2004. október 18., hétfő

Valamit leírni, valamit lejegyezni, amiből majd a szavak rakosgatása után, egyszer csak minden fogalom a helyére szalad, összeállva, valami ős-egésszé. Hogy ez volna a várakozás. Félre ne értsetek emberek, nem én indoklom önmagam, a blog keres saját magára magyarázatot. Indokoloni akarja önmagát, a néhai önmagát, mostani önmagát. Változott e a hangja, ha már minősége nem. Mennyire hátra az arc és más ilyenek. Építkezés folyik, a kövek egymáshoz kocódnak, vigyázz a tetőn dolgoznak, huzalozás, vezetékelés, hull a forgács meg a férgese és csak nem nyafogni. Mert, ha valamikor akkor most nem lehet. Könnyen szalad ki a számon: nem tudom, s hogy mit értek ez alatt mindig más és más. Soha nem mondom ugyanúgy, kétszer. Képekké szervezem ezt is, mint annyi minden mást, mi dolgom a képekkel, mi a dolga a képeknek velem. Túlzásba viszem őket, aztán egy ponton megijedek a saját árnyékomtól. Vagy nem az enyémtől. Egybemosva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése