, igazuk is lehet (bár nagy kár volna), de lehet. Ezen aztán nem fogunk összeveszni. Van olyan szó amit megutálunk, aztán meg megszeretünk egy hóbortos estén. Azt hiszem, csak ezt akartam mondani.

Fél szavakkal is megsértjük egymást.

Egyszer, már egy esztendeje is megvan azt mondta nekem egy ember, hogy félt.
Hogy félt engem.
Kérdeztem azt nem lehetne e, hogy inkább tőlem féljen.
Aztán nem válaszolt.
Azóta nem beszélünk.
Félt szavakból is megértjük egymást.
A hallgatásaink végére pontot teszünk.
Van úgy, hogy küldök neki egy levelet.
Egy üres lapot, borítékba teszek. 
Szerintem azt hiszi, hogy szép
levélpapírjaim vannak,
ezt hámozom ki a hallgatásából.
Szerintem nem.
Szerintem ezt hámozza ki a fecsegésemből.

Majd jönni fog egy ember, de nem mondja meg, hogy mit akar.
És azt se, hogy hogyan.
És mi nem is fogunk hinni neki. Ezt már megbeszéltük.
Hogy mi így büntetjük meg, ez volt a megállapodásunk.
És akkor majd elmegy ő, és elmegyünk mi is.
Erre én, arra te.

30 asszonyt, 7 pár csizmát
30 asszonyt, 40 kucsmát.
30 asszonyt, 7 pár csizmát
30 asszonyt, 40 kucsmát.
30 asszonyt, 7 pár csizmát
30 asszonyt, 40 kucsmát.
Lehet, hogy a csizma volt 40 és kucsma 7.
A 30 meg talán csak érzet.

...és akkor már nem volt tovább, de tényleg.

...és akkor az Andrásnak teljesen leesett a feje.

És akkor azt gondolta az András, hogy megfog teljesen gyógyulni...

Van, hogy azt kérdezi: baj van?
Mondom neki, hogy nincs semmi baj.
Érdeklődik az iránt, hazudtam e már életemben.
Azt felelem, hogy nem, még soha, aztán megyünk a dolgunkra.
Mert dolgaink is vannak.
Ha úgy gondolom, hogy legyenek.
Nincs jelentősége(m).
(Méltóságot értek e ez alatt?)
Nem hisz nekem. Vagy bennem.
Nem akarok belegondolni.
Csak is belé tudok.
(Az jelenti e magamba?)

Elmondom olykor, valakinek, hogy szerintem a világ... Szerinte nem. Aztán ebben maradunk. Köszönünk egymásnak, ha úgy hozza a sors. Ha jónapotot mondd, én viszlátot, ha én jónapotot, akkor övé a viszlát. Felosztottuk egymás közt. Mint ahogy magát a világot is, két egyenlő részre, rá és rám. Nem bonyolult struktúra, semmi felesleges és öncélú barokkos túlburjánzás. Keveset beszélünk, de ügyelünk arra, hogy a mondataink végét mindig egy pont zárja le. Néha írok neki levelet a kezemmel. Oda is teszek pontot. Szerinte szépen írok, jól kanyarodik a k betűm vége. Szerintem nem.

Szerintem úgy van, hogy mindenki fél. Hogy a félelem az valami, nem egészen érthető okok miatt, a semmiből, a nemlétezésből áthozott csomag, amit egész egyszerűen nem lehet megszokni, akármennyire is igyekezzünk. Szükségszerű rossznak is érezzük talán, olykor. Először mindentől félünk, egy sötét szobától, egy árnyéktól az udvaron, a fürdő zuhanyrózsájától, anyánk távollététől, a centrum áruház Mikulásától, és még sok mástól is,a búrorzat alattomos esti neszeitől, kis és nagy állatoktól, a vegyesbolt hentesétől. És sírunk is, és amikor elmegyünk otthonról köszönünk és puszit adunk, amikor pedig megérkezünk reszketünk az örömtől. Ám a félelem mindvégig velünk tart, hol a zsinórpadláson van, hol a sülyesztőben, hol a díszlet takarásában bújik meg, de végül is mindvégig tudtában vagyunk annak, hogy a magunkkal hozott poggyász nem letehető. Később elmaradnak a sírások, előbb a puszik, majd végül a köszönések is. Olyan is mint ha egyre kevesebb dolog lenne amitől félünk, egyre fogynak a félelem sejtelmes tárgyai, és azt hisszük, elfogyasztjuk őket, egészen, teljesen. Lényegében így is van, megyünk a nagy bozótvágó késünkkel (jobb kezes) és ütünk és vágunk. Egy tisztást hordozunk a szemünkben, azért van ez a nagy ramazuri, és azt hisszük, hogy a kést markolva erre a tisztásra mi magunk is képesek vagyunk. Valamelyest tán ez is igaz, nem akarjuk, hogy a tisztás az ölünkbe esse, annál mi különben is sokkal nagyobb tisztásra vágyunk, semmiképpen sem egy ölnyire. Azonban a tisztáshoz semmi közünk, a tiisztást nem mi csináljuk, ez vakhit, a tisztás a kezdetektől van, a mi dolgunk a kaszabolás. Aztán van aki oda is ér, és be is igazolódik a várakozás, a tisztás való, rajta üde zöld a fű, pollenpermet, és lassú délután.És legyek..., és bogarak döngése. Birtokba vennénk, most hogy már nem kell félni, hogy a tisztás már mindenképp mienk, de látjuk, már ott vagyunk. Nem értjük, elámulunk, elégedetlenek vagyunk, majd félni kezdünk ismét, kezünkből kiesik a kés, hátrálunk és eltűnünk a rengetegben. A rengeteg olyan nagy, hogy soha senki nem találkozhat mással, meggyőződésünk marad, hogy egyedül vagyunk. Ez a felvetésünk némileg igaz is. Nem bántják a szemünket a kihűlt tűzhelyek, az üvegszilánkok a fűben, megint félni akarunk, egyre több mindentől, úgy gondoljuk, ha magunkba engedjük a félelmet, az olyan kicsit, mint ha eggyé válnánk vele, s többé nem lehet ellenség, mint ha megennénk, úgy ahogy a kanibálok. Ennek a történetnek még nincs befejezése, ez a történet egy átmenet, ez a történet, maga a befejezetlenség, valahonnan, valahová és nem tudni van e vége, úgy értem, hogy van e vége egyáltalán. És az is lehet, hogy ez a történet egyáltalán nem létezik. Csak valamiért, nagyon jó lenne, ha volna.És az is lehet, hogy semmi szükség rá.

Végre egy délután, végre egy délután, amely meghatározza magát, s így alkalmas arra, hogy némi viszonyulást engedjen meg az ember magának. Az eső nem tudja essen e, a nap is habozik a sütéssel.
Délután van. Az izmok elernyednek, a hús pihen, a vér meglassúdik az erekben, a csontban elcsitulnak az évek, az ősök. Délután van, éppen délután...és nyár.

Erre ő - erre én

Mondom neki - ne add alám a lovat.
erre ő - de hát, ott az a hurok a nyakadon, a másik fele meg a fán.
erre én - és akkor mondd meg, hogy mit tegyek, nézz körbe, mindenütt hurkok vannak, a fa, az meg - nyugi - csak díszlet, dizájnelem.
erre ő - de mondd, biztos, hogy ez az a hurok?
erre én - nem tudom, de ha sokat szarakodunk soha nem lesz vége.
erre ő - azt akarjuk, hogy vége legyen?
erre én - tulajdonképpen nem, azt akarjuk, hogy kezdődjön már el.
erre ő - azt hiszem nem értem.
erre én - nem baj, ne add alám a lovat a szentségét is.
erre ő, arra én.

Az ember lábai elé nem hullik le mindennap egy gyerekdenevér. Gondolom ez valami teszt lehet,...hogy az ilyen megesik. Valami próba, hogy nézzük mint kezd ezzel, hogy Ecce homo. Az  embert nem ilyen feladatok megoldására találták, nem teljesít, megfogni is fél a kétségbe esett jószágot, eldönteni sem képes, hogy amit lát, az rémület, vagy már agónia. Az ember elhalad, visszanéz és megáll. Az ember már csak ilyen, ilyen fura szerzet, az ember tovamegy és ottmarad. Páros napokon ember lesz a páratlanokon denevér...,de látott már elütött nyuszit, csapdába esett rókát, és kétségbe esetten nyivákoló cicát. Az ember sok mindent lát, és azért ilyen sokfajta. Az ember már csak ilyen.

Magyari Erika nem volt szép. Nem mondom, hogy csúnya lett volna, de nem volt szép. Különös gondot jelentett számomra feldolgozni azt hogy, például, hogy értett a matematikához, de olyan szinten ám, mint én a délutáni plafonbámuláshoz. Végül ennek a tudásának köszönhetem azt, hogy megismertem, mert az történt, hogy a középiskolaiiskolai padok koptatása közben, valahogy - az erős szó, hogy elundordtam - megbomlott a fizika és matematika tantárgyakba vetett hitem, s ennek nyomatékát, ugye nem jelezhettem másként, mint permanens bukásra állással az említett tárgyakból. Talán 3x éves lehetett, öregnek láttam, mert akkor nem tudtam milyen még öregnek lenni. Korrepetált tehát. Emlékszem jól, ha szarul érezte magát, azt mondta, szarul vagyok, te pedig hülye a matematikához, de belémlátott egy kettest. Volt neki valami horoszkóp gépe, az ember beütötte a dátumot és kiírt valamit, még azt is meglehetett csinálni, hogy két dátumot ütött be az ember és az kijelezte %-ban (ezt a jelet történetesen már akkor is magabiztosan, néha túlzó fölénnyel ismertem fel, gondosan elpalástolva az egyéb hiányosságokat) hogy, a két dátum milyen viszonyban áll egymással. Gondolom ezt a funkciót, perlekedő szerelmespároknak találták ki, mert azzal nem volt kecmec, ott kiírta a kijelző is kész, azzal már lehetett kezdeni. Általában úgy kezdődött egy korrepetálás, hogy ezt nyomkodtam, küzben elmondtam, hogy a világ, különösképpen az iskolák diákjaira sújt le, és ezzel némi részvétet kihámozni belőle. Nem tudom, hogy hol tartotta az érzelmeit, de valami páncélszekrényben lehetett és nem a lakásán. Volt egy csúnya balesete is, autóval, majdhogy nem ott hagyta a fogát. Mondta is olykor, szereti őt az isten, ilyenkor azért elmosolyodott és nem lehetett tudni, hogy azért e mert maga a tény örvendetes, vagy azért mert viccnek szánta. Egy ismerősöm ismerőse volt, így viszonyunkat nem szennyezte az anyagi világ mocska. Az egyik kezén, megtámadta a körmeit valami betegség, undorodtam, ha megláttam a kezét, olyankor különösen, ha a matek könyvö mutogatott. Magyari Erika nem lehet tudni milyen volt igazán, ha tudják, akkor is csak kevesen. Állítólag egy szemét anyja volt, van..., de én nem szeretem leszemetezni az anyákat, még a sajátomat sem, hát még a másét. Néha megkínált kávéval és beszélgettünk is, sok mindent tudott, valószínű, hogy nem csak matek könyveket olvasott. A lakása nem volt valami jó, nekem azért teszett, mert nem sokszor néztem ki a nyolcadik emeletről, valahogy tetszett, pedig a szemküzti házat lehetett látni mindössze, ami dettó ugyanolyan volt. Bal kezes volt, de ha bottal ütnének akkor sem mondnám meg melyik kezétől iszonyodtam. Magyari Éva rossz frizurát hordott, egy kicsit a MyLittle Pony-ra emlékeztetett, de ez talán a hangulatomtól is függött. Együttműködésünk nem volt hiábavaló, harmadikban úgy volt meg a tanév első hónapjaiban az év végére beigért kettes, hogy külön kérésre nem kellett látogatnom az órákat, persze ez nem csak szárnyait bontó matematika tudásom volt köszönhető, sokat dolgoztam én ezért, magavisletileg. Mondták, később, hogy nem tanít, hogy elkezdett írni, valami újságnál van, és sokat dolgozik. Néha találkoztunk, szokványos nem tudom mit is kérdezzek találkozások voltak ezek.
Aztán nem tudni pontosan miért, de gondolt egyet Magyari Erika, aki nem volt szép, és kilépett egy este az ablakon. Gyakran jártam akkor el a háza előtt, egy nagy folt maradt utána az aszfalton, tán olaj, de hetekig ott volt, mások akik nem tudták mentek a járdán, nekem lekellett azért térnem, késöbb, ha tehettem, inkább egyáltalán nem mentem arra. Furcsa, már semmire nem emlékszem abból amit akkor nagy nehezen, a szintén oly nehéz fejembe sikerült belezsúfolnia, ami a matematikát illeti, a másodfokú egyenletet megoldáshoz is minimum Obádovicsért kiáltanék, semmi ilyenre nem emlékszem, csak egy folt, ennyi maradt meg a fejemben. Ezzel ő, összekent.

Kert

A kert kezdetben kicsi volt és nem volt más, mint egy délután, pontosabban, abból is csak egy pillanat. Később már egy hétvége,...és végül egy évszak. Nyár. A kert, az csap volt, elszemtelenedett tormacsokor, és vízbe fulladt darázs. Aztán a kert folyton változott, a kert az a földbe gondoson beásott gyógyszeres üvegcse volt. kitört ablaküveg, száradó hagyma a gangon, szú ette nyugágy, magát kacéran kínáló piszkebokor. A kert kút volt, vizi zaj, strand és cirkuszi zászló, küszöbbe vert szeg és ajtókallantyú. És titok volt és melengető gyermeki magány, misztériumot rejtő kaszli a mindig hideg, döngölt föld padlójú kamrában. A kert volt a padlás, a bolhacsípés a csalánkiütés, és a fehér cinktartalmú fehér pettyek a karon. A kertnek nem volt ideje, bár három vekker is ketyegett benne, a kert gyom volt, vagy fű, vagy éppen mindkettő. A kert kutya volt, láncon, a kert délutáni téboly volt, kályhában pislákoló parázs, és ellopott nyers tészta. Aztán zöld hokedli és szemölcs, nagymami állán. A tévén szüntelen égő lámpás, Thomas Lieven és Klossz kapitány. A kert dunna is volt és a kis ablakon, magát bepréselő lámpafény, tücsöklárma, mozi, és kutyaugatás, és kártyanaptár. A kert egyre nagyobb lett, akár a mongól birodalom, mert strand lett, és templom lett, és temető lett, és híd lett, és Szent Antal lába elé letett ötforintos lett. A kert szovjet gyártmányú, fényes kerékpár volt, Gyóni út és friss bőr illatát árasztó óvodás táska, alma és zsíros kenyér. A kert traktornyom volt és tehénszar, de a kert Kasza Juszti volt és Pappné, és Januhár. A kert kendő volt, rongyszőnyeg és pislákoló petróleumlámpa, és csiríz, és Nők lapja,és olló. A kert tombolt, a kert hangyavár volt, ecetfa és palánk. A kertben sok indián lakott, később sok színész költözött bele. A kert fogott és kitakart és nehéz virágillat volt, asztali áldás, lottó és pipafüst. A kert egy állomás volt, egy mozdony volt, egy ló remegő orrcimpája, és hullaház. A kert nincs már meg, olyan hamar tűnt el, mint ahogy lett. Úgy ahogy a fejenagy birodalmak szoktak. Pont úgy.

Buta buta buta sebtolvaj, túl jártál a saját eszeden, azaz eltévedésnek is lehet ezt mondani, mer' olyan az amikor az ember ismeretlen tájra téved, azaz, hogy az eszén is túlra. Tényleg megkérdezed a tükröt, hogy ki ez, és elégedetlen vagy a csalódás mértékével. Valaminek a végére értél, nem tudod eldönteni, hogy ez a valami te volnál e valójában, és hogy, ha igen, akkor milyen intenzítással ijedj meg, ha egyszer már meg kell ijedni. Aztán elgondolni, hogy mégiscsak szerencsésebb, ha magadat ijesztgeted, tervezhetővé válik így maga a seb is, ez talán megnyugtat és nem csapkodod magad a plafonhoz..., egyébként az sem igazi, bezzeg rajta a legyek...

Egy vonaton ülsz, csak ennyi ami biztos...meg a büfékocsi, még az. Persze a táj az fut, de nem tudod, s tán nem is érdekel, hogy a vonat robog, vagy csak a vásznat húzzák el az ablak előtt. Mi dolgod ezzel az egésszel, hiszen csak egy út csak. Mindegy, hogy hova és mégsem. Aztán elmosódik ez is, az eső mossa vagy az is szemfényvesztés. Végül is mindegy.
Nem lenni..., felkeresni azt a bölcset (a hogyan muszájsága okán) aki minderre tudja a választ és te lennél az aki választ. Így csinálni, valahogy így.

Egy vágyam van már csak, szeretnék ennyire hülye lenni.
Nem jobban és nem kevésbé, pont ennyire.

Milyen szemérmes ez a blog. Utána néztem, hisz az enyém. Egyszer sincs leírva benne az a szó, hogy : Pina. Pedig kikerülhetetlen, vagyis úgy gondolni rá mint elkerülhető magánvaló. De nem, a pina az reszketés, a pina sötét nagy kapu, a halál előszobája. A pina megrág és kiköp, a pina titok, a pina mézeskalács a vásárban, a pina kopott könyv, a pina démon. A pina vér és seb, a folyamatosság hiánya, a pina űr. A pina nyomdafesték, a történelemkönyvekben, a pina az csönd, csillagok fekhelye. A pina az először csak Flick Éva, és szarok rá, hogy ezzel, milyen személyiség jogokat sértek, később a pina, árnyék az aszfalton. A pina megszólít, a pina a szabadság, vagy annak az allegóriája. A pina én vagyok és mindeki más aki létezik, a pina a mindenség mértani közepe. A pina az hit, a pina pogányság. A pina az ima, amihez nem kell hit. A pina rúzsfoltos kristálypohár, amiből kiiták már a halandók a mérget. A pina az Fantomas egy karcos régi film kockáján, a pina a pók, Isten nappalijának sarkában. A pina adat és adathordozó, a pina információ és tudatlanság. A pina a mókár, aki nagy zsákkal jár éjjelente és gyerekeket rabol. A pina ketrec..., a pina önmagát zárja be. A pina a kezdet, a pina a mi lett volna. A pina romlott gyümölcs, a pina megszikkadt kenyér. A pina víz, hullám és mélység. A pina elvétett mozdulat. A pina pipacsmező, a pina a pokróc rajta, és ő az ki rajta elhever. Ennyit a pináról és most egy időre elég.
(a pina, kutyák elszakadt lánca..., a pina...Kiszel Tünde inverze)
Kuss...

A világ először csak kettészakadt. Két egyenlő részre.
Jókra és rosszakra.
Aztán később még tovább szakadt...
a rosszakra, akik nem voltak olyan rosszak...
és jókra akik nem voltak elég jók...
még később...
olyan rosszakra akik jók akartak lenni...
és olyan jókra, akik rosszak...
olyan jókra akik tudták mi a rossz...
olyan rosszakra, kik érdekelt a jó...
olyan rosszakra, akik már voltak jók,
de csalatkoztak és újra, megint
rosszak akartak lenni...
olyan jókra akik rosszak voltak...
de megundorodtak a rossztól...
és jól szerettek volne lenni...
később lettek állatok és más...
más teremtmények...
és lett a nő és a férfi...
lett a jó nó, a rossz férfi,...
a jó férfi és a rossz nő...
később...
lettek olyan nők...
akik bár jók voltak,
de rosszat akartak tenni...
és olyanok akik rosszak,...
de jót tettek...
és lettek olyan férfiak
akik megakarták tudni...
hol lakik a rossz...
és megtalálták a jót...
és olyanok is akik...
elindultak, a jót megkeresni...
de a rossz jött szembe velük...
aztán lettek....
a mókusok, a krokodilok,
bölények és nyuszik is,
ugró egerek,cápák,
afrikai és indiai elefántok
(olyan afrika elefántok, akik
indiaiakra hasonlítottak,
és viszont)
és lettek még a pókok...
a békák, a kövek,
a zsanérok, a kábelek...
hosszú történet.
Mindezt egy idős ember gondolta, ki fiatalabbnak látszott koránál - 2004.augusztus 13-án, a hajdan volt Potzdammer téren.
(Vagy ami nagyon hasonlított arra a helyre)

Figyelem, figyelem !!!
Hamarosan földet érünk, kérjük kedves utasainkat, (ehelyt, az olvasót), hogy legyenek szívesek, kikapcsolni telefonjaikat, számítógépeiket, monitorjaikat.
Földet érünk hamarosan. Ne tátsák itt a szájukat hiába, nem történik itt semmi érdekes.
Jobbra fent..hm?....rémlik?..igen jobbra fent...azaz, az x. Igen az. Kattintsanak csak rá.
Ez az én blogom, mindenki húzzon el gyorsan a büdös picsába, vagy amit annak gondol.
EZ AZ ÉN BLOGOM.
Ne jöjjenek mát itt, hogy nem lehetne e, meg ....
NEM LEHET.

Alkonyult...,a tenger partján álltunk, a talpad megérezte a kövek mintázatát, én szokásos cipőmben, semmit se tudva. Szél fújt, rajtad pullover, karodat magad előtt összekulcsolva áltál, és odatarottad az arcod...a szélnek. Néztelek, aztán mondtam, látod milyen nagy előttönk a víz, és milyen furcsa, hogy ez maga a bánat. És mondtam még, hogy ettől a széltől meg lehet bolondulni, de úgy tettél mint ha nem hallanál, de rám néztél, vagy is inkább belém, én zavartan lehajtottam  fejem, megadva magam. Azt mondtad, úszol egyet..., én még akkor valamit mondtam, vagyis azt hiszem káromkodtam, de az is lehet, hogy magamban csak azt is...,aztán a számon át kijött egy szó, egy szó melynek a jelentésvel nem voltam tisztában, olyan mint ha, valamely idegen, általam nem ismert nyelven szóltam volna, elgondolkodtam, mit jelenthet: Bosun! De te akkor mál nem voltál ott, csak néztem a tengert, a nap lassan belefulladt, gondltam: ideje indulni.Haza.

Van az az érzés benned, hogy "isa por és térfogat vagy", hogy kitöltött tér vagy, s hogy a semmi tölt ki. Ilyetén formán arra gondolsz, a helyet elfoglalod csak, nem uralod, nem birtoklod, mindössze csak kitöltöd és hogy más, a meg nem születetettek és a holtak terét bitorlod, pedig ha nekik jár valami, az akkor a HELY, és nekik csak igazán. A holtakra miért tudunk biccenteni, hogy jó, volt..., most magamba zárom. Miért nem rázzák a ketrecet éjjelente a holtak, a meg nem születettek, hisz részei a világnak. A szemed megakad a tévén, olimpia, valami kis filmecske, a zene himnikus, a képek irreálisan giccsesek, a világ népei, különböző időkből, szembe jön pár ezer év, digitálisan, olyan borzasztó hogy elérik a céljukat vele, lecsordul a könnyed, sajnálod magunk, elgondolod a görög ifjakat hajdan. Elgondolod, megérzed a véredben az időt, rádalvad, összemocskolsz vele, mindent és mindenkit. Borzasztó, hogy egy idő után már minden csak valamire emlékeztet, és semmi nem pusztán önmaga. Jársz bizonyos helyeken, és mondod, látod itt ez és ez történt, ezt mondta ott valaki valaminek és mondasz egy dátumot, és órát és percet, és hőmérsékletet és fényviszonyokat, évszakokat, nevet, címet, telefonszámot, várost,szemszínt, cipőméretet, mozdulatot. Egy érzést, azt hozol a világra minden egyes nap. Olyan vagy mint egy hatalmas anya, elárasztanak mindent az ivadékaid, megfojtják egymást és a világot, ahogy az emlőn veszekednek, és nincsen elvágott köldökzsinór, behálóz mindent, az egész mindenséget, egy hatalmas bog, talán ez, talán csak ennyi, hol megvethetjül a lábat, anélkül, hogy ne lenne az érzés, hogy ne zakatolna az: idegen vagyok.
Aztán vannak bizonyos helyek, ahova már sosem fogsz menni, mert az a világról leoperált terület és oda neked belépned már magad által tilos, és nem is mész oda...,félsz mint ördög a tömjénfüsttől. Aztán vannak a szavak, amiket nem lehet egyáltalán kimondani és vannak mondatok, amiket úgyszintén nem, és megesik, hogy valaki mégis kimondja, bele a füledbe és úgy teszel, mint ha nem történt volna semmi, de belül a vadállatok karmolásszák a húst...Túl leszel rajta, ilyenkor erre gondolsz, hiszen, már annyi mindenen túl vagy, látod sok mindent kibírsz, eddig mindent kibírtál, igaz nem is gondolkodtál rajta sokat. Erős vagy tehát, nem lesz, nem lehet semmi baj. De vajjon ezt akarod e? Mindig loholni, lázasan menekülni ez elől, hogy ennyi lenne? Milyen meghalni? Ezt kérdezed magadtól..., nem tudsz naprakész információkkal szolgálni, de a belső párbeszéd vége csak az, hogy nem tudom, de szívesen kipróbálnám egyszer. Valamennyit tudsz a világról, megismerted... valamennyire, olyan mint ha csak ez lenne a hiányzó tudás, hogy akkor azt mondanád, na jó ezt is tudom, és nem akarok többet tudni, hogy mit neked mázsányi titkok felkazlazva, és mit neked a vasvilla. Aratni akarsz, de nem győzni. Lehetséges e ezt kivitelezni. Nem akarsz jól lakni, nyammogni akarsz, forgatni a szádban a falatot és az is lehet hogy a végén csak egész egyszerűen kiköpni. Mi mindent nem tudsz? Hát, sok mindent, ostoba vagy, de ahhoz meg túl okos, hogy ne vedd mindezt észre. Olyan köztes dolog, mint a cipőd, nyár van, az utolsókat rúgja, hadonászik, kaszabol, hajlunk mint a kalász.
Remeg a kezed. Úristen, te fész.

Álmodban sírtál, ugye tudod? Nem álmodtad azt, hogy sírsz, hanem csak úgy volt ez, hogy míg álmodtál, valójában sírtál. Egy medúza vagy, ennyi víz és ugye plussz még a nyári izzadás, már rég bele kellett volna halnod. Ki tart életben. Általában negyedévente álmodsz. Egy ideje. Nem tudod az okát, vagy nem akarod tudni. Talán nem fizettél be minden számlát rendesen, van valami hátralékod. Általában negyedévente álmodsz egyet és soha nem emlékszel vissza rá. Adja magát a gondolatmenet, hogy vad számolásba kezdj, átlagolsz, várható életkorodon töprengsz, kiszámolod  hány öncélú játék vár még rád. Hogy hány hét is a világ. Pontosan így. Üres vagy, mert az akartál lenni, arra vágytál, helyet csináltál az univerzumnak, jól megvetett ágyat, és most sétődöttnek tűnsz mégis, hogy pamlagodra egyszer csak lehevert. Hát ezt akartad végül is, felkavaróü életet, igénybe vevő időt, érezni azt, hogy lüktetsz, hogy élsz. Most meg Fausti alkún jár az eszed, ami bizonyára így vagy úgy minden embernek periódikusan visszatérő állapot. És ezzel nincs is semmi baj, azaz veled ilyen értelemben nincsen semmi baj, a baj az? hogy megvagy győződve arról, hogy ebben az alkuban te vagy a nyertes. Aztán megszólal Ő, hogy ugyan miért ne lehetnél, hogy az lenne csak igazán a sava, a borsa. Meg azt is, hogy mit akarsz te ezzel, a nyerni vagy vesztenivel? Hogy példát akarsz statuálni? Ugyan kinek? Vedd észre, a világ atomizálódik, igyekszik vissza a régi helyére minden, megy vissza minden, minden ahonnan jött. Először még csak nem beszélnek egymással, aztán magukkal csak, végül magukkal sem. Végül a létfontosságú szervek sem állnak szóba egymással, az agy hibás üzeneteket küld a májnak, a szív megtéveszti a tüdőt. Látom az időt, látom a valóságot, látom a valóságom, azt a valóságot ami a világról félig leszakadva lifeg akár, téli kabátodon,a gomb. Az a kabát, az a téli kabát ami összenyomta a mellkasod, belőled a szuszt, te szegény majd kinyomta, Lenézel a lábadra, a cipődre, a télire, mely voltaképpen átmeneti, ilyenkor elmosolyodsz, és azt mondod magadnak, jajj te, olyan bolond is vagy, úgy szeretlek. A sejlő kontúrjaidért, azt, ahogy meghalsz, az is úgy imádom benned, és mégvalami, olyan gyönyőrüek a könnyeid, aztán lecsukod a szemed.

Egy hatalmas követ cipelt - fehér volt, nyilván (mész),temérdek idő, temérdek teteme, olyan volt mint egy papír galacsin, még régről, Isten dolgozó szobájának asztaláról.Ki tudja, talán egy nem sikerült vázlata valaminek, vagy épp a semminek,csak annyi biztos, hogy a kagylók, és egykor volt lények holttestei voltak a mintázat rajta.. A lépcsőházi fordulóban futottam vele össze, zihált a nagy súly miatt. Biccentettem, és a szám között szűrve tán mondtam egy jó napot-ot. Aztán felért, és az ágyába tette, a megvetett ágyba, hófehér ágyneműbe, a hófehér követ, szivaccsal áttörölte, a gyökerektől gondosan megtisztította, és sóhajtott egyet és azt gondolta otthon van. Mindezt én az ablakon át láttam, gyűrött volt az arca, a szeme veszélyesn csillogott, remegtetett egy könycseppet, de nem hagyta lecsordulni. Álltam az ablak előtt,..néztem és arra gondoltam, milyen emelkedett volna, ha most..., hogy ez a zenit, és nem bánkódtam rajta.

Különös ébredés volt. Puhán, hosszan tett, le a reggel, az arcomon, a langyos szelek, vagy talán egész hideg űrbéliek játszadoztak. Elnyújtott eszmélés, feidézve azt, hogy a reggel jelentett mást us valaha, mint egy végtelennek tűnő agónia, toldozását, foldozását. Emlékszem a hajdani ébredésekre, amikor a kinyitott szem egy kis kezet látott maga előtt, elidőzött a látványon, ahogy a reggeli napfény bezuhan az ablakon. Hol maradt mindez el, ki vitte el, lopta e valami lator, vagy én voltam gondatlan szolga. Az anyák sms-t írnak a fiaiknak, így beszélnek egy jó ideje már, az apák hallgatnak csak, hallgatnak, megőszülnek, megöregednek, meghajlanak, végignézetik veled.
Ugye tartózkodni kell attól, hogy ilyet kimondjunk, ez életem eddigi legrosszab napja, és így van egy ideje, a kútbanézés..., az is valahogy így van, s hogy magadba botlasz lent a fenekén és te vagy az is aki nézed. Miért teszünk fel kérdéseket. A világ kérdések nélkül is köszöni szépen jól van. Nincs szükség kérdésekre, de honnan is jönnek eő ezek a kérdések..., a tieid egyáltalán? A kérdés is megkérdezi magát, idáig és nem tovább. Ne mkérdezni azt a szomszédtól, hogy hogy vannak a démonai, s hogy most rákos, vagy éppen boldog, s hogy a játszótéren ki változtatta zsivajjá, a gyerekek kacagását, ki akadállyá a járdák gondosan megtervelt repedéseit. Hogy fér el ilyen kis ketrecben ilyen temérdek idő, hohy lehet az, hogy ,mindezt egyetlen pillanat alatt gondolom, és most percekig tart amig leírom. Ki ez ? -  kérdezed a fürdőszobában, a tükör előtt, ki ez, mi ez, honnan jött, mi akar...
Egy gyilkossal bszélsz álmodban, egy bérgyilkossal, tudja a dolgát, profi. Egy fényképet nyújtasz át neki, nem mondasz időpontot, arra kéred csak, tiszta munka legyen, nem akarsz tudni róla. A zsebedben kotorászol és odaadod a fényképedet...aztán eljössz. Az agyad az x tengelyen elmozdulva, mintegy 30-40cm-t, a vánkoson hever, karod pihéin legyek játszadoznak. Élsz még? - megfordul a fejedben ez is, mint magától érhető kérdés, vagy csak nem vetted észre. Milyen tetemen osztozol és kivel. Ragadozó vagy e, vagy gezella, ...vagy mindkettő? Van egy fantom, történetesen nő, éjjel jön, lesből támad, és nincs egy reggel ami szétszakítana, félbe vagy hagyva, minden éjjel. Egyenlő erők, egyáltalán nem nemes küzdelme..., az ösztön játszik veled, egy sportorvosi terhelési teszt elegyedik a mészárszé hangulatával. Mekkorát kell még üvölteni, meddig kell még rohanni? És miért kell? És inni kell? Hajlasz rá, az otthod egy fűszál, a szeretőd egy pálinkás üveg. Gyerek vagy, mert szeretsz az lenni. Így vagy egész, így ilyen törötten ilyen töredékesen, ilyen nyári semmiben, elveszve, megtalálva, elveszve, megtalálva. Egyedül akarsz maradni..., egyedül vagy, undorodsz..., nem is tudod pontosan mitől. Hogyan lesz vége, ki mondja ki az utolsó szót, intézik e már az ügyet a hivatalok? Vagy elakadt az akta valahol, a célba nem ért levél, könyörületre vágysz, de iszonyatot remélsz. Szerelemre gondolsz, fájdalmat akarsz, hisz oly közel van e kettő, ha nem ugyanaz. Nevetséges vagy..., nevetséges nélküled a világ...Vegye el valaki tőlem most, gyorsan, ...az eszméletem.

"Súlytalan tonnák,
egy álom az éjjel,
az egek meghasadtak
az idők leteltével,
vak erők között,
megdermedt árnyak,
csillagtemetők,
időn túli tájak.
minden eltörölve,
mindörökre,
tajtékzó erők
szálltak a földre.
elhagyott templomok,
végül is,
miként a földön,
azon kívül is.
Az utolsó álom,
a végső utazás,
időtlen idők,
örök zuhanás.
Minden eltörölve,
mindörökre,
tajtékzó erők
szálltak a földre.
Mélységes éj,
hideg szelek,
valahol messze,
a világ felett.
Utolsó utáni
pillanatok,
az égen sorban,
kihúnynak a csillagok.
Minden eltörölve,
mindörökre,
tajtékzó erők,
szálltak a földre."

" és kész, kész a kép,
fényárban úszik a szem.
Szép, még szép,pedig
rég vak már, azt hiszem,
ha lát is csak sötétet lát,
napfényben csillogó éjszakát,
fényárbanúszó sötétet lát.
Egy hang, egyhangú hang,
szavakban fürdik a száj,
és még, még elég,
hogy beszélni, szólni muszáj,
gyönyörű szavakban hallgatja el,
amit jelentenie kell,
és ha kell, akkor ott
hallgat elahol kell.
És ha itt, itt a perc,
és mindenki érzi; ez így jó,
a szent, szent helyen,
saját farkába harap a kígyó,
de túl éli az életet,
és amit még túl lehet,
a testet és a szellemet."
 



 

Hányni jár belém a lélek.

Sebre vele.

Söntés és publikál.

MINDJÁRT VÉGE VAN.

MINDJÁRT BELEHALUNK.

MINDJÁRT MEGÖREGSZÜNK.

MINDJÁRT HOLNAP VAN.

MINDJÁRT MA VAN.

Egy üvegre nézel, benne gonosz ital van, és mondod magadnak ez a beszéd, de ugyan ki is szólna más, hiszen csak te vagy itt, ebben a hihetetlenűl túlméretezett díszteremben. No lám, azért mégsem, hisz annyi suttogás van és annyi sóhajnyi szó, ki súgja, ne tedd magad tönkre, de azt nem tudja mondani, csak éppen azt, hogy hova tedd. Hisz nem is várod el tőlük, már jámbor vagy, már nem fáj, már nem hasad tovább. Ennyi volt, széttárod karjaid, mint ha szárnyak lennének, és sóhajtani is úgy sóhajtasz, mint ha az utolsó lenne. Cefet egy meleg van, valami helyett mondod még ezt is, hogy megmaradjon a hitük, a beléd vetett, nem kell tudniuk, hogy úgy sülyed el akár a kő, mikor a vízbe dobják. Persze, az nem lehet, hogy nincs tovább, és persze nincs is úgy, számolod a napokat, napra nap. kőre kő, betűre betű. Mi szorult beléd kérdezné most, ha kérdezne egyáltalán valamit, mert tényleg úgy van, hogy ő az embert sosem érti meg, a tenyerem,....nos arról halgassunk most. Összecsúszik a volt a leszel, és te már jámbor vagy, mindezek ellenére nem verekszel, csak hagyod hogy testedben, valami vegyszer helyre igazítsa a helyre igazíthatót. Elmélet és eszmélet, szóra sem vagy érdemes, a szó nem talál, vagy te véted el a szavakat. Könnyű onnan okosnak lenni - onnan én is kurva okos vagyok, okosabb mint hinni lehet, és ezt a bölcsességet az ostobaság köti bilincsbe. Hétköznap. Hétközlegény.Hét tenger. Hét hajó fedélzetén. Minden leiratott, magad hiába keseríted, hol van a fonál vége, s hol a kéz mi megragadni képes. El vagy veszve, ha meg nem is, uilyen kutya vagy, jámbork endgedelmes, de gyötör olykor a telihold, nem felejtesz, tanulsz felejteni, átlépni, megúszni, túlélni. Mikor mi a célravezetőbb. Nem hiszel abban, hogy végül, valamikor lesz majd egy kérdés, hogy mindezzel elszámolni kell, nem mondja senki; mivégre - csak benned tündölkő tévhit csábít néha el. Rossz az irány, a fent és a lent, a jobb és a bal. Kimondani; hogy eztán már egyszer sem, azaz, hogy soha többé, elundorít, s szédülni csak, mint ha kútba néznél. Pedig régen - a kútba nézni jó volt - lent az ég szédítő mélységm, és nem félni jobb mint megijedni. Egy mozdulat, egy végső, mibe szándékod szerint belemerevedsz, nem akarni meghalni többet, azt mondani; többet meghalni képtelen vagyok, és közben mosolyogni, elhitetni, nincsen semmi baj, csak rosszul, bal lábbal ébredtél. Vigyázz, ha meglátják rajtad, szét tép a falka, mosolyogj, és akármit mondhatsz, beveszik. Csak mosolyogj,..csak mosolyogj közben, hitesd el, hogy nem hány hét a világ, és a jó pap sem holtig tanul, bármit mondhatsz, csak egyre vigyázz, mosolyogj, mindegy hogy ki vagy.

