sebtolvaj

Sebtolvaj meg egész nap hirtelen felindulatoskodik, es a hirtelen felindulasái végén, ilyen-olyan koknlúziókra ragadtatja magát. Pédának okáért olyan nagy összefüggések kerülnek érdeklődése homlokterébe, hogy az élet nem egy habostorta, és hogy ő ilyet nem mondot egyáltalán, de nem tud rajta röhögni. Mosolya nem természetes. Színleg meglepődik azon is, hogy az ideálok, mesék, de még a lányregények ideje is lejárt. Úgy ahogy a szavatosság szokott. Magába beszél, de nem teljesen magában, nagy itt a sürgés és a forgás, ugyanis. Meg telefonokat bonyolít, hogy ő mekkora hülye is. Valahogy ilyeneket mondd bele a telefonba. Burkoltan. Mert egyenesnek lenni se olyan nagy kunszt, viselkedének ez a póznát találja megfelelő támaszul. Azt gondolja, baromi erős vagyok, és ezt viszont nem bírja ki röhögés nélkül. Választási lehetőséget lát abban, hogy az ő nevetéseinek, mások sírásához valamiképpen, mindenképp, egyáltalán köze kell hogy legyen és/vagy viszont. Aztán még hirtelen eszébe jut valami, de hirtelen elfelejti. Átállítja az órát. Eltéveszti. Mindegy. Az a néhány év + vagy -, már nem oszt nem szoroz. Mit fájok én maguknak, ez is kifröcsög a száján, színes szó buborékok formájában, de nem lát semmit, csak farkasokat. Annak a lelke mélyén örül, hogy legalább nem szenved farkasvakságban. Örül, mondom, örül, ez egészen bizonyos, más kérdés, hogy egyáltalán nem tudja minek, örül, mondom, hogy örül, de nem lehet látni rajta. Nem is veszi észre senki, csak a farkasok.