9 éves lehettem. Volt egy kutyám, a Bobi. Háromlábú kutya volt , anyai nagyapám meg cipész. Vegyük észre, hogy ez a véletlen műve. Én ezt a Bobit, valahogy nagyon megszerettem. Nem volt különösebben szép jószág, de viccesen pattogni kezdett, amint meglátott. Mókás volt. Azóta  nem volt kutyám. Az ember ugyanabba a kutyaszarba nem léphet kétszer.
9 évesen, viszolyogtam azoktól az asszonyoktól, akik, ha leejtették a tányért, és szétfröcsögött a sok szilánk a konyha kövezetén, akkor azt mondták: jesszusmáriám. Hetekig nem szóltam hozzájuk. Sokáig azt hittem, hogy tányért, egy asszony nem ejthet el véletlenül. Azt hittem dirrekt, az én bosszantásomra csinálják.

Öreg este van, ott marad a párnán a ránc, az arcomon meg a lenyomat, annak a valaminek az inverze, ami akkor lettem volna, ha jó ágyban, jókor alszom el. Nem így történt, szabad e bánkódnom emiatt?
Kórus:
(mondom kórus)
Kórus:
(akkor Horus)
Horus: Jelen
Hát így állunk. Nem is. Fekszünk.

Sebtolvaj ma nem volt hasznos tagja az emberiségnek. Az aljas indokból beszerzett sütemények frontján, ereje kevésnek mutatkozott. Az eredetileg jól megkomponált szénhidrát költeménybe, ha nem is légy került, de fogaskerék mindenképpen. A vert sereg mindent hátrahagyva távozott, majd órákig az öröklét paradoxonán mélázott, hol az ágyon, hol a tight place-nek nevezett budiban. Legközelebb szonettet fogok enni, ezt is mondta, nyilván minden kontrollját elvesztve, hisz egy gyerekmondókával sem boldogult. Ennek ellenére odvas a foga. Majd beletörik. A tescoban szembesül azzal, egy röpke számítás után, hogy magyarországon, ez egy főre eső halottak száma, pontosan 10, se több, se kevesebb. Holnap minden mécses eltörik. Ez is eszébe jut, meg az összes volt temetés, és nem tud válaszolni arra a kérdésre, ami így szól: vajjon gonoszságból állnak e, ott a lokális feketelyuk szélén a lehető leghülyébb kalapban a sohse látott másodunkanagynénik harmadunkotatestvérei. Gyermekéveimben, a top 10-ben szerepelt a temetőgondnoki munka, mint eljövendő életem egyik lehetséges beteljesülése.
Ez idő szerint egy darab kezet, és egy darab házat fogok kivágni, a számítógép segítségével. Kacérkodok a gondolattal, hogy a számítógépet kellene kivágni, egy ház és egy kéz segítségével. Nincsenek illúzióim. Tessék mondani, hol van a harmadik út, én aztat keresem.
Egy rohadt kert alatt, múlik az életünk.

Sebtolvaj meg egész nap hirtelen felindulatoskodik, es a hirtelen felindulasái végén, ilyen-olyan koknlúziókra ragadtatja magát. Pédának okáért olyan nagy összefüggések kerülnek érdeklődése homlokterébe, hogy az élet nem egy habostorta, és hogy ő ilyet nem mondot egyáltalán, de nem tud rajta röhögni. Mosolya nem természetes. Színleg meglepődik azon is, hogy az ideálok, mesék, de még a lányregények ideje is lejárt. Úgy ahogy a szavatosság szokott. Magába beszél, de nem teljesen magában, nagy itt a sürgés és a forgás, ugyanis. Meg telefonokat bonyolít, hogy ő mekkora hülye is. Valahogy ilyeneket mondd bele a telefonba. Burkoltan. Mert egyenesnek lenni se olyan nagy kunszt, viselkedének ez a póznát találja megfelelő támaszul. Azt gondolja, baromi erős vagyok, és ezt viszont nem bírja ki röhögés nélkül. Választási lehetőséget lát abban, hogy az ő nevetéseinek, mások sírásához valamiképpen, mindenképp, egyáltalán köze kell hogy legyen és/vagy viszont. Aztán még hirtelen eszébe jut valami, de hirtelen elfelejti. Átállítja az órát. Eltéveszti. Mindegy. Az a néhány év + vagy -, már nem oszt nem szoroz. Mit fájok én maguknak, ez is kifröcsög a száján, színes szó buborékok formájában, de nem lát semmit, csak farkasokat. Annak a lelke mélyén örül, hogy legalább nem szenved farkasvakságban. Örül, mondom, örül, ez egészen bizonyos, más kérdés, hogy egyáltalán nem tudja minek, örül, mondom, hogy örül, de nem lehet látni rajta. Nem is veszi észre senki, csak a farkasok.

Egyébként azt hiszem, hogy mindent rosszul, vagy legalább is, rossz időben csinálunk, például úgy, hogy meghalunk amikor élni kellene, meg minden ilyesmi. Na, most ennél kontúrosabb már nem lehet semmi, arról meg nem én tehetek, hogy ekkora köd van. Vagy nem is köd ez, mert meleg is van. Füst lesz ez, az, füst.

Érzelmeiben megbántva, gázol ésszel, fele-mindenségben, az mondja: bolond vagy bolondom, ha bolonddal megelégszel.

"Mindig jótanácsot sziszegnek
S még ifjú hülye akad ezeknek
Az óvatosaknak, kopaszoknak,
Nagyhasú, huncut okosoknak.

Ha messzehangzón fölbúg a mellem,
Törvényt tesznek szeretők ellen.
S pénzzel  - mig mennyégre tanítnak -
Minden szép lányt elkaparítnak.

Hogy kell rohanni, magyarázzák
A köszvényes lábú strázsák.
S mutogatva sok vacak érmet,
Győzelmeinkről lebeszélnek."

 - Engedd el a hajamat.
 - Nem engedem.
 - Jól van, én se gondoltam komolyan.
(ezt egy mosókonyhában e kell elképzenli e, úgy fél négy után e, mikor a nap forrón e, nyáron e, garron e)
- Nem, de úgyis el lehet.

Nem jól tetszik tudni. De nem ám, mert Béla én vagyok.
Ugyanitt, - apelláta elfogyott. Vagy vietnámi papucsra cserélném.

Nézzünk egymás szemébe, és próbáljunk őszinték lenni. Ki ne gondolt volna már egyszer az életében, de lehetett ez többször is, hogy szeretvén az izgalmas kihívásokat, elszegődne a tescoba bevásárló kocsikat tologatni, vagy urambocsá görkorcsolyás ügyfélszolgálatisnak. Gondoltunk már rá, valljuk be, gondolatban már ezerszer eljátszottunk vele, hogy a nevünkön szólít a hangosbemondó és mi siklunk, a makulátlan kövezeten. Mindnyájan gondolunk olykor irreálisan megközelíthetetlen vágyainkra, csak nem merjük bevallani őket. Én most egy régi adósságomat is lerovom ezúttal. A gondolatot pedig megpróbálom elhessegetni magamtól.

Receptklub - Dús uránleves

Hozzávalók:
Egy olyan ország, ahol gyakorlatilag, bármi megtörténhet.
Magyar anyanyelv, a kommunikáció nehékessé tételéhez.
Ötvenvalahány négyzetméter (lehetőleg lakótelep).
Kés, villa, olló, tányér, asztal.
És egy csipet paprika.

A konyha, ahonnan jön a kaja, szereti a kihívásokat, rögtön az első nap, merő kalandvágyból bepróbálkoztak a gulyáslevessel. Hát kurvajó vót..., de tényleg.

Meglep e engem ez a paprikás hangulat. Nem lep meg, persze hogy nem. A pirosarany azóta rákkeltő, mióta forgalomban van, csak most rá is lehet fogni. El lett kapva. A pörköltbe eztán ultrarákkeltő cigaretta dohányt morzsolunk majd, csak a színe, csak az íze miatt. Egy nemzetet akarnak megfosztani attól az elidegeníthetetlen jogától, hogy szabadon, olyan rákot szerezzen be magának amilyet csak akar. Én pl mélységesen felvagyok háborodva. Azon vagyok felháborodva, hogy most milyen fontos lett a közérzetem nagy hirtelenjében. Mert mondjuk amikor a munkaügyi központban például senki sem mondta a népeknek, hogy figyeljenek emberek, az életük, rákkeltő. Nem mondták, és nem is gondolták nyilván. Polókat oszthatnának pedig, ne állj velem szóba, rákkeltő vagyok, a poló hátán pedig eddigi tevékenységünket demonstrálandó, néhány közeli és távoli rokonunk rezignált arcvonását tennénk közre. Ne legyen elég, hogy félnek tőlünk, mint ördög a tömjéntől, ijhedjenek is meg. A paprika rákkeltő, eszünk majd mást, rajtunk ki nem fogtok, megindul Paksra a gasztroturizmus, emberek, hagyjtok a reaktorból egy szeletet. Ne legyen nagyon átsütve, angolosan szeretem.

Ha falkához tartozik, akkor soha nem marad éhen az ember.
Ilyen nagy büdös igazságokat kergetek el a fejemből,
egyrészt mert nem akarom hogy ezek, mint
rosszhiszemű jogcímnélküliek itt...,
másrészt ez kivételesen nagy baromság.

Mehetnének jobban is a "dolgok". Meg ilyenek a "dolgok" és olyanok a "dolgok". Mert dolgaink voltak, dolgaink vannak és lesznek is még dolgaink. Persze, oda és vissza. A dolgokat alakítjuk és a dolgok alakítnak bennünket. Elég hülye játék, ha engem kérdezel, de hálistennek, igazából senki sem kérdez semmit. Az "ezt nem rakod (z)sebre" és "az ilyesmit nem lehet hovatenni" vékony mezsgyéjén vágunk át, már téli kabátban, de kitárva azt, mint a szatírok. Most egy kicsit szatírok. Aztán meg munka és megint aztán a "dolgok". Hogy a dolgoknak súlya van, azt már csak akkor lehet tudni, amikor letesznek bennünket, váratlanulm, és ott meg jól magunkra ismerünk. Azt szeretnénk olykor, ha a dolgok döntenének helyettünk, a dolgok olyan fölnöttesen komolyok, hogy az ilyesmit szívesen hagynánk rájuk. A dolgokra. Olybá tűnik, hogy régen a dolgok egymásba gomolyogtak, vegyültek, szétváltak, mozgásban voltak, most pedig, a dolgok nem függnek már össze, nem egy koherens rendszer elemei, hanem magukért való "dolgok. A dolgok. Elgondolkodni azon, hogy a dolgokat mi neveljük e ilyenné, vagy a dolgok mindig is saját életet éltek, csak a nyakukra képzelt póráz, könnyűvé tette a műveleteket. A dolgokkal. Hogy hazudni kellene megint valamit, a dolgokra, mindegy, hogy mit, hogy porázt, jelentést, képet, vagy bármit, mindegy, csak hazudni kellene valamit a dolgokra. Ismét felöltöztetni őket, hogy meg ne fázzunk.

Nyár volt. Fogalmam sincs, hogy miért volt nyár. Fogalmam sincs, melyik nyár volt. Feküdtünk a fűben, hanyatt. Fogalmam sincs miért feküdtünk. Hogy miért a fűben, miért hanyatt miért vele. Fogalmam sincs pontosan velem, nincsenek pontos, jól alakítható emlékleim. Csak annyi biztos, hogy felettünk egy bazi nagy (platán) fa volt, és hogy azt mondtam, hogy megtanulom majd fejből, az összes ágakat, kanyarulatokat. Erre ő, azt mondta, hogy az képtelenség. (Nem éreztem annak) Azóta sok mindenre mondom azt, hogy meg kellene tanulni, és mondom is rá már szépen: képtelenség. Nem kell ahhoz nyárnak lennie, hogy olyanokat találják ki, amire nincsen bennem megfelelő, megfeleltethető matéria. Csak fáj a fejem, fogalmam sincs miért. 4 napja egyfolytában. Fogalmam sincs. Elvitte valaki, talán a platán.

