sebtolvaj

A szobám. Olyan mint egy hőlégballon. Kényes egyensúlyban lebeg, az ég és a föld között. Dirrekt nem mondom azt, hogy Isten tenyerén, mert ahhoz hideg van nagyon, és a távhőszolgáltató még nem akarja, hogy ez az illuzióm legyen nekem. Sok mást sem akar, de erről nem itt, vagy ha itt, akkor máskor, vagy itt, de soha (több lehetőség nincs, nem akarom, hogy legyen). Hőlégballon. Pont akkora. Méretre stimmel. Aztán vannak benne a zsákok, a súlyok, a dobozok, a ládák, a Holmik. És most ki kellene dobni őket. Nem, nem azért mert sülyedne, hanem azért, mert nem lehet elférni. Kényes döntés, vagy kidobálok ezt azt és emelkedés, és mindnyájan tudjuk, hogy ennél jobban elszállni már nem nagyon indokolt nekem. Vagy maradás van, és a rendelkezésre álló hely annyi amennyi, viszont a biztonságosnak vélt, tudott magasságban tenni mindezt, a voltaképpen semmit. Döntenem kell - ha másért nem ezért most két dolgot utálok egyszerre, a gravitációt és a súlytalanságot. A korszakokat meg vagy be kell zárni, vagy ők zárnak be. Ez is olyan utálatos dolog.