Hitted e volna, hogy esztendő sem fordul és a szemed, a jól megszokott, annak látja ami; vegytiszta hiánynak a létét, s hogy ez már évmilliókig így marad. Persze, nem hittél semmi ilyet soha. Voltál, mindössze ennyi, és remélted, hogy ilyen értelemben vanni elég, s hogy ez nem kíván külön magyarázatot. Hitted e a sebet, féltél e tőle, attól, hogy természeted ismerve, elvakarod. Hitted e, hogy van gyógyulás, hogy mindenre lesz magyarázat, mindössze csak "figyelned" kell, mint az indiánok a nyomot. Nem, nem hittél semmiben, beleolvadón voltál, nem akartál hinni, nem akartad tönkretenni. Sem őt, sem magad. Elhibáztad és elfogod hibázni még. Tetszik neked ez az egész. Szeretsz rontani. Emberinek érzed akkor magad.
Nem mellé, nem fölé, nem kapufa, gondosan elvégzett önblog.

Elmentem megnézni, megtapsztalni, élni hogy kell, mert, hogy kell afelől nincsen kérdés. Csak onnan, abból az irányból nincsen, onnan nem törleszkedik a miért. Szóval menni, bele a világba, és szemlélni, mi hogyan van, ha nem úgy ahogy szerintem. És látni, nézni, csodálni és undorodni a mindig tettre és napra készektől, a mindent jól tudóktól, a soha semmit sem sejtőktől, a mindig eredetiektől. Ráébredni, hol végződöm - általuk, s gyűlölni őket ezért, meg azt is, hogy ennyi a légköbméter és kész. A haladás kerékkötője vagyok, megtudom. Szembesítem magam. Ilyen előre, nem előre, vissza, gyorsan vissza, iszkolni, hajszolódni, gyorsan csak vissza, amikor még...látható volt,...a bármi. Paradicsom,...talán, egy belémnevelt éden. Megtudni; valamit rosszul csinálok, gondolni arra, hogy ez a kezdetektől van így, és így lesz eztán is. Rosszul csinálni, botlani, hibázni, a feltámadás napján halni meg, minden félben, kikadt rugójú óraszerkezet. Papírlap, rajta a betűk hemzsegnek. Megjelölöd, összegyűröd, kisimítod, szamárfület hajtasz rá, emlékeztetőnek szánod, aztán amikor nem számítasz rá, csak lágyan elfelejted, miért is mindez. Nem, nem felejted el, ezt is tőlük tanulod meg, tőlük a mindet túlélőktől, a mindenen átsikló ügyesektől, az eredetiektől, a rugalmasoktól. Sose törnek, semmibe bele, bár olyanok mint a nyíl. Észrevenni, hogy bánt mindez, s nem bánni, hogy így van. Megtanulom, megtanulom. Képes vagyok rá,... rendben a szél az tényleg az övéké, de enyém a vizelet. Semmire sem mennének nélkülem.

Máról gondolni holnapra, elegem lett, a lábam alatt a mederben hűs iszap, álló víz, nincs sodrás, sem vizimanók, se sellők. Nézem a partot, hogy a fajankók, a semmire sem kellők, hol ütöttek tanyát, s integetnek e nekem, nekem, ki nem visz szájában lombos ágat, és nem érti igazán, hogy a kívánat és a bánat miért járnak kézenfogva. Egyáltalán.

Egyedül szeretnék maradni. Jó, persze recseg ropog, és mondják helyenként utópisztukus, de mégis csak kompakt, és nem utolsó sorban, az egyetlen dolog, amihez érzelmi szinten közöm van, az pont ez. A gondolataim, a szeretem és nem szeretem gondolataim, az eltagadottak éppúgy mint az elhallgatottak. Talán ez kell nekem. Hm..., hogy kripta volna? Ugyan miért jobb a kanapé? Érvek..., sorakozó. Nincs külömb, nincs különbség.

Arctalan hét. Törvénytelen hét. Lehetetlen hét. Ötölés, hatolás...,illetéktelen. Tényleg, mi dolgod vele? Hogy nem valóság...,de mi is az igazán. A szél, az az. A menetszél különösen, a haladás látszatát kelti, s ez idő szerint langyos is, mint egy tenyér. Van kijárat persze. Innen is van és mindenhonnan van, de mi lsz a nyugvással? Kell? Nem,...nem kell, hömpölyögni kell, akár egy hatalmas folyam, mélyen és sötéten, mit sem törődve a beletörődésbe, mert hát legyünk őszinték, ez van...és mondom is, semmi sincs,...na az van, hogy hellyel közzel kínálom magam és vagy nyolc órája Human Game van. Dobhártya szakadásig. Miért a bánat szeret fecsegni magáról, miért éppen ő. Levelet írsz, fondorlatos vagy, értsük így; kiszámítható. Tervek. Látszatok és látszódások. Játék helyett. Azt mondta tágra nyílt szemekkel, vagy csak erősen nézett már nem is tudom: nézze, ilyen értelemben mindnyájan egyedül vagyunk. Hát jó, és ne válaszzuk meg, hogy mindezt az egyedülséget kinek adjuk. Ebek harmincadja és kész. Tétova kísérlet, bizonyára az utolsó, bizonyára az. A nyár az utolsókat rúgja, az árnyékok az aszfaltba ragadnak, arcunkon langyos szél tanyáz, gyerekek fújnak szappanbuborékok, elveszett galaxisok robbannak a járdán, 2004-et írunk, augusztus havát, a fejemben február lobog.

(TENYEREMRE TETTEM...)

Tenyeremre tettem a lelkem:
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
De Ő gyémántokat szedett elő,
Mert Ő az embert sose érti meg.

1924. júl. 17.

"Miért van egyáltalán a létező, és miért nincs inkább semmi?"
/Martin Heidegger/
Válasz kellene nyilván, vagy becsukni a boltot.

Nagyon remélem, hogy vannak olyan cipészek, akik elbizonytalanodnak a kaptafánál, de maradnak. Mert, ha nem, akkor egyedül leszel barátocskám.

Azt mondom: látom
S te azt érted alatta: megértem.
Félrenézünk.
Másfélre.

Azt mondom: megértem.
S te azt érted ez alatt: elfogadom.
Félrebeszélünk.
Másfélre.

Törvényszerű e, hogy ha véget ér egy történet, hogy azt szükségszerűen egy másik kezdőpontjaként jelöljük meg. Vagy nem egyéb ez mint egy transzcendens algopyrin, fájdalom ellen. Mert fájni ugyan nem jó, de elgondolod, hogy meddig lehet. Elmenni. Vajjon lehet 1000 évig sírni...úgy, hogy 2000 év tombol benned, vagy éppen lágyan hömpölyög? Vagy tényleg irány a tüzéptelep és az ablak bedeszka, nincs vel több gond. Nincs több reggeli macera a nyitogatással, az inasokat is szélnek lehet ereszteni,...tőlem a valőság is mehet, olyan sok örömem nincsen amúgy sem benne. Elképzelem (mindig, mindig elképzelem ezt a pillanatot, ezt is), ahogy a sötét szobában állok, meztelen talpam a csiszolt fa padlóját érinti, az ingem pedig fehér és frissen vasalt, és úgy állnék akkor ott, mint aki valamire készül, és így állnék néhány millió év(á)ig. Bár sötét lenne nagyon (ugye a deszkák), azért én csak behunynám a szemem, mert jogom van nekem ahhoz, hogy ott azt hordozzam, amit a néhány évtized partra vetett, és nem is mindig három kívánságot teljesítő aranyhalat. Talán, hogy az alkony, talán csak az, talán csak az ami igazán megmarad, és szívesebben beszél magáról mint az ébredés. Eltelnek tényleg azok az évmilliók és egy lélegzet nem sok, még csak annyi nem marad ebből."Az élet,...hiányozna,...ha nem volna. Mondta a tábornok a szajhának. Vagy a szajha a tábornoknak." Így, mindig csak így. Nem lehet máshogy. A muszájság bilincse,...hiányozna, ha nem volna.Mondta sebtolvaj a falnak. Vagy a fal sebtolvajnak.

"Rossz vágy járatja el velem bolondját:
Két Asszony s egy se; s fáj az agyvelőm.
Sűrű olaj fájhat, jaj, így, midőn
Hengerben lassan, lassan összenyomják."

Alas my love you do me wrong
To cast me off discourteously;
And I have loved you oh so long
Delighting in your company.

Greensleeves was my delight,
Greensleeves my heart of gold
Greensleeves was my heart of joy
And who but my Lady Greensleeves.

I have been ready at your hand
To grant whatever thou would'st crave;
I have waged both life and land
Your love and goodwill for to have.

Greensleeves was my delight,
Greensleeves was my heart of gold
Greensleeves was my heart of joy
And who but my Lady Greensleeves.

Thy petticoat of sendle white
With gold embroidered gorgeously;
Thy petticoat of silk and white
And these I bought thee gladly.

Greensleeves was my delight,
Greensleeves my heart of gold
Greensleeves was my heart of joy
And who but my Lady Greensleeves.

"The Human Game

Under the sun I call your name
I revise your inner flame
I who dare to come disguised
In the night of the human eyes
As we begin to unravel the veil
Of our visions vivid and pale
We recoil with invisible bliss
Loosing there the claim to the comfort
Of deaths pre-designed
Questioned in vain
The soul remains
To tell its tale
Vivid and pale
Of broken dreams
Out of the pool and into the flame
We begin the human game
That refers to rise above
Clarity that calls you to
Come out of your tears
Lend me your fears
And fly away
Rest within arms
That promise to come
The pain away
Some where I'll find you inside
The answer when we
Remember who we can really be
And there we will arrive home
With all the answers that fair
To reason all within our love
Out of the pool into the flame
We do begin
All of our love rises above
The human game
Out of your tears
Lend me your fears
And fly away
Rest within arms
That promise to come
Your pain away"

Most jön a bújás, az elbújás ideje, hogy lesz egy vacok, és most ezt úgy értem, hogy csak az lesz, hogy létezik az a reform őrszoba igazán, ahol majd nem lesznek túlméretezettek, behemótok az álmok - ha lesznek egyáltalán - viszont ott jól vigyázhatok magamra. Úgyis túl van hangsúlyozva már ez a vigyázz magadra dolog. És olykor nem értem, sem pro sem kontra nem értem, hogy miért jobb lenni mint nem. Meg mi van akkor ha mindkettőtől éppen úgy viszolyog az élő. Volt egy időszak, majd eként mondhatom el ezeket a napokat, amikor bevágott a nap éles fényeivel az ablakon és ami elébe került az szerte hullott, elmondhatom "nagy idők" (időm) szemtanúja voltam és nem kell irígyeli érte. Néztél volna B kategóriás amerikai filmet helyettem, olvastál volna újságot. Néztél volna tükörbe és ne ijedtél volna meg. Annyi döntésed volt, annyi keret miben magad elhelyezhetted volna, de nem. Jöjn az ősz, a pálinkaszagú alkony. A levegőben pára, és ha odaképzelem egy balkon. Jeleztem. leszállnék, a hely alkalmasnak látszik, hurcoljon az Ikarusz ezentúl málamnál bátrabb utasokat. A holdvilágban.

Egy nap egyetlen nap, csak egy az égen, csak egy nap éppen úgy mint régen. Táncol a kötél, rajta minden volt démonok, régiek és újak. Kell hogy legyen, hogy ne lehessen, nem lehet tovább. Tovább kell. A mellkasban ezer év vacog, mától nem vagyok, csak fentartom a látszatot.

"Túl a Jávai tengeren,
túl az óperencián,
túl a Kínai nagyfalon,
túl a sok szögű Bermudán.
Nem tudom még merre vagy,
hol lakik az a furcsa lány,
elmegyek, megkérdezem,
itt bújik, aki tudja tán.
Vár ég az ég és vár a nap,
tárva sok szép ablakok,
tejbe-vajba ördögök,
lángost sütnek az angyalok.
Messze, messze a végeken,
vár a tíz kicsi indián,
fára mászna a mókusom,
fánkot sütne a nagymamám.
Vár a szél és vár a hó,
szája tátva az emberek,
mindig csukva a nagykapu,
páraködben a tengerek.
Árva a Szindbád a tengerész,
hol bolyong, vajjon merre jár,
túl a Zsolnai dombokon,
Berhidán vagy Bonchidán.
Nem tudod még merre vagy,
hol talál ma a holdvilág,
égbe szálltak az angyalok,
földre hulltak a bóbiták."