Mondhatom én azt, nagyon is mondhatom, hogy amikor azt mondják, hogy nem igaz az, hogy nem érted, hogy ezt nm lehet érteni - akkor én meglepődök. Ezért, hát nyugodtan mondhatom én azt, hogy megvagyok lepve, hogy testemben, mint a higany, szét fut a páni félelem. (Nem a páneurópai). Mert viszont az, hogy mondhatom, az nem azt jelenti, hogy érteném az egészet. Lehetséges verziók lebegnek a szemem előtt (ha éppen nem kavicsok időznek szemgödreimben), hogy akkor most ezt nem lehet érteni, és akkor lehet megint előrül kezdeni. Meg mardos rohadtul az önvád, hogy érthetetlen voltam, és véádaskodom, hogy értetlen voltál. Ezekre soha nem lesz magyarázat. Tudom, nem kell mindent megmagyarázni,...tudom,tudom, hogy van ez a nézet, hogy nem kell széttürni a csuprot, és lehet nézve is enni majd a mézet. Tudom, hogy van ilyen, figyelek, mind az összes maradék idegszálammal ilyesmikre összpontosítok, központosítok. Konfigurálom, a megfogalmazhatatlan, megfogalmazandó dolgaim. Csapatokat vonok össze a homloklebenyemben, a csata elveszett, de a háború,...na ezt is ismerem.

Megyek,...mendegélek, telik és múlik az idő. Telékeny és múlékony. Arra készít fel, hogy eztán majd csak az jöhet szembe, ami tegnap hátba mart.
Nem lehet úgy létezni, hogy a visszapillantó tükröt nézed szakadatlan - mondja.
Lehet azt, nagyon is, hogy lehet,... csak tolatva - mondom.

Traktorraklap
Perkele
Ilyesmik...
jutnak az eszembe most
és fáj az agyvelőm.

Kaptam egy szót, és facsarja az orromat, de nem ütöm bele majd, a szem nem marad szárazon. Hogy nyakatekeredett lett minden mondén mondat, hogy kényesek és önkényesek a szavak és csavarva vagyon itt minden szentnek maga felé hajlik a szarva. Van nyugalom is azért, meg megnyugtató ellenérv is van belé helyeztem a bizalmamat. Hogy ez egy koncentrikus kör, és hogy magunkban bíztunk elejétől fogva, meg hogy az ember érez, egy kicsit fáj, és aztán csak elenyész. Mohácsot nem keverhetem mindenbe bele, mert úgy gondolom nem voltam ott, egyik lábam itt. A világosban, még a vaklárma is másképpen csendül, elhihetem, az biztos, elhihetem. Teátralitás éppen úgy, ahogy...A jót azzal az énrészünkkel szokjuk meg, mint amivel a rosszat, az eszköz ugyanaz, iránya más és nagysága is. Vektor. Legyen az eperfa alatt, ha már így hozta a sors..., majd metróval megyek és elütöm a delet. Olyan testes télre készüljön, ez is mondva volt, csak hogy annak a télnek minden hópelyhe elolvadt, pedig azt merészelte mondani, az a bizonyos száj, hogy öröklétrával eljuthatunk ide meg oda. Persze, nem volt nagy utazó, egyszer nyert csak egy vizespoló versenyt, abban is a deákné vászna volt inkább a domináns. Kaptam régen egy szót, facsarja az orromat. Kitekerem a nyakát.

Hogy őszinte legyek, az hogy ez egy multinacionális blog lenne, attól egy kicsit viszketek. Persze, hülyeség, mert az nem zavar, ha magyar zászlót látom, de most hogy ott az Egyiptomi,  Dél-Koreai, Japán és Canadai is, előtört belőlem a paranoiás. Hogy elaszartam valamit, mert leírtam, valamit amit jómagam észre sem vettem, ezek meg egyből kiszúrták. Végem van.
Hogy kivagyok lesve, gondolta a kurva a kocsisoron,...vagy gondolta a kocsisor, a kurván.

Hogy a képnek, a vetített, a sugárzott képnek mekkora hatalma, és hitele van, az mi sem példázza jobban, amikor Sissy, a Drowning by Numbers-ben a hugával, (akit szintén Sissy-nek hívnak, sőt anyjuk is Sissy), arról beszél hogy általában, a kövér férfiaknak kicsi a péniszük, és tohonya, iróember férjét érti ez alatt. Na amikor ez volt a vásznon, akkor az összes cingárnak, aki helyet foglalt a mozi nézőterén, más lett valahogy a testtartása. A kép hatalom, a szó hatalom. Részesedni akar mindenki belőle. Az idióta és a bölcs ugyanúgy.

Hogy a fák ezer gyökérrel kapaszkodnak a földbe, az tiszta sor. Hogy nincs mese, a tápanyagra szükség van, és nagy fának sok tápanyagra van szüksége, ergo sok gyökérre, úgy meg nem lehet szaladni nagyon. Egyáltalán sem lehet szaladni. Mondjuk olyan fajtán vagyok én egy rohadt strici, amikor a vonaton ülök, hogy a fákat futtatom, és mitagadás tetszik az nekem, ahogy annak a félszív alakú fejtámlakészségnek neki vetem a fejem és a vasak kattogása között bámulok k a fejemből, aztán meg az ablakon. Most akár az a benyomás is születhet rólam, hogy én szeretek utazni, pedig hát nem, kitérdesedett itthoni nadrágom , (nincs olyan, hogy otthoni), tanuskodhatna erről, meg az agyonült székek, a horpadás az ágy közepén. Ez idő szerint migrén gyötör, úgy 3 napja az univerzum minden férge itt matat a fejemben, rágicsál, nyammog.
Mivel a rovarokra, egészen spontánul, vadászati tilalmat rendeltem el, nem sokat tehetek, várom, hát ha megeszik egymást. Várom nappal, és méginkább várom éjjel. Gyakorlatilag mindig várom. A nap meg most betűz az ablakon, tollba mond, billengyűzetre vet, diktál. A nap. Bágyatag, erőtlennek tetsző fénye van, az utcán nők mennek, talán ma van az utolsó nap, és fél évre, kabát mögé zárva várja a tavaszt, a hon összes keble, feneke. A tél idején, az álhatatosak a könyvtárakból kikölcsönzik a Magyar Idom összes megjelent számát, hintaszében ülnek, füstöt fújnak, tököt sütnek. Aztán megvárják az évszakunk. remélik, hogy meg van valahol, és remélik azt is, hogy örökre elveszett.

Cickom, cickom, vagyon e szép lányod?
Van bazmeg, mindjárt három is.

Fogalmam sincs mi ütött belém, hogy minek kell ezeken a dolgokon rágódni. Eljutok addig a gondolatmenetben, hogy maga a rágódás is nagy-nagy kérdőjelekkel lesz megspékelve. Egyáltalán kell rágódni? Így. Élni kell?
Persze hogy kell, mafla vagy.

Idétlen dolog. Idétlen dolognak tartom azt, nagyon is otromba tréfának, hogy egy tévéműsor szervezze az életünket. Két egyenlő darabba. "Háromba vágtad, édes, jó Lajosom? - Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem? - De jól tetted, édes, jó Lajosom - mondta Mariska.".
Szóval, hogy évtizedes és néhány hónapos éves ismeretségek azt kérdezzék, mint egy megkapaszkodás gyanánt, hogy: ugye láttad, meg hogy: miért nem nézed. A szörnyű az egészben az, hogy nem mondhatom amit gondolok ilyenkor, hogy nem mondhatom azt, hogy az úgy ahogy van shit, és nem bizonygathatom, hogy valóban az. (Ennyi légy nem tévedhet) Mert akik ott vannak, azik egyáltalában nem hülyék, nem hülyébbek mint akik bámulják a jól összevágott spontaneitás bombát, de kamaszkorukban kezükbe akadt egy anekdotás kötet, és zsigerereikbe beleivódott, hogy valahol a teremtésben van számukra 15 perc. Aztán pechükre el is hitték,... sérelmemre. Szóval, rájövök én arra, amit amúgy is tudtam, hogy a képernyőnek ereje van, vagy hogy mára gyakorlatilag csak annak van ereje. És tökmindegy, úgy van kitalálva, a mai napig van az emberekben az a reflex, hogy amit a képernyő mond, az nem lehet szar, az nem lehet hazugság. (Nekem pl sokáig nem jutott eszembe, hogy egy könyv szavaiban kételkedni merjek, úgy gondoltam, egy könyvben túlságosan is sok munka van ahhoz, hogy megérje hazudni.) A szerkesztők, a műsorszórók meg ezt nagyon is tudják, és van cirkusz is meg kenyér. Hogy nézni is tereh. És nézhetjük, a nagy arcképcsarnokot, nézhetjük a mainstream-nek az ágyékát oly nehezen felkínáló művésznőt,(nem hiszem, hogy voltak az aktust illetően kétségei valaha is, csak kérette magát, mert úgy elegánsabb, azt lehet mondani, ilyen a világ) a delnőt, a dívát, aki egy dekával nem különb mint Anettka vagy Kiszel Tünde, csak neki az jutott az eszébe, hogy a neve elé monjon egy sereg idétlen nevet, többek között, ha jól emlékszem Petőfié is köztük volt. Lelkünk rajta. Ha nekünk ez a kreativítás, legyen ez. Egy dolog azért pozitív, a kevéssel jól sáfárkodók, mindig valamiféle tiszteletet váltottak ki belőlem, noha, lehet a részvét inkább indokolt volna, de ez meg az én defektem.
Aztán,hogy a "könnyűzene pápája", azzal meg úgy nem tudok mit kezdeni, ahogy van. Mert ilyen nincs is, vagy csak én nem tudom, hogy a "könnyűzene Vatikánjában" éltem ezidáig, hogy itt kottafejeknől van a kerítés, azt nekem senki nem mondta. A baj az, hogy régóta élek, hogy akiket látok, azoknak, van bennem egy előéletük, és nekem nem hiteles az aki a 80-as évek végén a Környei Aranykalász Mgtsz zárszámadó ünnepségén csinál komplett hülyét magából. Ha csak nem az az erkölcsi alap, hogy ő sokkal kevesebb ember előt csinálta mindezt. De ez is csak azért van, mert akkor még nem lehetett. Mostanra elértem addig, hogy ez az egész amit írok, nem érdekel, és nem értem, hogy mi a csodának foglalkozok egyáltalán vele. Tehát, maga a produktum célba ért. Azért én idétlen dolognak tartom azt, hogy egy meghatározott képátló segítsen az eligazodásban. Nem, arra ott van a fehér bot, tessék azzal eszetlenkedni egy kicsit. Magyarok Istene Show.

Megszámolhatatlanul sok jó tulajdonságom van.
Például, végtelenül kedves vagyok...
ha azt diktálják az érdekeim.
Elbűvölő humorom van...
ha ez diktálják az érdekeim.
Borzasztó önzetlen vagyok...
ha ezt diktálják az érdekeim.
Mindig elolvasom...
az apróbetűs részeket.

Ma nem kérdezek hülyeségeket.
Ma győzni is hagyom magam.
Ma nem kérdezem azt, hogy
mennyi esélye van, hogy
hajmosás közben, egy hegyes
kis körömdarab, cafat belőlem,
miért a szembe, és miért jut
az most eszembe, hogy ami van,
az miért nincs voltaképp,
és azt sem kérdezem, hogy a láb,
a szememben miért úgy lép,
arra az ütemre ahogy én is
lépnék, ha lenne merszem
kimenni a teraszig és vissza.
Nem kérdezem azt sem, hogy
a télelő teáit az a száj
miért nem velem issza.
Ma nem kérdezek hülyeségeket,
ma luxuslakosztályt bérelek,
egy veszteglő hajón,
ma nem kérdezek hülyeségeket.
És győzni is hagyom. Magam.
Nem győzöm hagyni.

Sebtolvaj sajtótájékoztató, ahol mindent be és ki ismer,
még azt is amit nem is mer 
(egyszóval: megvilágosodása támad, ront rá)

Beismerem igen, hogy a Genfi Egyezmény világos(!!!) állásfoglalása ellenére én nem szolgáltattam be fegyvereimet és mai napig birtokomban van, egy nagy hatótávolságú interkontinentális érzelmi töltet. E veszélyes genocidumot még a 70 évek elején találtam néhai nagyanyám padlásán, akiről még akkor nem sejtettem, hogy veszedelmes fegyvercsempész. Aztán, ha már így megindultam, bevallom, hogy nekem ezzel a töltettel terveim vannak, no ne gondolja senki azt, hogy én a véresszájú diktátor szerepet szánnám magamnak. Tudom, az atomcsapások kora lejárt, a minden hétre 5 tüzijáték váltotta fel. Hallom az idők szavát, noha nem akarom. Szóval tervezgetek, mint ahogy mindenki tervezget, szervezget, aztán Isten vérez. Végez. Én egy világszámra tartogatom ezt a fegyvert. Lesz nagy cirkuszi sátor és flitter, meg zenekar és hosszúcombú asszisztensem is lesz. Lesz neve, nem tudom, hogyan hívjam. Fontos szerepe lenne, ezért nem is tudom, hogyan hívni. A műsorszámban. Mert az én magámszámom, legelébb is úgy kezdődne, hogy a lámpák vakító fényénél, azonmód elájulnék, egyenest bele a karjaiba, és ő meg úgy tenne, mint akit váratlanul ért mindez, (persze nagyon is jól tudná, hogy én ájulni fogok), de elkapna. És borzasztó fontos lenne az időzítés, ez volna ennek az egésznek a lényege, hogy jókor volnánk jó helyen. Mondanám is neki, mert hát látnám én rajta, hogy ő is izgul,mondanám... hogy ne izgulj, én is izgulok. De ügyelj az időzítésre, az ütemet tartanunk kell. Az egész nem ér semmit, nem ér semmit az egész, ha szem marad szárazon. Persze ezt ő nagyon is érti. Minden mondatomat érti. Engem nem ért majd, de az meg a sminktől, úgysem látszik. És akkor már látnánk, hogy a nézőtéren senki sincsen, hogy Klára a hátsó sorból már réges rég otthon, és mikróban melegít pépest a gyereknek. És persze azt is látnánk, hogy Kriszta a férjjével sincs ott, és a dunaparton hógolyóznak, a kutyajuk meg beletúr a hóba, prüszköl, hanyatveti magát, kergül megfele. Nem tartana ez a kép sokáig, mert a másik Klára sem lenne ott, nem tudnánk mit csinálna egyáltalán, csak azt látnánk hogy nincsen ott. Aztán, a hosszúcombú asszisztens semébe néznék, és látnám, hogy azt mondja a szemeivel, bele a szemembe hogy sajnálja, ...hogy sajnálja nagyon, hogy nem így akarta, hogy tudta, hogy milyen fontos ez az egész nekem....
Hoppá, hoppá, én meg ezt mondanám neki, de úgy mondanám, mint a géppuskaropogás, hogy hoppá, hoppá, álljunk csak meg, hogy azt mondtad, hogy ugye jól hallottam, hogy azt a szót mondtad, te előbb bele a szemembe a szemeiddel, hogy fontos. És akkor mondaná a szemeivel (borzasztó szép szemeket tessék elképzelni), hogy: igen azt.
Elmosolyodnék, nem tudnék nem elmosolyodni ezen. És mondanám is neki, hogy igazad van, hogy ez az egész egyáltalában nem fontos. Senki se kiváncsi rá, hogy bolondok voltunk, vagyis, hogy én voltam bolond, és szólhatott volna a szemeivel korábban is, és mondhatta volna: bolond, vagy, ez az egész egyáltalán nem fontos. És megrántanám a vállam, és kérdezném, hogy akkor most ugye ennyi. Megyek vissza, iszkolódom a nagyanyám padlására a jól megtermett töltettel a hónom alatt. Időt egyeztetnénk előbb, aztán csak a kocsmát. Nem jönne el. És én sem mennék.

Hányadékony vagyok.
Hányavetékeny, úgy értem.

Azt még nem is mondtam, na nem mint ha fontos lenne, hogy az idő alatt, amíg itt bolyongtam, hol ripacskodtam, hol bujdokoltam közöttetek még egyszer nem volt az az érzésem, hogy én végig csináltam volna valamit is. Azaz volt amikor hátradőltem, hogy akkor, üljünk tort, hozzátok a babérkoszorút, a babfőzelékbe kell. De mindig kiderül, hogy amiről én azt hittem, hogy be van fejezve, az csak az etap. Például, most erről a mondatról sem tudom, hogy elkezdve van, vagy befejezve, és azt se tudom, hogy melyik a jobb.
"Hozzátok a halottakat ! Hozzátok a halottakat ! De én még élek ! Ugyan már, ne gyerekeskedj !"

A szobám. Olyan mint egy hőlégballon. Kényes egyensúlyban lebeg, az ég és a föld között. Dirrekt nem mondom azt, hogy Isten tenyerén, mert ahhoz hideg van nagyon, és a távhőszolgáltató még nem akarja, hogy ez az illuzióm legyen nekem. Sok mást sem akar, de erről nem itt, vagy ha itt, akkor máskor, vagy itt, de soha (több lehetőség nincs, nem akarom, hogy legyen). Hőlégballon. Pont akkora. Méretre stimmel. Aztán vannak benne a zsákok, a súlyok, a dobozok, a ládák, a Holmik. És most ki kellene dobni őket. Nem, nem azért mert sülyedne, hanem azért, mert nem lehet elférni. Kényes döntés, vagy kidobálok ezt azt és emelkedés, és mindnyájan tudjuk, hogy ennél jobban elszállni már nem nagyon indokolt nekem. Vagy maradás van, és a rendelkezésre álló hely annyi amennyi, viszont a biztonságosnak vélt, tudott magasságban tenni mindezt, a voltaképpen semmit. Döntenem kell - ha másért nem ezért most két dolgot utálok egyszerre, a gravitációt és a súlytalanságot. A korszakokat meg vagy be kell zárni, vagy ők zárnak be. Ez is olyan utálatos dolog.

Nem tesz jót nekem ez a piaci közeg. Hogy az érték, önmagában semmit nem jelent, hanem belehelyezve a mindenbe, csak úgy van értelme. Háááát, mondták nekem valakik,(előttem a sorban), hogy eredjek is bele a mindenbe, hogy éppen alkalmas szemfenékkel vagyok felvértezve ehhez, és realtíve jó aerodinamikai tulajdonságokkel rendelkező szívem van. Jajj, hogy lehet ennek örülni ám, vissza is kérdezek ilyenkor, mint aki nem hallotta, de csak az ismétés miatt. Mindent értek, de semmit sem tudok.Aztán a piac meg olyan, hogy azt mondja az egyik nap, hogy ez a szem ezt meg azt jelenti, aztán a másik nap az egekig szökik a fülek árfolyama, megyek is vattapamaccsal a fürdőszobába, de mire kijövök a világnak már tüdő kell. Hát fogom magam és kiköpöm, hogy mutassam, valami van. Ott vergődik a tüdöm, a hűs konyha kövén, és azt mondom enni is kellene már. Túlzott önbizalmammal megpróbálom a tőzsde lüktetését prognosztizálni, a hasra tippelek, hogy az lesz majd a favorit. Persze hogy a hát. Azt hiszem 100 zacskó gumicukorért és hajlandó lennék lemondani a központ idegrendszeremről. És akkor most ezt lehet úgy értelmezni, hogy a piaci körülmények közül, hogy onnan éppen most kilépek. Menekült vagyok, vagy donor, az most már igazán egyre megy. Megérem a pénzem, és van egy pár vacak cipőm.

Megszoktál sértődni ?
Nem, elvérezni szoktam.

Igazán nem érdekel már, hogy hányadán állok és, hogy van e gyakorlati hasznom, vagy gyakorlati károm. Valahogy nem érdekel, volt, hogy nagyon is érdekelt, és megelehet, lesz olyan, hogy nagyon is érdekelni fog. Csak megálltam egy kicsit szusszanni, na jó, éppen, hogy kiköpni a tüdőm. Éppen, hogy kiköpni ami hozzám tartozik. Szóval nem érdekel, ez a haszon dolog. Olyan vagyok mint egy gyarmat. Egy hadvezér meghódított, aztán itt felejtett, és most nő a muhar. És ha, már hasznosnak nem kell lennem, akkor minek is. Hogy a többi birodalmak belügyeibe azért mégis csak beleavatakozom, pusztán fizikailag. Teret töltök ki, légteret. Rám lehet bökni, egy térkép felett, hogy ott az a picike kis ország, közvetlen Alsó- Nirvánia mellett, no, hogy az volna éppen vizsgálódásunk terepe, sorolni az előnyöket a hátrányokat. Hogy az ércek, meg az erdők, és hogy rengeteg cukor. Hogy az az állam cukor betege, és nyilván olyan behemót lesz, mígnem elpusztítja önmagát. Cukorral. Embargókat vezetnek be, nemzetközi nyomást gyakorolnak rám. A cukorjogi irányelvekre hivatkoznak, diktatúrát számolnak fel. Ugyanilyen vehemenciával karavánok indulnak el, a tevéken temérdek sóval. Támadásba lendülnek. Nem tudom eljátszani hitelesen, hogy nincs kit legyőzni, hogy a birodalom szétesett, ne kepesszenek feleslegesen, csak a felesleges vér áldozat. Ám csak, így megy, hisszük, a győzelmért, minden győzelemért kamatostul kell megfizetni, és lesben állnak az uzsorások. Nem érdekel már, hogy olyan vagyok mint egy gyarmat, nem érdekel már, hogy a dejlődés szinuszgörbéje a bordáimba állt, nem érdekel, hogy van e valamilyen értelmeben hasznom. Nem szeretnék elpusztulni, mint általában a birodalmak. Elszeretnék múlni, amennyire lehet. Felül múlhatatlan vagyok. úgyis tudom.

Én aki nem voltam soha, most vagyok. Ezt nem értem. És nem érdem.
Én aki most vagyok, nem leszek soha ezután. Ezt csak szimplán, nem kértem.
Utánam az ízözön.

Hogy van e az, hogy ilyennek és olyannak kell lenni, hogy van e közös programkód töredék. Össznépi maximum, vagy minimum, vagy egyáltalán. Ki vagyok, hol vagyok? Nem azt az kérdezni, hogy mi. Hogy közünk az nincs, de akkor legyen hozzá, jól kitervelt közérzetünk. Lemenni a háziorvoshoz, és azt mondani, doktor úr, attól tartok közérzetem van. Beutaló. Szakorvos. Mohács. Innen már ismerem. E sorok írásakor a billentyűzeten súrló fény időz el, amely merengésre (bambulásra) hajlamosít, a fénnyel hadilábon állok, vagy a fény áll velem inkább sehogyan sem. Kihúzom a nyakam a megmaradt  hurkokból, áramtalanítok. Resetgomb etc... "Szakadósdi" - játék, (szakad ósdi játék). "Felejtősdi" - játék. "Nem látlak én már többet" -  játék. "Nem akarlak látni többet" - játék. "Maradj itt, elakarlak felejteni" - játék. "Hazudósdi" - játék. "Halálkomolyan gondoltam" - játék. "Nem gondolhatod halálkomolyan" - játék. "Nálam van a nagy szabálykönyv" - játék. "Bye-bye" - játék. "Na milyen volt Londonban (ezt nem kérdezem meg)" - játék. Megy a nagy életjáték, leeszterezek egy éva nevű nőt, vagy fordítva. Magamra ismerek vagy fordítva. Néz engem hajnalban a tévékészülék, vagy....Úgy. Nagy sportcsarnokot képzelek köré, aztán magára hagyom. A sebészeten. Ilyen nagy orvosba, ki betegedhet bele? 

Nincs itt semmi látnivaló emberek. Kérem hagyják el a helyszínt és ne lépjék át a kordont. Csak a munkánkat nehezítik a kiváncsiskodásukkal. Oszoljanak. Úgy ahogy az a tetem, amit körbeállni tetszenek.
 
 

Mondogasd sokat: nem vagyok olyan rosszul, nincs gáz, nincs baj, jó neked így. Másnak beválik. Addig kell csak mondani, hogy egyszer csak elhidd, és nem számít az sem, hogy velőt rengető hazugságnak érzed, figyelj, lesd el másoktól a nagy titkokat, alkalmazd őket, helyi érzésteleníts. Ne foglalkozz semmivel csak ezzel. Ne érdekeljen, van e kérdsedre válasz, ne akarja az lenni te, szóval az aki választ, a valamiből, a megannyibó, a számtalanból egyetlen egyre. Tudod mit, a szemed és a muatóujjad felejtsd el legelébb, ne nézz és ne mutogass. Csak mondogatni kell, minden sikerül, méfg minden jóra válhat. Gondolkodni nem kell. Nincs miért. Mondogatni, mondogatni, ismételni az ismétlődéseket, és az ismétlődések ismétlődéseit is ismételni. Nem szabad beleunni. Akkor sem amikor, tudod, hogy se nem vagy az akinek látnak, se nem vagy egyáltalán. Elmúlik a rendszer alólad, amely a vanást helyzetbe hozta, jelentéssle ruházta fel, s végül kitakart. Sértődni nincs miért, nem számítanak a sebek. A bánat soha se késő, mindig van, jut idő. Sebgondolat.

Van nálad jobb. Van. Rosszabb is van, de ők nem játszanak ebben a játékban. Csak a jók. Ilyen játék. Csalódásdi. Forgunk körbe. A saját tengelyünk körül, lemásolva, buta kis égitesteket és egyszer, eljön az a pillanat, hogy muszáj kimondani, azt hogy: most. Viszketünk, ha nem mondhatjuk. Aztán véresre is vakarjuk magunk. Nem tanulunk, nem felejtünk. Megtesszük a szivességet, hogy elkopunk, jelentésünket, súlyunkat vesztjük, egyik napról a másikra. A gyomorszájban reked a múlt, de szép, olyan amilyen, lehetett volna. Fényév. Az időt is így számláljuk. Mondunk és írunk, harangozunk a lábunkkal, ha éppen olyanunk van, hogy nem éri a földet. Az egyik lábamra nem ismerünk rá, a másik ott, nincs dolgunk vele. Szétszakadunk. Azt mondjuk örökre, de tudjuk, hogy ez a tapasz és sejtük mi jól, hogy a tapasz alatt nem lakik már tapasztalat. Valami lakik, azt tudjuk, de vagy nem merjük megnézni (gyáva vagyok), vagy nem érdekel (gyáva vagyok). És úgy vagyok a bátrakkal, a mindig merészekkel, hogy iszom a szavaik, de nem nyelek. Várom, hogy múljanak el, tegyék meg azt a szivességet nekem, hogy megcsúnyulnak, megvénhednek, bizonyos testtájakon némi többlet súlyt halmozzanak fel, elejét venni a fanyalgásnak. Erre várni. Hülyeség. Tudom. Tudom. Tudom. Pedig ezt tudni nem szabad, vagy ha szabad is, akkor nem lehet. Torzítsd szemem a sok szépet, torzítsd, ha már nem lehet közünk.

Nem elérhető partnerek..., ti pirosak, ti polgártársak, hozzátok szólok.( a hiány magyar hangja) Látjátok, nem elérhető partnerek, ti pirosak, ti karnyújtásban is végtelenek, szümtükkel, isa lerágott csont vogymuk. Vagy már az se. Csak erőszak vogymuk, csak mondani kellene most valamit vogymuk, csak fogalmunk sincs vogymuk, és hogyan vogymuk. Hárfa húrján remegő kéz vogymuk. És némaság vogymuk. És egek meghasadtanak vogymuk.
És ti mindenhogyan elérhetetlenek, hozzátok is lenne szavam, csak meg kellene találnom. "Kagylóban kis zúg vagyon, benne ritka féreg él, aki nékem sírva gyón..."

Sodrékony vagyok.
Szombatékony.
Levelékeny.
Válaszékony.
Hibákony.
Hatástalanítom magam.
mint egy bombát, éppen úgy.

Hogy ízekben hordok, ez jött elő nem is oly rég.
Az, hogy szájízekben, az valahogy kimaradt.
Nem úgy, nem szó szerint.
Súlytalan.
Talán nem is véletlenül.
Szándékony vagyok.

Két dolgot, most haladéktalanul be kell vallanom.
1. - Részeg vagyok.
2. - Ez nem igaz.
De van az, amikor egy korty nem sok, annyit se, és mégis, és egyáltalán. Hogy megint más érezni és más, ha igazán. Elmagyarázni lehetetlen, és nem is nagyon van miért. (csak miért van). Olcsó vagyok, gazdaságos, más vagyonokat költ el, erre és arra. Kedvező vagyok mint egy starthitel. Megtérülök. Hozamolok. Haszon őstermelő vagyok. 84 kg, javarészt, magas tápértékű hús. Kössétek fel a gatyátok, éhesek.

A szerelmem..., na az nem Hirosima. Mert Hirosima a szobám...189 centiméteremmel sudárfertőzött vagyok benne, a magam módján. Katarzis kizárva. Illetve nincs kizárva, ki van nyitva az ajtó, mondjuk baromira nem nézek oda, mert az sohse lehet tudni előre, hogy gyilkos surran e, vagy jótündér. Egyáltalán, engem az elbizonytalanít, ha nem lehet semmit sem előre tudni. Részletes felületrendezési tervekkel szeretek sétálni a hónom alatt és arra gondolni, hogy nekem igazán szép szemfenekem van. Háááát sebtolvajról, mondjuk - ha már őszinték vagyunk, vagyis nagyon szeretnénk annak látszani - elmondható, hogy biztosra megy. Ez nem egészen van így. Helyesen talán így hangzana, ha mondanám(de nem mondom): biztosra indul, de lépre és/vagy tönkre megy. A végtelenségig ragozható. Egy szava se lehet, mert jut. Jutékony vagyok, hoztam, nem tanultam. Kaptam, nem értem miért. Az én fejemre ne hulljon manna. Nincs többé manna, csak ragyogó haj. A monitort nézi de Bábos Dorka mézeskalácsos házát látja, meg egy ikarusz padlózatát. Innen egyenes az út. Valójában nem az, nagyon is kanyargós, de én levágom a sarkokat. Élvonalbeli léglovas.

Van hogy benyitok szobákba, ránézek. Valakikre. Látogatást teszek. Én vagyok a nagy vizitor, a csődbiztos. A csőd biztos. Csendben teszem. Nyilván észre sem veszik. Nincsenek. Bolondok.Vannak. Miattuk bolyongok, és van amikor ellenük. És van, hogy ki nem nyitnám a szemem, és meg nem mozdítanám az izmokat. Olyan is van. Melyik az áldás? Melyik az átok?

Hogy azt nagyon is rühellem..., hogy teszek egy gesztust, vagy mit. Mert olykor teszek gesztusokat, engedményeket, hogy meglazítom az istrángot, indokolatlan jó kedvemben, mely gyakran megijeszt, ha felveti fejét. Van hogy azt gondolom, minden egyes mosolyért, egy vödör könnyel kell majd fizetni, és akkor persze hogy félek, nem szívesen keverednék adóságba. Azt is gondolom (rosszul), hogy fizettem én már eleget, s hogy most inkább kinyitom az üres széfet, hogy tegyetek be emberek. Fektessetek, invesztáljatok, lássatok fantáziát. Fantáziát látok, szerencsét találok. Fektessetek egy ágyra le, hozzatok vizet, húzzátok le a lábamról a sáros cipőt, cibáljatok ki a kabátból. Hagyjatok békében. Az is. Cserébe majd olyan leszek - ideiglenesen - amilyennek látni szeretnétek, belső zsebből húzom elő és töltöm ki a biankószemélyiségeimet. Mint egy lottó szelvényt éppen úgy, melyről lehet tudni, hogy csak prímszámok szerepelnek rajta, hogy ö magával, maradék nélkül...
Hogy hülye játék. És persze az, kellene egy mondat, egy moccanásnyi csak, egy nagy moccanásra gondolok, na jó, nem moccanásra, robbanásra valójában, hogy a romok alatt majd visszatér legendás navigációs képességem, amely birtoklásának tudatával csak én nem vagyok tisztában. Egy helyre gondolok, nem egy konkrét helyre, és "de igenis" egy konkrét helyre, nem megyek oda és már soha többet, elálmodom magam oda, aztán vissza. Cérnaszálon reptetett álmok, cserebogarak, csudabogarak, lárvák és nyűvek, pondrók és álcák. + még a molyok. Végtelen ciklus.

Csak játszom a szavakat. Teszem őket. Önkénnyel. Helyre. Nem helyre. A jelentés alárendelődik. Lértre jön a hierarchia, melyben nem segít egy túristatérkép, sem a tavalyi vérkép. Hol vagytok, akik nem vagytok? Hol vagyok amikor nem vagyok?

Ha kifele áll a szekerem rúdja, az rossz, mert félő, a végén még nem tartozok sehova.
Ha befele áll a szekerem rúdja, az egyrészt véres, és nehezen megy a légzés.
Eloldom a lovakat. Menjenek.

Mindegy az hogy van e út. Az is mindegy, hogy én megyek rajta, vagy ő alattam. De, hogy tartok e valahova és hogy van e tartás, az mondjuk érdekelne. Ezért nem szeretném a tükröt, meglehet. Olyan értelemben sem. Több mint egy hete tisztaság van, hogy melyik vagyok, hogy köszönő viszony., és hogy majdnem összerúgni egy port. Rezignáltam veszem tudomásul, hogy minden megy a maga útján, de hát mindegy az út. Miattam mehet, a világért sem okoznék kellemetlenséget, fennakadást, plussz még az olajos vasak. Nos, azok egyáltalán nem érdekelnek. Egyre azon gondlkodom, hogy milyen nélkülem. Mert azt már nagyon is tudom, hogy velem milyen huszonnégyperhuszonnégyileg is tudom. Majd hogy azt hittem, szét fog esni minden, darabokra. Körülöttem. Nem volt ez meglepő, az embert inkább hajlamosítja az ilyen gondolatokra, a még megmaradt vonzódása, tulajdon létéhez, és ha arra gondolok, hogy az ember és én ez esetben tökéletes átfedésben van egymással, akkor pedig egyáltalán nem lepődök meg. Szóval, hogy körülöttem hullna szét és nem pedig bennem. Játsz csak, játszd csak ezt (motyog). A cinizmus sajátja az is, hogy nincs meglepetés. Mert egyébként nem lehet. Ugye nincs más? Nincs...
Ha lenne majdan egy reggel és akkor onnan a sok régi képek kiszabadulnának, kihömpölyögnének, mint egy folyam. És a halászok pedig állnának a parton, a partomon, és akadna, jutna, az asztalra falat. És ülnénk, és terítenénk asztalt, az utcára ki néznénk, ahogy gőzölög az aszfalt. Lámpát gyújtanánk, és úgy tennénk, mint ha látnánk. Aztán mondanám azt is, hogy elég volt, ne játszuk ezt el, elég maradékony vagyok én ehhez. Nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy legyünk, ha nem is. Úristen, magamban beszélek. A szó nem éri a ház elejét. Ott tábla van, és rajta név. Vagyok, azt bizonyítja. Papírom van róla.

Érdekes. 56-ot mint ha megtudnám emészteni, de nem. Még nem tartok ott. Leragadtam Mohácsnál és ritkán jár a vonat.
Amilyen pechem van, egy kurva barrikád nem sok, annyit nem fogok látni.
(egy jellemforradalmár naplójából)

Az ágyamban találtam egy kis pihét a minap, nem pihát (szép is volna mi?), egy kis pihét. A dolognak nem tuladonítottam jelentőséget, és szemlátomást ő sem lepődött meg rajtam. A megismerés mámorának legkisebb jelét sem mutatta ahogy gondosan kezeimbe vettem.(ez a kis piszok) Eztán is így lesz, csak most már tudni fogunk egymásról. Ilyenek a pihék, ilyen vagyok én. Még hogy az álom én vagyok. A fenéket. Feneketlen kút. Feneketlen kiút. Nem. Nincs közöm a fenékhez, hacsak nem úgy, hogy én száálítom a szögesdrótot, amikor nagy feneket kell keríteni. Mert vér az mindenbe kell, és kell egy gyilkosság is, és lelkünk rajta, szerelem is kell. Mert csak akkor lesz értelme annak, aminek nem nagyon vagyon. Vissza megyek néhány évet, na jó nem néhányat, csak hízelgek magamnak, sok évet megyek vissza, csak nem tudom elhinni, hogy annyi az annyi. Hogy tegnap ültem a fűben és mondják is gyorsan ne légy bolond, az 77. Hát akkor legy 77, nem bánom, és megyek vissza még, megyek bele a nyarakba, nyakig. Eljátszom a gondolattal, hogy önkényesen úgy döntök: nem születek én szére szóra, hogy boldoguljon a világ nélkülem, hogy köszönöm, de most nincs kedvem, igazán kedvesek vagytok, de dolgom akadt, még szívesen időznék a nemlétben, az időtlenséggel babrálnék egy keveset, ne erőszakoskodjatok, voltaképp már döntöttem, nem nyitok vitát.
Aztán, hogy ezzel megbotránkozást okoznék e legfeljebb, vagy hiányérzetet, ugye az meg nem is kérdés. Aki nem születik, az nem okoz semmit. Biztos e, hogy ezért a tulajdonságukért ne enne meg engem a sárga irígység?
A hatás az, az a rákfenéje az egésznek, ez a kibogozhatlan viszonyrendszer. A hatás. Az ellenhatás nem marad el. No de akkor mi van, ha mindez senkit sem érdekel. Tudok rá példát, százat. Na jó, nem százat, csak egyet. Nekem 8. Nem, nekem 100. 1000 százalék.

Sok időmbe telik és türelmetlen is vagyok. És mondjuk, fele olyan lassan haladok. Voltaképpen más baj nincs, csakhogy baj van. Mondom kézzel, lábbal, késsel, villával. Szavakba öntöm, aztán csak utána a kanálisba, az egész hóbelebancot. Engem ne akarjon meggyőzni senki, hogy van meggyőződés, és arról se hogy nincs. Úgyis letagadom mindekettőt. Észreveszem, hogy vagyok, ma csak úgy hirtelen a városomban, abban a városban ahol mindjárt két óriás is hanyatt fekve cigarettázik, és fújja az égre a szmogot. Nézem a házakat, az utcákon már réges rég kiaigazodik a lábam, körbe sem kell néznem. Engem ne akrjopn senki, hozzászoktatni a gondolathoz, hogy nincs megszokás. Hazudtam eleddig. De azt akarom, igenis, hogy folyton folyvást győzködjenek, hogy én ellenkezhessek, vagy belenyugodjak. Hogy törődjek, és hogy legyen törődés. Ez világos, mint a vértanúk. (na őket sem emésztem meg) Elgondolom, hogy ahol most vagyok, ott a jelenlét mit idéz alő, és azt is ahol nem vagyok, ott a hiányomnak van e mibenléte. Hogy kivételezett helyzetben volnék, hogy tényleg kint vagyok a vízből, hogy ezt most megúsztam. Érdemeim ellenére szólt, hogy csak amolyan perszonálözönvíz volna, és amit el lehet, azt el kell felejteni, amit meg nem lehet, azt meg kell szokni. A tavalyi tócsákat, például megsokni lehet csak, elfelejteni soha. Aztán mire is megyek vele. A tócsákból , hogyan lesz tapasztalat, ismeret, erkölcsi alap. Nem..., a pocsolyák, azok a verebeké, legyeknek semmi dolga vele, ...igazán,...semmi. Valóban a legyeknek a smmivelk van dolguk, de akkor már ha így esett, akkor azzl szakadatlan. Lassú a billentyűzetem, egy gyorsabbat kellene venni. Fogyatékosság. Maradékony vagyok, fajra, nemre, vallási felekezetre való tekintet nélkül. Az ízekben hordok néhány mozdulatot, kimondott szót, (ki nem mondottakat is), ingujjat, gallért, cipőt, kezet, hajtincseket. Megint másokat is ízekben hordok, van átfedés is, hiszen jó nagy a kavarodás, ízekben, szájízekben, és most kell abbahagyni, amikor mozdulnának az izmok. Persze magyarázkodás. Persze minden az. Persze semmi sem az. Persze a semmi úgy ahogy van nncsen is. Kitaláltuk. Talán, lehet hogy igaz, elfedni. Igen elfedni, de mit is. Valamit ami, megint mást elfed, és így tovább. Levetkőztetni a viágot, teljesen meztelenre, de nem jönni izgalomba tőle, vagy lázba, vagy nem tudom mibe. Önkéjuralmi jelképeinket, központilag vetiltani, üldözni, és persze megint csak üdvözülni. Üdvözülésem küldöm a Balatonról, vagy máshonnan, vagy sehonnan, vagy nem is én küldöm. Feszegetem a határaim, de nincs is útlevelem. Egy dezertőr vagyok, nem lövök magamra. Lövésem sincsen.
Tel van hibával, nem javítom ki, ő se javít ki engem. Jut is maradi.

Már tudom , hogy mit szeretek benne. Mert mondom én azt rá, hogy okos, de végeredményben csak figyel, de úgy ahogy senki se tud, vagy csak nagyon kevesen. Elfogult vagyok persze.. Azt tanulta meg legelébb, hogy a kilincs az rándítással működik, és mi bölcsen felfelé fordítottuk a kilincseket. Aztán rájött arra is, mert odafigyelt, hogy a hűtő mikor nyilik úgy, hogy neki, hogy csak neki. Aztán rájött a kanalak zörgésére. Aztán rájött, hogy csap csöpög és akkoir onnan a víz könnyedén kinyerhető. És rájön, ha a tálkája elémegy akkor lekerül a tölcsér és akkor huss, oda ahol nem lehet elérni. Rájött a nézésre, és rájött, hogy egy egy hangos szót, egy egszerű miaúval hogy lehet elvágni, mint ha nem is volna. És arra is rájött, hogy duplájára dagadt lábbal hogyan lehet a székre ugrani. Egy folytában figyel, figyel és tanul. És még ki tudja, mi mindent fog megtanulni, semmi haraggal a szemében, a haragot meghagyja nekem, erre is rájött már, azt hiszem. Irigylem őt, nagyon szeretnék ennyire figyelni, "élni"-t akartam mondani. Letagadom.

Abszint a pohárban, pipa, növény és kalap.

Azt a leborult világvégét.
Trójai Farkas
Kóbornak nem kell cégér.
Sok lúd, disznót főz.
Mit sütsz Ila?
A templom optika egere.
(hogyan gondoljunk, egyszerűen, nagyon hülyeségeket rovat)

Ennek semmi értelme, de azért ideírom, mert az eszembe jutott: A fűbeharapott királyfi.

Hát, hogy a halál házhoz jön, úgy járja errefelé. Én meg megyek. Elég sűrűn, a rángatózó végtagok, az örökre nyitvamaradt szemek házába. Nem is megyek, visznek. Visznek egy helység neve is, valahol a jászságban, ahol már nagyon régen jártam, talán egy üzenet ez az egész. Talán csak egy üzenet, hogy elém hömpölyögjenek a szavak, hogy evidenciákat lehessen gyártani. Azok is vannak olyan jók, mint pl a fadobozok. Az állatok, az állatok is kezdenek egy kicsit megbolondulni, kergülni meg, és zokon veszem tőlük, nem, dehogy haragszom. Próbálom elhelyezni ezt az egészet, valahogy. Az alapoknál kell kezdeni. Leteszem a jövő sarokköveit. Egy kövem már van: büdös vagyok. Ez tuti. Na, akkor fel a vitorlákkal és usgyi, a nagy Jásztengerbe. A jászról is eszembe jut valami az állatok kapcsán, nem az ól, de már el is felejtettem, hogy mi. Na ilyen fiú vagyok én,...és ilyen barát.

Mellettem Helga álmodik

"Mellettem Helga álmodik,
 haja a párnán szétfolyik,
 és hozzá horkol egy kicsit,
 remélem, álma jólesik.

 Mellettem Helga álmodik,
 jó lenne tudni azt, hogy mit,
 jó lenne álmába benyitni most
 hogy „itt vagyok, Helga, itt vagyok.”

 Mellettem Helga álmodik,
 a lelke éppen nincsen itt,
 találgatom, hogy merre jár,
 tán kitárt karral égre száll.

 Vagy épp a földnek vak szívében,
 vagy egy képtárban van most Bécsben,
 folyosók zagyva tengerében
 bolyongva épp sietve jár.

 Bőr alatt vibrál szemgolyó,
 Helgával menni lenne jó,
 könyöklök, nézem, hallgatok,
 forognak néma hajnalok.

 Most visszahívni nem szabad,
 álmában tán most épp szalad,
 meztelen testét bámulom,
 rándul a lába a paplanon.

 Játszom, hogy Helgát álmodok
 ha már álmában nem vagyok,
 álmomban Helga meztelen,
 könyöklök, s nézem egy reggelen.

 Most Helga mellett álmodok,
 azt, hogy álmában ott vagyok,
 azt, hogy két álomból egy legyen
 játszom egy néma reggelen.

 Együtt a földnek vak szívében,
 majd egy képtárban együtt Bécsben,
 folyosók zagyva tengerében
 keresünk épp kijáratot.

 Most Helga mellett álmodok,
 azt, hogy álmában ott vagyok,
 azt, hogy két álomból egy legyen
 játszom egy néma reggelen."

Hát bizony baromira nem mindegy, hogy dorombolás, vagy hogy: go rombolás (hogy a még rosszab nyelvi elaknásítást ne is említsem). Nem voltam én ilyen. Nagy bolondság ezt az embernek kimondani, mert persze, hogy olyankor - ha már kimondta - megfogja valaki (előttem a sorban) kérdezni, hogy, de akkor most te milyen is voltál valójában sebtolvaj, vagy hogy hívnak. Bolondság, mert nem lehet, vagy nem szabad, (olyan is van, amikor e kettő átfedésben van, olyan is van, s akkor az nagyon),...nem szabad azt mondani, hogy nem tudom, hogy milyen voltam. Ezt úgy értem, hogy nagyon elbizanytalanodom egy ideje, ha azt kérdezik tőlem, hogy volt egyfajta valóság és akkor, ha már belekezdtem, akkor mondjam el, nem legyek beszari, ne bújjak, folyton folyvást a nem tudomok bástyái mögé. Szóval, kérdezhetik, hogy ki és mi, meg hogy valóság. Nekilátok ecsetelni, pepecselés lesz belőle, mert mondom én, aztán közben bevillan, azt kérdezték, hogy mi voltál/volnál te - a sebediden kívül, melyet oly bőszen nyalogatsz - és én én meg már réges rég a saját valóságomról beszélek. Mi voltam én. Nem emlékszem, és/vagy az is csak gondolva vagyon, ha mégis emlékeznék. Közben meg a felejtés konditermeibe van bérletem. Egyébként meg felejteni sem szabad, mert értékét veszti a tanulásra, oly nagylelkűen rááldozott idő, visszamenőlegesen is. Előrehozott pokol. Tegnap este, a kihalt városban,(nyugodtan mondom így, a halott városban) hazafele, igyekeztem lajstromba venni a bűneim, az összes gaztettemet. Számítgattam, hogy meddig tart. Hogy a kispad meddig nyomja még a fenekem. Mert, ha ilyeneket gondol az ember, hogy "gaztettem", akkor hajlamos, hogy egy profánabb hasonlatot találjon ki, az egyszerűbb elviselhetőség okán. Megint mások, mondják, hogy: kispad, kispad, de nézd már a gyepet, azok se fociznak, hanem gyertyát gyújtanak a sírhalmok mellett. "Öcsi, elvétetted a címet"...rekedt hang, az is van. Egy terapeutát hívok fel, lenne e rám ideje, tudakolom. Kéri, röviden foglajam össze, miért kérem a segítségét. Hja, mondom is neki, képtelen vagyok belenyugodni "Mohácsba" és a "Világosi fegyverletételbe". Egyszerűen nem megy. Azt mondja, ő ebben nem tud segíteni. Azt gondolja: a múltat (nem végképp eltörölni), hanem hogy, kozmetikázni sem szabad ilyen módon. Na akkor mondom én magamban, de a telefonban már régen a szaggatott szignál búg,... legyen úgy, ahogy mondja. Legyen. A törödés. Bele...és vegye észre, hogy nem azt kérdezem, hogy:"hogyan", hanem azt, hogy "hova".

Megébredek. Egy ideje, nyomon követem, hogy mi az első gondolat az ébredés után, mivel álmora, nem igen futja. Két felé osztom a világot, magamat, a világomat. Félelmekre és vágyakra (hibás, már eleve, tehát konklúziónk sem lehett, legfeljebb illúziónk). Tehát a félelmek ás a vágyak. Előbbiek rendre beteljesülnek, (nem úgy, lesz, de igenis úgy lesz, sehogy se lesz stb), a vágyakkal pedig nem tudom mi lesz, olyanok mint valami légnemű. Elég nem, űűű...áááá. Leteszem a fejem, vissza, a párnára, az összegyűrt párnára igen, egy amorf valamire, amit éjjel fojtogattam, szorítottam halálra, hogy dühből, vagy szeretetből, az most mindegy is talán. Félelmek és vágyak, arra, gondolok, hogy erre gondoltam, ma először, a lábszáramban egy ér vibrál. Azt mondom az ágynak, ne engedjen ilyen könnyen el, aztán kiköp.

Akit megszelidítünk, azért felelőséggel tartozunk, ezt megjegyeztem, de ezt még a hülye is megjegyzi, szóval nem erényként mondom. És, ha megszelidített, bajba jut, a felelőség az, hogy nem ijedünk meg helyette is, hanem nyugalmat árasztunk, csacsogunk neki, az aktuálpolitikát hozzuk fel neki, hogy az a Lezsák is milyen szarul járt és mégse biggyed le a szája. A büdös krémre azt mondjuk, hogy, jajj de fincsi hogy ezzel, most bekenhtünk. Hazudunk,...mint a vízfolyás. Tartjuk benne a lelket, néha a magunkét is kölcsönbe adjuk neki, és olyan erős kötelék lesz, hogy irdatlan lesz a fájalom, ha mégis van az az éles szike, ami elvághatja. Ezt a szikét nem tudom, hol gyártják, de kérem őket, hogy inkább fröccsentsenek inkább diznifigurákat, arra is lesz kereslet. Emberi viszonyom van egy állattal. Ez baj? Szóval felelőség,... én bolond, volt idő, hogy arra is gondoltam, hogy felekirályság, meg felekirálylány.
(Maszat...,naaaa,... olyan izé vagy.)

