Hogy azt nagyon is rühellem..., hogy teszek egy gesztust, vagy mit. Mert olykor teszek gesztusokat, engedményeket, hogy meglazítom az istrángot, indokolatlan jó kedvemben, mely gyakran megijeszt, ha felveti fejét. Van hogy azt gondolom, minden egyes mosolyért, egy vödör könnyel kell majd fizetni, és akkor persze hogy félek, nem szívesen keverednék adóságba. Azt is gondolom (rosszul), hogy fizettem én már eleget, s hogy most inkább kinyitom az üres széfet, hogy tegyetek be emberek. Fektessetek, invesztáljatok, lássatok fantáziát. Fantáziát látok, szerencsét találok. Fektessetek egy ágyra le, hozzatok vizet, húzzátok le a lábamról a sáros cipőt, cibáljatok ki a kabátból. Hagyjatok békében. Az is. Cserébe majd olyan leszek - ideiglenesen - amilyennek látni szeretnétek, belső zsebből húzom elő és töltöm ki a biankószemélyiségeimet. Mint egy lottó szelvényt éppen úgy, melyről lehet tudni, hogy csak prímszámok szerepelnek rajta, hogy ö magával, maradék nélkül...
Hogy hülye játék. És persze az, kellene egy mondat, egy moccanásnyi csak, egy nagy moccanásra gondolok, na jó, nem moccanásra, robbanásra valójában, hogy a romok alatt majd visszatér legendás navigációs képességem, amely birtoklásának tudatával csak én nem vagyok tisztában. Egy helyre gondolok, nem egy konkrét helyre, és "de igenis" egy konkrét helyre, nem megyek oda és már soha többet, elálmodom magam oda, aztán vissza. Cérnaszálon reptetett álmok, cserebogarak, csudabogarak, lárvák és nyűvek, pondrók és álcák. + még a molyok. Végtelen ciklus.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése