sebtolvaj

Eszembe jutott egy régiség. Valami rokon halt meg, és életkorom már jócskán ott tartott, hogy megértsem mit jelent meghalni, nem lenni többet. Akkor, máshogy van az ember ezzel, megért, de nem társít mellé érzelmeket,...és akkor én azt mondtam az anyámnak, hogy én soha nem fogok meghalni. Komolyan gondoltam, ahogy visszaemlékezem. Kétfele ágazik innen, amit ez eszembe juttat, mondhattam volna úgyis, csipőből, vagy ösztönből, hogy én élni fogok, mindjárt máshogy lenne most ez a kis megemlékezés. Aztán, meg hogy anyám válasza az volt, hogy mindenki meghal egyszer. Nem tudom, nem voltam még anya és jó esélyem van arra, hogy ezt ne is próbáljam ki, gondolom sokszor áll elő olyan helyzet, amikor nehéz helyzetbe hozzuk őket, a szüleinket, amikor gonosz kis ördögök vagyunk.(előbb a kis, később az ördög elmarad) Nem tudom, ....nem vagyok abban biztos, ha történetesen lenne egy gyerekem, és belemondaná a képembe, hogy ő nem fog meghalni, akkor feltétlenül azt válaszolnám rá, hogy: mindenki meghal egyszer. Azt hiszem én hagynám próbálkozni, ha biztatni nem is. Nem beszélve arról, hogy engem is szerfelett érdekelne a dolog kivitelezése, és végkifejlete. Az is lehet, hogy megsimogatnám a buksi fejét (mert olyan lenne neki/nagy, huncut szemek..stb/), és csak annyit mondanék, hogy élj. 
Nagyanyám 82 évesen halt meg, a temetésen nem éreztem semmit, se rosszat, se jót, semmit sem éreztem, azt gondoltam, hogy 82 évig élni, egész egyszerűen képtelenség. Nem jártam messze a valóságtól.