Ajtómon kopogást,
számol most az idő,
mely régről ottmaradt,
a hazug és a hihető.

Kulcsomat csörgetem,
a zárba találnék
előttem sok tetem,
mindegyik ajándék.

Találgatom ki lehet,
ki engem körvonalaz,
az ajtómon lehelet,
és tudom, hogy Éva az.

Az ágyra ledülök, 
parkettra leájulok,
takarodj, üvöltök,
rám únsz, és rándulok.

A kezem ökölben,
csók van a nyelvemen,
tőled örököltem,
el kell most rejtenem.

Valamit leírni, valamit lejegyezni, amiből majd a szavak rakosgatása után, egyszer csak minden fogalom a helyére szalad, összeállva, valami ős-egésszé. Hogy ez volna a várakozás. Félre ne értsetek emberek, nem én indoklom önmagam, a blog keres saját magára magyarázatot. Indokoloni akarja önmagát, a néhai önmagát, mostani önmagát. Változott e a hangja, ha már minősége nem. Mennyire hátra az arc és más ilyenek. Építkezés folyik, a kövek egymáshoz kocódnak, vigyázz a tetőn dolgoznak, huzalozás, vezetékelés, hull a forgács meg a férgese és csak nem nyafogni. Mert, ha valamikor akkor most nem lehet. Könnyen szalad ki a számon: nem tudom, s hogy mit értek ez alatt mindig más és más. Soha nem mondom ugyanúgy, kétszer. Képekké szervezem ezt is, mint annyi minden mást, mi dolgom a képekkel, mi a dolga a képeknek velem. Túlzásba viszem őket, aztán egy ponton megijedek a saját árnyékomtól. Vagy nem az enyémtől. Egybemosva.

Jajj ti állatszemek, mit csináljak? Ahogy belebámultok a levegőbe.
(nem ő - én vagyok itt a koldus)

Elmélázok, van e jövőképem. Hogy az én Ágicám, az fogja e majd a komplett dizniland-et, szellemvasutastul,mikiegerestől,  a kertvégébe transportálni, közvetlenül a gugolós deszka-wc mellé, hogy mondom e majd a Bécinek, hogy a pacal az egészségtelen és együk azt a kibaszott nyershalat inkább mától, aminek a neve, most sem jut eszembe, de - mit lehet tenni - nagyon rákaptunk a lakatosműhelyben, a menzán. Riszálnak e  majd nejeink, kubai muzsikára, mígnem annyira részegek lesznek, hogy lefejelik a barbeque grillt, faszenestől, kerti fáklyásostul. Mondom e majd a barátomnak, egy makettra mutatva, hogy az lesz a szobájuk, mondok e olyat a piros foltra, hogy az volna mától a muskátli. Lesz e üdvözült mosoly az arcomon, képes leszek e mesterkélten szorongani egy széken, és hozzá hitelesen tördelni a kezem, feceregni. Az idióta gyerekem tud e majd kapitális csukafejest ugrani, és lesz e utána akkora vízcsobbanás mint 3 atombomba után. Lehetek e úgy boldog, hogy az idiótaság szükségszerűnek látszó járulékairól, önszántamból, minden veszteségérzettség nélkül, lemondjak. Lehet e majd szeretni úgyis, ha a gugolós deszka-wc-ben, a pujám épp a szorulásával van elfoglalva, mutassuk meg Ágicám. És tud e majd az én Ágicám, a kellő időben, a kellő helyre zúmolni. Beszélünk e vele délutánonként a mósönblőrröl. Szóval, csak azt szeretném mondani, hogy "lelövöm a lovamat még ma éjjel, mert inkább a múlt mint a vad nyugat".
(Aztán, a fene se tudja miért, de én olyan szívesen szemügyre venném Sz Andrásnét, és Sz Bandikát, Bélát meg a többieket, talán kölcsönt is kérnék (kedvező kamattal), nyálra, hogy legyen minek összefutnia a számban. Ne csak mindig a szavak adjanak egymásnak, ígéretesnek egyáltalán nem mondható randevút.)

Ahogy nyitva hagyok a mondatot, azt érzem,...szóval mindjárt elkezdek viszketni, és valami olyat érzek, hogy bevagyok zárva. Minden mondat végére kerüljön hát pont......................

Nem olyan régen azt mondtam én, egy valakinek (előttem a sorban), hogy nem fogok, megöregedni. Megfigyelhető, a tendencia, hogyan adom egyre alább, ha összevetjük, egy nem olyan régen írt post-tal. Erre, az a valaki, azt mondta nekem (előttem a sorban), hogy mindenki megöregszik, tehát csak hiszem, hogy én nem. Kipróbálom legközelebb valakivel ( előttem a sorban), azokat a próbálkozásaimat, hogy én nem fogom csorgatni a nyálam a vasárnapi ebédnél, hogy nem lesz ötfajta rákom, nem beszélek félre, nem beszélek előre sem, nem ülök reszketeg kézzel a Blaha aluljárójában, előttem Delmás dobozzal, nem fekszem kartondobozokon, nem takarózom se Magyar Nemzettel, se Népszabadsággal, nem várom majd az esteket, hogy guberáljak. Azán majd valamit fog mondani az a valaki (előttem a sorban), én eldöntöm, hiszek e majd neki, és úgy készülök. Fel.

Az ember legjobb barátja, az aluljáróban, a kutya. Az urbánus ember legjobb barátja, a szobában, meg a gugli. Beírom neki, hogy "nagybeteg", aztán dob egy sereg találatot, s írja is rendesen, most én vagyok az ő szégyene, jajj ti robotok, most mit csináljak. Látjátok, ahogy belebámulok a levegőbe. Félre ne értsete robotok, nem én vagyok az, aki itt az éhes, most ébredtem, csak gyűrött vagyok, próbálok visszaemlékezni a tegnapi napra, és az az előttire, rekonstruálni próbálom önmagam. Aztán én leszek a magam szégyene, hogy ne legyen tartozásom.

Koldusdal

"Táblát hordok a mellemen,
  és az van arra írva:
  szégyellem magam, emberek,
  dehát itt vagyok, mit csináljak.
  Nade nézzétek a kutyámat.

  Táblát hordok a mellemen,
  adjatok a kutyámnak,
  nézzétek, hogy milyen nagybeteg,
  a fejét a lábára hajtja,
  belebámul a levegőbe.

  Félre ne értsetek, emberek,
  nem én vagyok itt a koldus,
  énhelyettem állatszemek
  élelmet kunyerálnak,
  ha már élelmes gazda nincsen.

  Szegény kutyának adjatok máma, hová is lenne szegény kutyája
  jó gazda nélkül, ki helyette koldul, nézzétek, szegényke mindjárt felfordul,
  mindjárt megdöglik, mindjárt elájul, szegény kutyája mindjárt meggárgyul,
  mindjárt felfordul, itt helyben megdöglik, nyomorult féreg, nem bírja ki estig,
  nyomorult árva, nincs a világnak ilyen árvája.

  Hazug a tábla a mellemen,
  hazugság van arra írva,
  szégyellem magam, emberek,
  ez a kutya be van tanítva,
  nem ő – én vagyok a beteg.

  Félre ne értsetek, emberek,
  nem ő – én vagyok itt a koldus,
  most én vagyok itt az ő szégyene,
  ti állatszemek, mit csináljak
  ahogy belebámultok a levegőbe,
  ahogy belebámultok a levegőbe."
 

Ha mégegyszer kezdhetném, akkor pszichiáter lennék, és azt kérdezném folyton folyvást magamtól, de hányavetien ám, hogy: miért vagyok én pszichiáter, miért nem vagyok inkább semmi. Lennének nagyon derék betegeim, akikben úgy buzogna a gyógyulni akarás, mint Zsanán a gáz. Figyelném mindőket, hogy miként lesznek a valaminek a része. Hagynám, hogy téveseszméik legyenek, és azt is hagynám, hogy legyenek. Az álmaikról érdeklődnék, meggyőző tekintettel, lojális lennék, ha arra lenne szükség. Nézném, hogy miért nem néznek a szemembe, ha hozzám beszélnek, ez irányú érdeklődésemet kellő körültekintéssel verbalizálnám. Hasonlataim is lennének a lélektani munkára, valami olyat mondanék, hogy én, mint a terapeuta, megrázom Önt, mint egy krumpliszsákot, szóval megrázom, mint Krisztus a vargát. Persze, nagyon figyelnék, és észre venném, hogy amikor azt a szót mondtam ki, hogy varga, akkor ott, valami lélektanilag történt. Olyan lenne a szemem, esküszöm, akár a sasé. Nem tűrném be az inget a nadrágomba, nem lenne bazi nagy kocsim, egy apró szobám lenne, és áradna a szememből a melegség.Szeretnének az emberek.

- Szeretnéd ha elolvasnának?
- Igen.
- Szeretnéd, ha értenének?
- Igen.
-Te elolvasnád magad?
- Beszéljünk másról...
- Másról beszélünk. Érted?
- Nem leszek a cinkosod.
- De máris az vagy.
- Jó. Hol hibáztam el?
- A legelején.
- Amikor válaszoltam?
- Igen.
- Tehát nem szabad válaszolni?
- A TE DÖNTÉSED.

(nem lehetne söntés?)

Tegnap láttam valakit. Egy régit. Nem tűnt boldognak, hebegtünk-habogtunk, kerestük a fogást, (szobajött felerősödő dysgraphiam is,de scak szőrmetnén), a szavakat, a kapaszkodókat, de mindezt nem hoztuk szóba. Pár perc volt csak, vagy lehet, hogy nem is pár, csak egyetlen egy. Megmutattam magam, elmondtam, hogy és mint, aztán én szintúgy ilyeneket kérdeztem. Tudtam, hogy kinlódunk, tudtam , hogy tudja, hogy kínlódás ez. Bolondok vagyunk, bolondok, de nagyon.

Most, hogy holnap kezd már egy kicsit lenni, legyen már olyan szives, a megfelelő fényeket a megfelelő helyekre igazgatni, ügyelni az árnyékokra, különös tekintettel a súrló fényekre, melyek hivatottak megadni, a majdan eljövő joggal elvárható plasztikusságát...mindezt, egy fiatalember mondta, a nagy Budapesten, a körúton, éjjel, tök részegen, egy pocsolyába nézve - ahol is az eget látta - s így az Istent is ott sejtette. Volt a szemében valami, talán némi por, csillagpor, valami ami ittmaradt, nem lehetett azt tudni pontosan, hogy mi, csak azt, hogy egy ittmaradt valami, régről.

A dobozos sörben az a jó, hogy az inkognitó is megteszi, egyéb furfangos készséget nem is kiván meg az embertől a művelet. Megijedni nincs miért. Megnyugodni se nagyon. Állapot. Múló. Lágy felhő, az aranysárga égen, a tükör által is homályosan. De ez egy másik történet.

"...es látá Noé, hogy nagy esőzések valának, merre az szem nem marad szárazon, és Jóbnak látá Aigner Szilárdot es meg azt a másik kimondhatatlan nevűt. Ám, nagy ínségben lévén akkortájt az honi esőkabátipar, látá Ő  az nagy bölcsességével, hogy ezt nehezem úszhatja meg szárazon...es azt mondta vala, hajó, ha nem jó, én megyek...
Láttyátok feleim szümtükkel, hogy az ősz az mindenütt gebasz, mert nem vogymuk más tsak isa,.... tsak takony,tsak hurut, mög orrdugulás vogymuk."
(forrás - ZsoltÁrok könnye)

Aki az onkológián ráksalátát szervíroz fel, ne csodálkozzon, ha egy idő után hátrafelé megy.
(ősi magyar közmondás)

Eszembe jutott egy régiség. Valami rokon halt meg, és életkorom már jócskán ott tartott, hogy megértsem mit jelent meghalni, nem lenni többet. Akkor, máshogy van az ember ezzel, megért, de nem társít mellé érzelmeket,...és akkor én azt mondtam az anyámnak, hogy én soha nem fogok meghalni. Komolyan gondoltam, ahogy visszaemlékezem. Kétfele ágazik innen, amit ez eszembe juttat, mondhattam volna úgyis, csipőből, vagy ösztönből, hogy én élni fogok, mindjárt máshogy lenne most ez a kis megemlékezés. Aztán, meg hogy anyám válasza az volt, hogy mindenki meghal egyszer. Nem tudom, nem voltam még anya és jó esélyem van arra, hogy ezt ne is próbáljam ki, gondolom sokszor áll elő olyan helyzet, amikor nehéz helyzetbe hozzuk őket, a szüleinket, amikor gonosz kis ördögök vagyunk.(előbb a kis, később az ördög elmarad) Nem tudom, ....nem vagyok abban biztos, ha történetesen lenne egy gyerekem, és belemondaná a képembe, hogy ő nem fog meghalni, akkor feltétlenül azt válaszolnám rá, hogy: mindenki meghal egyszer. Azt hiszem én hagynám próbálkozni, ha biztatni nem is. Nem beszélve arról, hogy engem is szerfelett érdekelne a dolog kivitelezése, és végkifejlete. Az is lehet, hogy megsimogatnám a buksi fejét (mert olyan lenne neki/nagy, huncut szemek..stb/), és csak annyit mondanék, hogy élj. 
Nagyanyám 82 évesen halt meg, a temetésen nem éreztem semmit, se rosszat, se jót, semmit sem éreztem, azt gondoltam, hogy 82 évig élni, egész egyszerűen képtelenség. Nem jártam messze a valóságtól.

Persze nem mondom, (ravasz vagyok vagy álásgos) nem mondom, hogy elkelne némi segítség...a szortírozásnál. Nem mondom, minden lehető módon, semmitől sem visszariadva (bár megijedve meg nagyon is, él nemzet e hazán/de ez nem idetartozik/),...szóval, hogy éreztetni próbálom, a saját, helyenként túlburjánzó, hol meg sekélyes eszköztárammal. Tanácsot kérek, hogy legyen valami, amit majd nem tudok megfogadni, mederben tartani. Nyűszítek egy keveset, értetni próbálom magam, hogy amit gondolok, azt gondolni hogyan. Eligazítást tartok és kérek. Elhatározok, és elhatárolódok,azt mondom: nem tudom, azt értem alatta: nem tudom, képtelen vagyok tudomásul venni. A van-t épp úgy mint a nincs-et. Harmadik? Nem lehetne e???? Neeem. Nincs harmadik, ennyi a kvóta, s aki annyira idióta, hogy e kettővel nem jól sáfárkodék, az magára vessen. Ágyat. Van mosolyom, mondom én , mondom, szoktam mondani, szoktam, szoktam, gazdája nincsen, vagy van(?), de rossz. Ha azt mondom, rámfröccsen a hétvége, kérdezném érthető e így mindez? Csak úgy ahogy van és csak úgy ahogy. Hogy vannak e fentartások, hogy vannak, vannak, mert olyan nincsen, hogy minden rendben volna. A tökéletesség jakuzzijában megmerítkezni. Tejben, vajban. Baj van. Kérdezem ez érhető e így? Fejtsem ki, mondjam el elméleteim, adjak a gondolataimnak formát, tartalmat, irányt. Dolgot. Azt kell találni, nem kifogást, senki sem bírja sokáig, az ilyenfajta nyafogásokat, nyűszítéseket. Jó a fülük. Milyük nem jó? Mim nem jó? A levélkapási rátám, az mondjuk egyből nem jó, kimondottan pocsék. A feladási rátám, az meg a szó másik vonatkozásában jó csak. Mondom, nehéz ez itt. Rákérdeznek, hogy mi és hol? Honnan az isstenből tudjam, nem tudom, neeeem tudom, csak érzem. El van törve a kezem, hát ne törd el. Ok. Hülyültem, nincs eltörve a kezem, csak vicceltem, a szárnyam van eltörve, megsértődök ha nem veszik komolyan. Csak vicceltem. Nincs szárnyam, és már rendesen megsértődni se tudok. Óvatoskodást is érzek, hogy a sebek, így meg úgy, hogy fel ne szakadjanak, kerülve a vizuális terrornak is beillő gennyedzést. Pedig már nem kell vigyázni...., nem az nem ragtapasz, még csak nem is sebkenőcs, azok kedvesem a nyűvek.

Társasági életet ne akarjon az ember fia a blogjától. Sőt talán azt is lehet mondani, hogy egyáltalán ne akarjon semmit. Lehet mondani. Tekintettetel hogy az atmoszféra más kísértetiesen(!) kezd hasonlítani egy takarosan elrendezett ravatalhoz, a násznép és a megblogdogultnak se híre, se hamva(!). Hát szombat van, az az igazi magyarnótaszagú sehol a világon nem reprodukálható nagy magyar szombat. Ilyenkor ki ki rendezi sorait, beszerzi, összegzi, rekonstruálja, szintetitizálja, meg hányja és veti, kiszámítja, górcső alá veti, hogy mi volt eddig, (nyár), és mi lesz eztán (tél). Amolyan szerszámos kamrában való szöszmötölés ez, ahogy a végén minden ugyan úgy marad mint ahogy volt, csak már más szemmel lehet nézni rá. Megjön a jobbik eszünk, elernyedünk. Egy cukrászdába kerget a nehézség, a legszívesebben beájulnánk a hűtőpultba, de low a budget.(És a low az is aki meghal) Az egész nyáron elhúzott sötétítőket félrehúzzuk, némi fény remélve, állítunk a blendén az időn, és alulexponálunk. Szombaton még alulexponálni is más. Valahogy máshogy deremed a papírra(?), a retinára az idő. Nincs viszonyom hozzá, hogy ez jó, vagy éppen rossz volna, közöm se sok. Ebédszagfelhők úsznak a házak felett,beteg kékségben, a mosatlan edényeken, a túlélő verseny győztes legyei ülik rövidke torukat. A pocsolyákban meglátjuk magunk, tetszik, hogy lent van az ég, mert, hogy akkor mi a fizika törvényei szerint mindenképen felül (az íznek árja). Kavicsot dobunk bele, tetszik ahogy engedelmes, hullámzik, hajlít görbít mindent a felszín, s aztán csillapodva, mutatja újra megint ami van. A baromfiak udvarán híja lesz a létszámnak, a disznó elégedetten röffen a sárban, néhány hónapnyi ábrándok nevelődnek a nedves orrán. Levelet írunk, vagy levelet írnánk. Telefont bonyolítunk, vagy egész egyszerűen nem vesszük fel. Megnézzük újra email fiókjaink. A szobában is rendet kellene rakni, már korszakolhatóak a polcokon a porok. Aztán elmegyünk, néhány üveg sörért, Bácsfi Dianára gondolunk spontán módon, és azt mormoljuk trendien: bejött neki az élet.

(Roszse)Bejegyzések--- (M)Archívum---Sablon(szöveg)---(El)Intéző---(Túl)Vezérlő pult----Bloggerek(bloggerarcok)
Szerkeszt(Ő)---(Ebcsontbe)Forrás---(Homlokl)Egyebek)
Ment(És?)---Naple(Ment és publikál)---(Link(?)---Nem link(!)---(Semmi)Kép---Fájl(Alom)
(Varga)Betűtípus---(Meg)Méret

Kedves Fáskertiné !

Titkos erő kényszerít arra, hogy ismét Ön felé mutassam orcámat, és közöljem, azt hogy ez már az utóirat utóirata.
Talán az együtté is.
Képzeletemben azonban gyakran bolyongok réteken.
(Szép is volna mi?)
És most mindennek hátra arc.
Mitőlünk búcsúzom én.

" Nem titok: fáradt és gyűrött lélek vezeti tollamat. Máris bajban vagyok tehát, oda minden hitelem. Persze, most úgy teszek, mint aki nem tudja mit írjon, de tudom. Amit lélegzetvételnek hittem, több volt mint sóhajtás. Bár sejtettem, most mégis tétova vagyok, voltam, maradok.Nem szabad éreznem, ezt mormolom magam elé, bambán. Ám jön az arcod, bele a szembe, mindegyikük éles penge, önmagáért, nem más helyett. Magánvaló. Elkergetem, visszajön - valami mindig idevonza. Hat rám és én hagyom. Előbb leszegem a fejem, majd kihúzom magam, olyan daliás vagyok, mint a pulloveren a tulipánok. Mindenhez mindent hozzárendelek. Így teljes..."

"Mit tudsz a tűnő örömről,

ami a rügyön dörömböl,

hőt-hűst váltó légbe bömböl?"

Nemzetértékelés sebtolvaj módra, ha van egyáltalán ilyen.

Kínát nem nagyon értem, sem itt sem általában, talán a nátha miatt van. Mi az istent tudok én egy kínainak mondani. Sárga is csak az irígységtől tudok lenni, és még a boha életben nem fröccsöntöttem diznifigurát, kultúrális gyökereink, hogy úgy mondjam, messze esnek a fánktól. Kínai fánk ugyan tudomásom szerint nincs is, vagy ha van akkor biztosan csirkéből készítik es egyszerre sós, édes, savanyú, meg keserű, de bizony mondom néktek; csípős. Ezen szárnyasoktól pedig úgy 30 éve elhatárolódtam, gasztronómiailag úgy, mint esztétikailag. Kína nagy falat. Forwardolom őket Stáhl Judithoz. A kínaikat 8 éves korukban kicsontozzák és azért ilyen eredménysek az RSG-ben, olvasni nem tudnak, mondjuk nincs is rá idejük. 8-an látogattak, ha összesjön a tíz, akkor egy ilyen olyan bűneset is befigyelhet. Kiváncsisággal vegyes borzongással várom a hiányzó kettőt.
Japán,hm... szerintem én vagyok az aki megnyerné a "Ki látta legrégebben a felkelő napot" versenyt, de egy ilyen olyan ferdenézésre még képes vagyok+ a sztereotípiák, csak Narita repülő tér, egy gyakorlatilag semmilyen nap, Ferihegy, terasz, és értetlen tekintet, hogy az a valami ott felrepül. Aztán később már díszpálcika, ami most valahol egy dobozban várja, hogy étvágyam legyen. Meg egy kisgyerek, talán Kaho a neve, megfakult ország, élüket vesztett idők, mert elpazaroltak talán nincsenek, hiábavalók talán, de mindegy, köszönettel tartozom érte. Ha egy kicsit is hasonlítanék arra a valamire ami voltam, és egy kicsit hasonlíthatna az is magára, amiben akkor részt vettem. Emócionális tamagocsimban haldoklik a gombelem. De Japán az gomba, nyershal és felhő.
 Usa, nyilván nagyon titkos nagyon ügynökök,nagyon kereső robotjai, (nagyon) rohadt nagyon titkos laboratóriumokban elemzik a karakterláncokat (encrypted), egy jól eltervelt terrorcselekmény leleplezésének reményében. De rám ne számítsanak, nem vagyok az a kifejezett szellemi vezér, a muszlin-t sokáig muszlim-nak mondtam. Mohamedről meg csak annyit tudok, hogy szeretett a hegyekben. Csak így rokon, turisztikailag. De elképzelem, most a nagy választási hajszában, ahogy a Bush stáb összedugja a fejét, a fejeit ami van neki, hogy mit lehet tenni, s ezalatt a kampányfőnök gyermeke, egy nagyon laptopon, magyar blogot olvas, és azt mondja, csak nem kapkodni, csak nem kapkodni. Van itt egy alak aki szépen elfotósoppolja a hátát az elnöknek. Hátban jó, úgy kezdi a mondatot, és ezt már néha túl is hangsúlyozza. Közénk való. Ő is túl, stúl stúl stúl, borostástúl.
Brazília...nem tudom hova tenni. Téves kapcsolás. Egy csomó mindent nem tudok, amit a brazilok meg igen. Nem tudok egy labdába egy egészségeset rúgni, ez az első rosta. Nem különösebben hoz lázba, ha egy keszeg seggű nő rázza magát egy teherautó platóján, még akkor sem, ha mindezt 50 kiló strucctollal a testén teszi, a maga módján jól. Neveltetésem okán a platóra én csak rozsdás szögvasakat és bontott téglákat tudok , relatíve jól elképzelni A preisaura korban más volt a viszonyom velük. De nyilván csodás ország, csodás emberek. Nincs közünk.
Germany , félhalottról vagy jót vagy semmit. Semmit.
Svájc, prezcízek, pontosak és gyanakvóak. Semlegesek. A világ megy amerre megy, és olybá tűnik az embernek, hogy nekik egyre megy, hogy órát vagy csokoládét présel a gép. Svájc egy film és Jean Gabin és háború. Svájc fehér folt és Nagy ábránd. Ábrándító.
Anglia. A Monty Python megmaradt veteránja lehetnek a titokzatos látogatók, talán még Crurchill szelleme, mert ő ígérgetett vért, meg miegymást. Aztán Sir Lancelot is számításba jön, de olyan önhízelgés képpen. Anglia, 94' eső, köd és ki tudja mire váró babbysitterek. De Anglia Seefeel is, majd Scala, végül Echopark és most az isten se tudja mi. John Waters húsdarálója és Pompey. Anglia a válaszút, aztán már csak tea és sör. Nemzet, a szemem előtt még nem lett ilyen súlytalan, de lehet, hogy csak sumákolnak. Úgy mint a skandinávok. Mert a skandinávok azok sumákolnak, ez szent meggyőződésem. Egyszerűen semmit nem hallani róluk, semmi pokolgép, semmi tömegtüntetés, semmi, semmi. Országok, ahol úgy élnek, hogy közben nem történik semmi....
Ausztria Hát, persze, hogy Mariahilfer, és Hifi-torony tornyok, és ócso hűtőgép és kétpofára enni a banánt a lepukkant bódék tövében, de nem szégyenkezve ám, hanem üdvözült tekintettel, hogy ez nekünk járt. MIndezt el is hinni. Az idegesítően rendbentartott magánporták. Ausztria a Musicbauer, akiknél udvarias a kiszolgálás és lehet tudni a pénztáros nőről, hogy fogalma sincs arról (miért is lenne), hogy az a kisebb összeg amit a tálcájára leteszek, az félévi fizetésem. Mindegy, örültem, hogy vége, fizthetek. Ausztria feminista ország, ha úgy hozza a sors, leányágon is örökösödhet. Ausztria szabad ország, ha úgy hozza a sors, komplett idiótákat hív országot igazgatni. Ausztria a sógor, aki azt szereti ha németül beszélnek hozzá. Ausztria Nyilasi Tibor és az Austria Wien, Ausztria az első Mars csoki. Ausztia elfojtott mámor, és szar kávét isznak hozzá, zusammen.

Anatómiailag rendellenesnek kell lennem. Nincs egyéb teóriám az ilyesmikre hogy A karnyújtásnyi kifejezetten nagy távolságot jelent. A hátam közepére is csak úgy kívánhatok valakit, hogy folyton a szemébe kell néznem. Szemtelenségemhez túl sok a látóideg és a botfülem botját bottal ütöm. Szó nem a torkomon akad, ááá nem, megy, húzódik le a gyomorszájba. Nem leszek meglepve, ha aranyeremről kiderül, hogy alpakka. Foghegyről ritkán beszélek már, elkoptak az idők során, lassan jöhetnek a "pépes dolgok". A tejbegríz és a spenót. Két, messzi idegen. A távolságot is csak úgy kapom meg, hogy üveggolyót adok érte, történetet beszámítanak. Ott, igen.Megyek a fagyban, meztelen vagyok, kezdve onnan, hogy történetem van, és eltekintek attól, hogy számomra is unalmas. Nekem a nyál, csak ünnep- és vasárnapokon fut össze a számban, és akkor csak, ha hagyom. Fogyatékosságaimat kiterjesztem a környezetemre, a macskaszem, már régen nem a bicajra való optika tuning, hanem tekintet. Amit egyre kevésbé értek. Volt bennem ilyenfaja várakozás, hogy mint a gyümölcs, úgy én is a korral egyre zamatosabb, lédúsabb leszek, hogy ha nem is értem pontosan a központi égitest működését, de annak áldásait integrálni tudom magamban. Szóval, arra apelláltam, hogy idővel, majd akarni akarok, és tudni tudok. A szeretek szeretnit is ideöltöm, mert a nyelvemet azt szinte soha. Ha nem szól egy szám akkor fáj legjobban a fejem. Görcsbe is csak megkülömböztetett esetekben rándul a gyomrom, ez elég nagy esemény. A nagy Gyomor szám. Trapéz, spotlámpa, flitter, dobpergés. Nem dobhártya, dobpergés. Ami az egyik fülemen be, a másikon ki? És háttal kezdem a mondatokat. Mondhatnám azt is, tolatva, de nem látom a síneket.

Kimerészkedek az utcára, óvintézkedések:ON, az útvonal jól megtervezett, eltévedés kizárva, de azért ha lehet akkor mindent gyorsan. Hamar legyen vége. Tele vagyok, nem torkig, tele, nem akarok újabb inpulzusokat,  az ingereket raktározni a pincében valahol. Előttem a járdán (gránitörlemény kocka) verebek feleselnek morzsán, egy fél zsemlén, tán egy gyerekkéz dobta el, mert a gyerekek olyanok, hogy nem gondolnak azzal, hogy mit dobnak el. Nem akarok odanézni, odanézek. Locska verebek. Osztoznak a morzsán, a szememmel meg lehet valami, mert azt mondja, milyen kis szánalmas kis ördögök ezek, de mire a neuronpályán végigcikáz mindez, a felettes én felül írja a látás törvényeit és pökhendien azt mondja; de élnek, túl és visszaélnek, hogy így kell ezt csak, és csak így lehet. Nézem ezt a bagázst, és nem értem Natroid mit eszik rajtuk. Talán egyenként ezek sem olyan hülyék. Odébb élettelen galmabtetemnek feszül a telet idéző szél, látom ahogy az apró tollakat borzolja. Ez meg szomorú. Ilyenkor kussol a felettes(én), és hagyja azt gondolni, szép ahogy ott fekszik. Elsietek (haza)(?), és nem értem magam. Tollakat és szárnyakat növesztek, rövid ideig nem érdekel a villanyszámlás, elfelejtem, hogy valaminek a része vagyok. Aztán huss, elszállok, egyhelyben. Szélcsend van, a radiátor kuruttyol nekem csak, érthetetlen nyelven. Erre azt mondom, most jó messze vagy.

Nem hiszek a horoszkópokban, néha, nagy felindulásomban, (amikor már nincsen tovább, de aztán mégis van valahogy) felületes érdeklődést tanúsítok, inkább csak foghegyről. Bak vagyok, ennyit még én is tudok, hogy van szarvam és hogy visszafele kanyarodik, tulájdonképpen a veszélyes, fegyverként használható kúp/csúcs alakú résznek nincs is értelme, vagy csak nem figyeltem oda a biológia órán. Talán csak az ív miatt van, persze így esztétikusabb, és meglehet nem törik le könnyedén, de nehéz is vele a haladás. A tulajdon szarvammal kell folyton folyvást farkasszemet néznem, talán néha szórakoztat. Szóval nem hiszek a horoszkópoknak, és sok más dolog sem érdekel, este felhömplyög, hogy van e élet a halál után. Megrántom a vállam, de csak ovatosan, ne hogy beleakadjon a szarvam. Közönyös vagyok, megfordítom a kérdést, van e élet a halál előtt. Cinikus vagyok. Nem kérdezek semmit, falfelé fordulok, csak a tévé vibrál, hazudik még egy kicsit. Mosolygok. Magamban.

Vízzel álmodtam, és lám csak, tűzbe hoztam magamat.
(Mint ha ez lett volna a cél)

Azt mondom valaki(k)nek, hogy ne menjen(ek) még, holott itt sem voltak. Szabadkozom, hogy lenne itt még néhány részlet ami jótékonyan a homályban maradt, de talán érdeklődésre tarthat számot. Nyilván engem es érdekel, de az értelmezés voltaképpen nem. Csak a matatás, meg a mutatás. Ahogy elveszteni egy gyűrűt a tóban, és kezünkkel túrni az engedelmes iszapban, hogy megleljünk valami egészen mást, és azt mondjuk, hogy például ez nem az. Jön a tél, "vidám lékhorgászat a zavarosban" - hogy marketing szempontból is meglegyen támogatva a dolog. Idén nem leszek náthás, utálom ha valami elmúlik és a nátha erre pont jó partner, tavalyi náthán keseregni pedig nem ér. Ismerkedem a télikabátommal, köszönök a tavalyi szöszökknek, mondom nekik, jönnek az újak, a 2004-es szöszök, de aggodalomra semmi ok, részemről a beavatkozás kizárva, a kabátomon továbbra is az evolúció törvényei maradnak életben. Hány szösz is a világ, az új időszámítás szerint. Szöszök jönnek, szöszök mennek, évekig velem tartanak, aztán hirtelen átköltöznek egy másik télikabátra egy huzatos metróaluljáróban. Azt sem mondják szösz veled. A szöszök ilyenek, hajlamos vagyok arra hogy ne vegyek róluk tudomást, és képtelen, hogy elfelejtsem őket. Azt gondolom a szösztelen kabát hiábavaló. Tavalyi szösz, tavalyi hó. Van egy hely, (relatíve van), ahol mindig tavaly van, egyszer elmegyek oda vonattal, mert a vonattal megtett út hosszabban nyújtózik el, s ha már így kell lennie, azt szeretném, hogy jó sokáig tartson, ne csak olyan legyen mint a nátha. Dolgom van, elásom a ruhakefét, indián szertartás szerint.

Idekapok, odakapok. Minden olyan hirtelen van. Egybecsúsznak az idősíkok,...vagy mi. Hogy egy hónap vagy egy nap, hosszú úton egyre megy. Utazom 16 négyzetméteren, vízállásjelentést hallgatok Noéval, a tél beálltával elnyel minket egy bermudanadrág. Nyílt törés helyett a víz lesz nyílt. Az őszre fogjuk. A változás okán. Közelebb vagyunk a naphoz, csak máshogyan.

Az isten háta mögött. Ott, benne a langymeleg jóban. Persze, hogy ki kezdte az már soha nem fog kiderülni, mert újra mutogatunk. Amott meg mondják a sebtolvaj háta mögött,...hét szép kis kilátások. Ez  hát, olyan hát amilyen az összes többi, frontális ezerrel. Logikai csalódás. Másmilyen is lenne? Nem ez egyáltalán nem csalódás. A csalódás az amikor az anyád nem veszi meg 22 évvel ez előtt a Dörmögő Dömötör legújabb számát. Az ostobaság meg az, amikor erre hajlandó vagy visszaemlékezni is. Akkor ez mi, s mivel fel lehet tenni ezt a kérdés, hisz oly szabad vagyok,fel is teszem. Aztán várom a választ.Cöcö. Nem várom, elképzelem hogy várom, az idő ellen jó, legalábbis. Addig sorra veszem fogyatékosságaimat, egy hangszerre nézek, majd a cipőmre, a nadrágomra, aztán alaposabb önvizsgálat után, részletezem belső tulajdonságaimat, mint hogy kuncogni sem tudok, de kedvesnek lenni sem igazán, mondok olyat anmit az isten se,de mindazon által megbánok, vagy éppen nem, részben vagy nem igazán, vagy nagyon. Ingovány, ez a szó kavarodik elő, a nagy automatizmusban. Csinált automatizmus, semmi kétség, de vajmi keveset tudok felőle. Megkérdezem magamat, tudod e, hogy mit fogsz írni, amikor leülsz a gép elé. Nagy csend támad vala. Értem.
Lett volna néhány miértem - van is tuladonképpen, csak már jámborulnak, csendesednek - amit kellő időben, kellő helyen fel kellett volna tenni, nem feltétlenül magamnak, nem  feltétlenül másnak, hanem úgy általában. Most meg élek a gyanúval, hogy az ilyen megfakult és mindenbe belemosódott miérteknek egyáltalán nincsen is létjogosultsága. Vagy csak az van, hogy tényleg nem érekel a válasz. Biztos az is halk lenne, és ha gyenge a jel mit kezdjek vele. Mit kezdjek vele?
Engem soha senki sem bántott, ez tiszta sor, mindig szeretve voltam, a mai napig van, hogy a nevem után teszik a -ka becézőszót, ami már így a zeniten mindenképpen különös. Ilonka néni még külön sütőnapokat rendez a számomra, pedig aztán ő a mákot máknak hívja, és semmiképpen sem boldogsághormonnak. Mák, mert megérdemlem(?)
Aztán még van itt valaki. Vagy valami. Vagy a kettő között. Valaki aki ijeszteget. Mondom is neki, hogy neki - ha igazán giccses akar lenni - akkor ott a pamutgombolyag -, jobb esetben a tejföl, vagy a kindertojás műanyag burka, a többit hagyja meg nekem és ne szórakozzon. Az egyéb dolgokkal majd játszom én. Persze mindez önzés, mert nagyon is jól tudom, hogy viszonyunk asszimetrikus, azaz nekem van a nagyobb veszteni valóm. Ahogy ezt kimondom már is önzés, mert persze hogy neki a valója az amit elveszíthet. Mert egy van, minden mendemonda ellenére, hogy 9 lenne. Ám ha mégis hinnék ebben akkor is csak 7. Kettőt közösen elszarakodtunk. Arra kérem legyen kritikusabb felém, főbb jellembéli tulajdonságaimat ne vegye irányadónak. Szarjon rám, ha másképpen nem megy. Ezt csak neki tudom mondani, és jól van ez így.
A bizalmába férkőzve arra kérem, ne bízzon bennem. Csoda e ha nem akarom érteni a tekintetét.